Leginkább a képmutogatás régi vásári szokásához lehetne hasonlítani Bagossy László Kasimir és Karoline rendezését. Hasonlóan meséli el ő Ödön von Horváth darabját, mint ahogy Arany János mesélője A kép-mutogató című tragikus énekes históriáját.

Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
– Kin sok jámbor szív megesett –
E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
Ebben az esztendőben.

A színpadi tér fekete falba vágott ablak két dimenziójára korlátozódik, az innen és túl között húz határvonalat. Az elidegenítést tovább növeli a színpad előterében helyet foglaló narrátor, Darvas Ferenc, maga a képmutogató, aki felkonferálja a megszámozott jeleneteket, és a szerzői utasításokat vagy magát a megtörténni készülő eseményt. Összekacsint a közönséggel, kívül marad a történeten, annak együttérző vagy épp szatirikus láttatását finoman a tárgyilagosság mögé rejti. Az egész előadást zongorával kíséri, verklizeneszerű futamokat játszik, s ezzel nemcsak a vásári szórakoztatás hangulatát teremti meg, de a boldog békeidőkbeli varieté, kabaré, némafilm miliőjét is megidézi.

A kis részekre bomló előadás nemcsak a szerkesztésmódban és a – minden jelenet elején és végén az ablak mögött ki-be húzott – piros bársonyfüggöny által idézi meg a harmincas évek népszerű bulvárműfajait, de a színészi játék stilizáltságában, élességében, valamint a jelenetek poentírozásában is. Ezek a stíluselemek és Bagossy Levente specifikus színpadi tere az előadás humorának kiapadhatatlan forrása, sőt a dráma sorok közti olvasásának, értelmezésének és a mögöttes tartalomra való fókuszálásnak eszköze is.

A rendező ügyesen aknázza ki ezt a kétdimenziósnak mímelt színpadi teret. Néha filmes látásmóddal operál, s a nyílás mögött a kamera szemszögének tovasiklását használja. Így például amikor Speer és Rauch iszogat, s Karolinével szemeznek, „kiúsznak” a képből, és maga Karoline kerül a helyükre. Máskor csak testrészeket vagy fej nélküli testeket mutat meg, s ez a technika a bábszínházat idézi. Ilyen a pónilovaglás, mikor a színész deréktól felfelé látszik, a póni pedig csak a farokcsapásaiban. Ez legerősebben Schürzinger leitatásánál működik, mikor csak ő látható teljes testi valójában, ellentétben Raucchal, aki itatja.

Kizárólag megidéződik a környezet, a kor, az Oktoberfest harsánysága, az alkotóknak szerencsére nem célja annak aprólékos ábrázolása, az előbb említett játékmód, a zene (Darvas Ferenc zongorajátéka vagy az első jelenet fej nélküli rezesbandájáé), a hangok, mint az elzúgó hullámvasúté és Ignjatović Kristina jelmezei által.

Az előadás a magándrámára koncentrál, nem próbálja a drámát aktualizálni, felerősítve például az akkor és most is jellemző társadalmi problémákat, mint a gazdasági válság vagy a munkanélküliség – ezek kihallását (helyesen) a közönségre bízza. Gáspár Ildikó dramaturg által majdnem felére húzott szöveg a személyes történetekre és a lényegre összpontosít. Ilyen erős képiség aligha bírna el több szöveget, s Parti Nagy Lajos fordítása e célnak tökéletesen megfelel. Felhasználja az általa alkalmazott rontott nyelvet, a szlenget, mégsem maiasít túlságosan, és nem is teng túl. A humoros, direkt nyelvi bakik nem öncélúak, mindig az adott szituációból, lelki állapotból vagy karakterből fakadnak. Épp annyira partinagyos, amennyire kell, amennyire pont belefér.

Ödön von Horváth a banális és egyszerű személyes történeten keresztül ábrázolja a világot, az Oktoberfest idejében és terében. Kiüresedett kapcsolatok banális veszekedésekkel, melyben senki sem lát túl a maga egoizmusán, sértettségén. Mindenkit a vágyai, öszötnei és a hatalom mozgat.

A bénázó, ám jóindulatúnak látszó Schürzinger lelepleződik, meghunyászkodik Rauch hatalma előtt, aki társadalmi pozíciójánál fogva természetesen bármit megengedhet magának, a szintén élvhajhász Speer barátjával együtt – hogy a két sónyaldosó vén kecske, „nagy hal“ végül összevesszen a sódarabon. A durva Merkel Franci is hatalmában tartja Ernáját, szereti de megüti – megüti, de szereti. Erna pedig tűr, ám mártíromsága mögött az ösztönlény bújik meg, végül Kasimirral együtt cserben hagyjk Francit, hogy aztán összeszűrjék a levet, s egy újabb semmitmondó kapcsolatot kezdjenek. Hogy üres, mint a nádszál, és a fújó szél miatt nincs mibe kapaszkodnia, azt nemcsak Kasimir mondhatja el magáról.

