Csaplár Vilmos már előző regényével, az Igazságos Kádár Jánossal is bizonyította, hogy van még lerágható cafat a történelem csontjain. Ennek ellenére nehéz megértenem, hogy egy ilyen jó mesemondó miért ragaszkodik az – egyébként szándékosan hiteltelen – krónikás szerepéhez is. Jót mosolygunk a Tökfőzelékben köpködve harsogó Hitleren, vagy azon, hogy az ottani látens-zsidó mosogatólányt hogyan csattogtatja magába ostorcsapásaival. Ám azon már kevésbé, amikor nyomasztóan sokáig időzik a deportálási szelekcióról szóló, valós kulcsfigurák közti elképzelt beszélgetéseken. A kitűzött célt lehetetlen teljesíteni: koherensen leírni az eseményeket kurta háromszáz oldalban, a rajzait elbizonytalanodva cipelő Adolfkától egészen a vasfüggönyön átdobott csecsemőig, megspékelve számos realista regével. A részletek azonban önmagukban hibátlanok: mintha römiznénk, de hiába vannak a legjobb lapok a kezünkben, már nem bírjuk a kezünkben tartani a szétcsúszó paklit.

A zsidó-magyar konfliktusra alapozó regény számtalan szálon és élethelyzeten halad: az író végigzongorázik a parasztélet delíriumfelhős pofonjain, a mindenkori korrupción és sorsszerűségen, valamint az eszmék különbözően egyforma pusztításán. Közben egy zenélő ezüstdoboz enyvesebbnél enyvesebb kezekbe vándorol, halkan szőve át és össze a Holdfény szonátával az – egyébként gyakran követhetetlen – idősávokat. Emiatt az „átlagolvasót” elfoghatja az az érzés, hogy ide-oda rángatják szereplők és generációk között, időt sem hagyva az emésztésre, ülepedésre. Nem tudjuk kinevetni magunkból a csattanókat, kiborzongani a szenvtelen kínzásokat, mert csak sorjázik az a rengeteg impulzus és ötlet, ami tényleg elég lenne legalább három regényre is. És mindeközben mindenki elsőre teherbe esik. A szex persze mindenhová jól jön (az "átlagolvasó" legalábbis mindig örül neki).

A Hitler lánya ironikusan ábrázolja a zsidóktól való félelmet, akik ha csöndben vannak, akkor is biztosan szervezkednek, és akikre azért mégis mindig szükség van – ha másra nem, legalább a pénzükre. Vagy mert a fogorvos zsidó. A Führer árjaképét is komikus monológban fejti ki az író, amiben a német kishitűségre és kurta bajszú hősünk radírozási manőverére alapoz. A zsidó orvos megtorló, szívrohamnak álcázott szérumos gyilkosságainál azonban már kifogynak a szórakoztató elemek, és csak egy balladai homályba vesző családi összeesküvés-elméletet szamárfülez a kifacsart olvasó. Mire eljutunk az '56-os forradalomig, már vagy száz név kavarog az emlékezetünkben, akik különféle módon keresztezik egymás életét, vagy éppenséggel funkciófosztottan lógnak a sorok közt. Csaplár beékelt egy – az orosz irodalomból ismerős vonásokkal felskiccelt – figurát, a kekeckedő és firnyákos nyomozót is, aki szerint nem túl hihető egy olyan falu, ahol minden öngyilkos egysíkúan kötelet használ és férfi. Ide kapcsolódik be az archaikus magyar regénykorszakba illő Pipás Pista alakja is, aki viszont nő. Maga a regény ábrázolástechnikája egyébként igazán elemi erővel hat: mindenki sunnyog, veszteget és hajlékonyan jellemtelen, legyen szó a vidék kapahorzsolta asszonyáról vagy a himmleri bagázsról.

A történet tehát még ha kissé túlburjánzó is,  elemeiben van olyan zseniális, mint a Holdfény szonáta – de azért érdemes belegondolni, hogy Beethoven remekműve is csak a maga ritmusában élvezhető igazán: masszív lenne végig tizenhatodokban eljátszva.