Szilágyi Imre grafikusművész a hagyományos sokszorosító grafikák elkötelezettje. Az Ajtósi Dürer Egyesület alapító tagjaként – kollégáival együtt – továbbra is a klasszikus grafikai eljárások technikáját népszerűsíti. A festészeti tevékenységnek szánt idejét ma már zsákutcának tekinti, hiszen a klasszikus grafika területén találta meg azt a fajta eszköztárat, amelynek segítségével drámai eseményekre is egyedi módon hívhatja fel figyelmünket.

Hívó jelleggel láttatni akar. Figurái – melyeken egyszerre érezhető a precizitás és a lendület –  gyermekkorunk képzeletbeli világát idézik meg, és azt a fajta népies hangulatot, mely könnyen érthető és barátias módon közelít mindnyájunkhoz.

Magas színvonalon kivitelezett grafikái magukra öltve a groteszk és ironikus jellemet kihozzák belőlünk a lehető leggyermekibb naivitást vagy éppen az alázatot a mívesség iránt. Készek leszünk egyszerű jelenségekben is felfedezni valami oly szokatlant és idegent, mely ábrázolásmódjától függően vonz, vagy éppen taszít bennünket. Szelíd és visszafogott játékossággal mintha azon dolgozna, hogy tapintatos őszinteséggel elérjen bennünk egyfajta rácsodálkozó, régelveszett/elnyomott személyiséget, mely még nyíltan keresgél indíttatva a felismerés vágyától.

Szilágyi is keresgélt, felismert és rácsodálkozott. Majd a közlést saját „nyelvére” fordította azt, amelyet játékos diszkréció jellemez. A játéknak nincs vége című munkájában három mesébe illő figura, képi szereplőként bemutat egy talán valós életből vett, de alig beazonosítható szituációt. Számunkra mondhat bármit vagy éppen semmit. Elsőre szórakoztató, aztán bosszantó, majd érdekessé válik, majd ismét bosszantó. Az ember próbál mindig mindent megérteni, főleg ha az előtte feszülő képnek látható módon mondanivalója van. Az alkotó pedig elvárja, hogy keresgéljünk, időzzünk a képe előtt…, gondolkodjunk. Na és tessék: feltűnik még egy alak, egy apró kis figura a jobb sarokban, mely tovább kuszálva a történetet folyamatosan változó jelenetté alakítja a képet, mely egyszer csak elkezd mesélni.

Ez a fajta játékosság folytatódik képről képre, és néha az elért hatás hol drámai, hol örömteli felfedezésekhez vezet. A kiállításon végig mélázva, kedvenc képeim is kiválasztásra kerültek a Szüret című sorozat darabjaiban. Egyszerre több hasonló vagy éppen ellentmondó gondolatot ébreszt bennem az a fajta művészi túlzás, amely ellenben épp nyomatékosítani próbálná a közlő célját. De valamiféle szabad utat is biztosít saját képzeletbeli világomba, az általa létrehozott fiktív teren keresztül.

Hogy tényleg erre törekszik-e, vagy csak nekem tűnt-e így hírtelen? Szilágyi Imre életrajzi pályájának ismerete tette nyilvánvalóvá a választ: a nosztalgikus, meseszerű ábrázolásmód, részben a nagymama és a dédapa történeteiből eredeztethető. Dédapja faragott, valamint drótokkal mozgatható figurákkal is elvarázsolta vizuális természetű unokáját. Felnőve Szilágyi Imre ösztönösen alkalmazhatta ez irányú élményeit. Mikor elkészítette saját különleges szerkezetű Maszk-sorozatát, mely falábú, macskafejű építményekből állt, elindul egy már mostanra egészében magáénak mondható, sajátos alkotói úton. A róla szóló írásokból kiderül, hogy munkáival a nézőből a régen elveszett gyermeket szeretné előhívni, aki még kész az egyszerű dolgokban is meglátni a szépet, határtalan képzelőerővel felfedezni a dolgok mögötti „jót” és „rosszat”. Hogy ezt milyen mértékben sikerül elérnie nálunk, befogadóknál? Azt az egyénben rejlő gyermekvilág felszínre hívhatósága határozza meg.

A kiállítás megtekinthető a nádudvari Ady Endre Általános Művelődési Központban 2010. február 24-ig.