Noha Ödön von Horváth tragédiának nevezte művét (és ellenezte a naturalista stílusú előadását), az nem klasszikus értelemben vett tragédia, márcsak humora miatt sem, mely nagyrészt hősei deheroizálásából fakad. Groteszk-burleszk a látásmódja, így idegenít el. Az ember végtelenül kicsi, a zeppelinből nem is látszik, a hullámvasútból észre sem lehet venni, a pénz uralja, és pénz által ural, magányát és ürességét kurválkodással próbálja feloldani, betömni. A tragizálás helyetti elidegenítés, hűvös, szarkasztikus távolságtartás mindenképpen üdvös megoldás.

A színészek a stílusnak megfelelően néhány vissza-visszatérő jellegzetes gesztussal, mimikával, hanghordozással építik fel karakterüket. Az összevont szemöldökű Polgár Csaba Kasimirja csak addig hívja elő együttérzésünket, míg a következő másodpercben a sértettségében hisztérikussá nem válik, világfájdalmában saját önsajnálatában nem kezd kéjelegni. Szandtner Anna nyegle Karolinéja a szőke naiva és a férfifaló kíváncsi és élveteg nő keveréke, aki nem találja a helyét a világban, mert még nem ismerte ki azt. A szerencsétlenkedő, frusztrált Schürzinger Máthé Zsolt alakításában legfeljebb kedvelhetővé válik, de amint megmutatja gerinctelenségét és megvásárolhatóságát, már inkább egy pondróra hasonlít, aki pillangóként szívesen kóstolna nektárt.

Széles Lászlóról sosem tudni, mikor készül ölni vagy ölelni, mikor csókolja szájon, vagy mikor üti le megint Ernát – a minden pártban megfordult Merkel Franci kétes szabadelvűsége és előélete is csak az utolsó pillanatban sötétül be, de a barátai és bűnrészesei által elárult bűnöző mégis elűzi a nyugalmunk. Hámori Gabriella, a szende apáca és a mögé rejtett fehérmájú nő között egyensúlyoz, míg ki nem derül, valójában Erna sem a tisztaságáról híres. Hámori játssza a gorillalányt is, és ez Erna szerepére is rávetül, aki gondosan ketrecben tartja a maga vad gorilláját. Csuja Imre és Mácsai Pál szinte lubickolnak Rauch és Speer szerepében, akik el sem nyerik a szimpátiánkat, viszont egyre ellenszenvesebbé válnak. Ők a nagykutyák, a játék nyertesei, már ha egyátalán van ilyen. Ketten együtt igazi komikus párost alkotnak egymás után sütve el vaskos bohóctréfáikat.

Az utolsó jelentben a figurák után végül maga az előadás is lelepleződik, a díszletmunkások leszedik a fekete bársonyfalat, láthatóvá válnak a kellékek, az egész mechanizmus, a súgó, a színpadi háttérmunkások. Zárásként pedig közösen éneklik a tavasz közeledtéről szóló optimista, eleve hiteltelenné vált dalocskát.

A nyomorúságon való nevetés itt nem kényszeredett, keserű nevetés – bár a szájíz keserű. A humor, az egészséges humor az egyedüli használható mentőöv a szembenézéshez, a túléléshez. A sokadalom nézi a képet, hallgatja a dalt, a szomorú történetet, jámbor szíve megesik e szomorú időkben – közben vidáman konstatál és nevet.

Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline

Kasimir: Polgár Csaba
Karoline: Szandtner Anna
Rauch: Csuja Imre
Speer: Mácsai Pál
Merkel Franci, Liliputi: Széles László
Erna, Juanita: Hámori Gabriella
Schürzinger: Máthé Zsolt
Maria: Kiss-Végh Emőke
Elli: Balassa Jusztina

További szereplők: Héricz Anna, Csire Zoltán, Kocsán Bálint, Tóth Csaba

Mesélő, zongorista: Darvas Ferenc

Díszlet: Bagossy Levente
Jelmez: Ignjatović Kristina
Dramaturg: Gáspár Ildikó

Fordította: Parti Nagy Lajos

Rendező: Bagossy László

Bemutató: 2009. december 19.
Örkény István Színház