PRAE.HU: A Könyvfesztiválra jelent meg harmadik, 47 - Démonok ideje című könyved, de  a legtöbben mint a békéscsabai Bárka irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat csapatának legfiatalabb tagját ismernek. Kritikusaid Bret Easton Ellissel, Nabokovval rokonítanak, annak ellenére, hogy saját bevallásod szerint neked nem az irodalomban vannak példaképeid, a kortárs amerikai filozófusokat érzed magadhoz közel. Valóban, a legutóbbi fikciód egy kicsit mátrixos. Erről azt mondtad, hogy a regényben megjelenített összeesküvés, a Fodrozódás program létezik, hat, működik. Bekapcsolod a számítógépet, vagy beülsz egy kocsmába, és látod, hallod naponta. Csak esetleg nem úgy hívják… Milyen volt a 47 fogadtatása? Milyen tanulságot szűrtél le belőle?

Létezik, hat, működik, nem vitás. De nagyon furcsa most szembesülnöm az akkori nyilatkozattal, a mondataimmal. Mert minden megváltozott, átkerültem a jelenség másik oldalára, része vagyok annak, amit eddig (a regényben, mondjuk) kívülről vizsgáltam. Január elején egy nagy, városi portál főszerkesztője lettem, a megismerés manipulálása, a figyelem irányítása munkaköri kötelességem. Meg ne kérdezd, milyen érzés - riasztó. Elsodor, magába olvaszt a Fodrozódás, és így van ez jól, mert egzisztencia kell, mert kell valami, amiből a leendő családot el lehet tartani. Kicsit tudathasadásos helyzet, mert közben, persze, figyelem magamat, hogyan változom, mit teszek meg, mit miért, mi olyat vállalok be, amit korábban nem tettem volna, vagy egyszerűen csak nem érdekelt. Az egzisztenciális felelősség különös dolog, kényszer és öröm egyszerre.

A regény recepciója egyébként lefutott fél év alatt, ma már alig lehet izgalmas ez. Viszonylag sok kritika jött a könyvről, ami nem magától értetődő egy pályakezdő, vidéki szerző esetében. De már elültek. Most a fordítás kérdése aktuális. A 47 részben Norvégiában játszódik, ráadásul ez egy európai történet, érdekes lehet tőlünk távol is. A leendő norvég fordítás útját igyekszem egyengetni, leginkább már csak így találkozom a regénnyel.

PRAE.HU: Merre mozdultál el írásművészetedben, mit lehet tudni a készülő regényedről? Továbbra is tabutémákkal dolgozol?

Írásművészetem, olyanom nekem nincs, kérem! Van viszont egy csomó történet, meg azért mindig foglalkoztat valami. Mostanában például az, hogy milyen volt érettségiző fiatalnak lenni a kilencvenes évek elején, az eredeti felhalmozódás korszakában, az átalakuló világban. A rendszerváltozás utáni évek zavarossága, az új típusú életmódok megjelenése, a diákkocsmák tombolása, a veszettség, a könnyen megszerezhető hasis, és a mindent meghatározó esetlegesség - ezek izgalmas dolgok. Ebből lesz a Kontra című regény. A Lehetséges világok (David Lewis elmélete) adja a mögöttes szerkezetet, szóval marad a kortárs amcsi filozófia is.

Van két emblematikus sztori, amik ott voltak a fiatalságomban, meghatározták annak a vidéki közösségnek a közérzetét, amelynek én is tagja voltam. Egy ifjú vállalkozó srácot kiírtak a világból két nap alatt. Agyonlőtték az eleki úton, a merdzsójában, aztán szétszedték a házát, eltüntették a rendőrség udvaráról az autó roncsait, és egyáltalán, visszafelé is kitörölték mindenét. Huszonpár éves volt, ex-KISZ-titkár, nagyon hirtelen nagyon gazdag, és igen fiatalon teljesen halott. Olajat hamisított a szerencsétlen. Nem vette észre, nem érezte, hogy a semmibe futnak a sikerei. Teljesen szürreális, ma már csak a Szorokin-regényekben vannak hasonlók, meg a valós Moszkvában. Húsz éve viszont megtörtént, én emlékszem is rá.

A másik meg annak az iskolás lánynak a története, akit még Uri Geller is keresett a városunkban. Jó sokáig keresték, mire egy nádvágó megtalálta a csabai úti csatornában, a jég alatt. Ez a kislányos szörnyűség hiszterizálta is a várost rövid ideig. Egy zárt, kicsi közösségben a tudat, hogy gyerekgyilkos él közöttünk, de nem tudjuk, ki az, miközben mindannyian ismerjük egymást - az képes önmagánál többet jelenteni. Két tragédia, egy világ, van már hozzá nyelv is. Csücsülök egy regényben.

PRAE.HU: Jó ideje foglalkozol az internetes irodalmi médiumok elvi-stratégiai kérdéseivel is. Ezeket hogyan látod?

2006 őszétől csináltam a BárkaOnline-t (idén januárig), egy ilyen helyen, ha nem is akarja az ember, valahogy ragad, rakódik rá egy csomó ismeret, tapasztalat, kvázi tudás az évek alatt. Gyakorlati is, meg az a bizonyos elvi-stratégiai-féle is.

A internetes médium generálta alapvető esztétikai problémákat többször megfogalmaztam már (például a Tokaji Írótáborban tavalyelőtt), de ami az utóbbi másfél évben történik, az ezeknél is lényegesebben erősebb jelenség, és hamarosan átrajzolja a teljes kultportál palettát. A folyóiratszerű portálok rövid időn belül elveszítik jelentőségüket is, működőképességüket is, ennek már most kifejezett jelei vannak. Az ok pedig az, hogy a internetes befogadói stratégiák alapvetően megváltoztak, máshonnan, más módon olvasnak, akik. Mondom röviden, hogy honnan jön ez, mi van, és (vélhetően) mit hoz.

Ma már szokás elfelejteni, de ami tény, az tény: a teljes mai internetes kult kínálat, a szövegformálástól a tartalommenedzselésig, egyetlen portál hagyományaiból nőtt ki, és most is annak mintáit, szemléletmódját követi, elszakadni tőle nem tud. Hogy mit jelent irodalmat közvetíteni a hálón, azt Onagy Zoltán (és a kezdetben a keze alá dolgozó szerzők) találta (találták) ki a Terasz.hu portálon az évezred elején. A helyszíni-interjú-recenzió-blog (akkor még Tri-napló néven) négyesre épülő rovatstruktúrát a Terasz vezette be, magukat a műfajokat is ott és ők alakították ki (utóbbira a legjobb példa a netes helyszíni műfaja, ami a tudósításból, kritikából és a tárcából komprimálódott teljesen új képződmény, Pál Kata és Karafiáth Orsi sorozata teremtette meg, nem volt soha ilyen korábban, és rögzült, maradt, ma is pontosan ugyanezeket várjuk a netes helyszíniktől, ugyanígy írjuk őket). Az azóta is uralkodó "teraszos" beszédmód, műfaji keret- és rovatstruktúra legfontosabb jellemzője a mögöttes mű (mint szöveg-)szövegpontúság. Műveket recenzáltak, művekről beszélgettek az interjúkban, műveket és életműveket (valamint azok prezentációját) tárgyalták ki a helyszínikben, és valahogyan ez tematizálódott a blogokban is. Ahogyan ezt a gondolkodásmódot követi azóta is minden netes kultmédium. A művészek létrehozta alkotásra koncentrálnak, abból indulnak ki. Na, ez az, ami nem megy tovább. A produktum a befogadói érdeklődés szempontjából ma már másodlagos, sokadlagos, nem képes a kritikus tömegű keresletet generálni. A kultúrán kívüli telekommunikációs gyakorlat rászoktatta a befogadókat egy másfajta megközelítésre. Elsődlegesen az emberek, az arcélek az érdekesek, a személyes életvilág. A mű csak az alkotó személyén (illetve a róla mutatott ikonon) keresztül tud fontos lenni az új kommunikációs logika szerint, önmagában nem. Amelyik kultportál először érti meg, hogy a szerzőt a címlapon a lakásában kell mutatni, a kedvenc hajfestékeiről, autóiról kérdezni, a főzőtudományát előtérbe tolni, a magánéletét kitenni az ablakba, és ezen közlések mögé lehet illeszteni a műveket és az azokról szóló bármilyen diskurzust - szóval amelyik portál először kapcsol és lép, az visz majd mindent. A többi meg elsatnyul, visszahanyatlik oda, ahol a nyomtatott folyóiratok már ma is tartanak: a néhány száz példányhoz. A Terasz-korszaknak vége, nem fenntartható, már ma sincs kellő kereslet az ilyen (módon tálalt) tartalmak iránt. Csak az új típusú, radikálisan magazin jellegű kulturális kommunikáció életképes. Ez van. Megszoksz vagy megszöksz (értsd: kihalsz, mint a dinoszauruszok). Amit és ahogyan Karafiáth Orsolya évek óta épít saját alkotói személye köré, az a portálok számára is nem egy lehetséges, de az egyetlen járható út - ha nem is minden részletében.

PRAE.HU: Előző regényedben Gyulára helyezted a cselekmény nagyobbik részét, mivel ismered az izgalmas helyeket, érzed a hangulatát a Százéves Cukrászdának, a Béke sugárút varázslatos gesztenyesorának. Hiszen ott laktál. Úgy tudom, elköltöztél az ország egyik végéből a másikba…

Szép, keretes mű lesz ez így (a beszélgetés, mármint). Visszatértünk az egzisztenciális felelősséghez. Az érzés, hogy nem csupán magadért tartozol felelősséggel, de egy másik valakiért is, vagy leginkább a kettőtök közösségéért - az jó nagy bungee jumpingra is rá tudja venni az embert. Vőlegény vagyok, leendő férj, apa, családfő. Elköltöztem Veszprémbe egy közös életért, egy beteljesülő álomért, a teljes élet reményével. Voltam már nős, van egy fiam is, de ilyen erősen ezt soha korábban nem éreztem. Átalakít belülről, eltolja az arányokat, megváltoztatja a fontossági sorrendeket. Furcsa. Kiléptem a Bárkától (bár külső munkatársként maradok azért), állást vállaltam a Dunántúlon, cserélem az izzót a fürdőszobában, amikor épp azt kell. Boldogan élünk, amíg. Kingával. Akit szintén a Bárkának köszönhetek, egy közös munka kapcsán ismertem meg másfél éve. Minden mindennel össze. Függ. Mosódik. A többi meg majd alakul.