irodalom
2010. 03. 26.
Viharsziget, fogd meg a kezem!
A hard-boiled krimi Magyarországon is egyre népszerűbb, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a kiadók egyre több külföldi szerző művét fordítják le magyarra. Ilyen nálunk eddig ismeretlen, de külföldön nagy népszerűségnek örvendő szerző Dennis Lehane is, akinek legnagyobb sikerét a 2001-ben napvilágot látott Titokzatos folyó hozta meg, de a hamarosan a mozikban is látható Viharsziget címet viselő könyv is érdemel egy-két jó szót. Vigyázat, spoiler!
Nem mondok újat azzal, ha azt állítom, az Agave kiadó általában igényes könyveket jelentet meg, ha csak a krimi vonalat nézzük: Lawrence Blocktól Caleb Carron át Dashiel Hamettig sorolhatnánk a nagynevű szerzőket. Ebbe a sorba tartozik Dennis Lehane is, akinek Viharsziget című regényét szintén nagyra tartom.
A történet 1954 nyarán játszódik, amikor Teddy Daniels és Chuck Aule szövetségi rendőrbírók megérkeznek komppal a Viharszigetre. A szigeten egy elmegyógyintézet áll, innen tűnt el rejtélyes körülmények között az egyik ápolt, Rachel Solando. Teddy és Chuck sehogy sem értik, hogyan történhetett ez meg, hiszen a nőnek a szökéshez szabályosan láthatatlanná kellett volna válnia. Hiába nyomoznak, nem képesek megtalálni a szigeten a beteget, s a nyomozás előrehaladtával az is kiderül, hogy a legkisebb probléma az eltűnt nő, sokkal rémisztőbbek az elmegyógyintézetben folyó állítólagos kísérletek.
Lehane profi módon játszik a detektívregények kliséivel. Adott két nyomozó, a jó (Chuck) és a rossz (Teddy) zsaru. Teddy az agresszivitásával általában zavarba hozza az embereket és kicsit irigyli társa, Chuck simulékonyságát. Aztán adott egy rejtély, egy rémisztő, óceán által körülölelet szigeten, egy elmegyógyintézetben. (A bezártságból fakadó nyomasztást, ami legerősebben a Rachel Solando szobájában játszódó jelenetet jellemzi, hasonlónak éreztem Poe Morgue utcai kettős gyilkosságához.) Az író végig azzal játszik, hogy soha nem tudjuk, mi fog történni, a regény végére aztán azt is eléri, az olvasó már azt sem tudja, kinek is hihet egyáltalán.
A karakterek jól felépítettek, hamar nyilvánvalóvá válik például, hogy Teddy "rosszaságának" motivációit rémes múltjában kell keresnünk: egy tűzesetben elvesztette a feleségét, harcolt a II. világháborúban, ahol társaival együtt kivégzett egy SS csapatot. S ugyanez a sejtetés, nyomasztás jellemzi a könyv egészét is: bár a könyvben végül is egyetlenegy gyilkosság sem történik, Lehane azért gondoskodik arról, hogy elborzadjunk az elképzelt brutalitáson. (Lehane ehhez egybéként is nagyon ért, ott van például az Egy pohárral a háború előtt című műve, amelyben egy felvételről halljuk, amint Socia kikanalazza valakinek a szemét.)
A regény másodszori olvasása során figyeltem fel igazán a zseniális megoldásokra, az elrejtett utalásokra. Jellemzően ilyenek azok a szituációk, amelyek Teddyt elsőre, látszólag jó színben tüntetik föl, afféle kemény zsaruként - de amikor kiderül, hogy Teddy is csak egy ápolt az elmegyógyintézetből, inkább szomorúvá, megalázóvá válnak. Rögtön megértjük, hogy Chuck miért ilyen simulékony, és hogy Teddytől miért tartanak annyira az ápolók és az őrök. Aztán ott vannak a nevek, amelyek ugyanezt a furcsa, zárt világot sűritik magukba. Elsőre fel sem tűnik, hogy egymás anagrammái: Edward Daniels − Andrew Laeddis, Rachel Solando − Dolores Chanal.
S hogy a rejtély végül hogyan oldódik meg, hová tűnt az eltűnt beteg, ki is valójában a két titokzatos nyomozó, miről is szólnak a sejtelmes álmok: minderre csak a kötet figyelmes olvasása után tudunk választ adni.
A történet 1954 nyarán játszódik, amikor Teddy Daniels és Chuck Aule szövetségi rendőrbírók megérkeznek komppal a Viharszigetre. A szigeten egy elmegyógyintézet áll, innen tűnt el rejtélyes körülmények között az egyik ápolt, Rachel Solando. Teddy és Chuck sehogy sem értik, hogyan történhetett ez meg, hiszen a nőnek a szökéshez szabályosan láthatatlanná kellett volna válnia. Hiába nyomoznak, nem képesek megtalálni a szigeten a beteget, s a nyomozás előrehaladtával az is kiderül, hogy a legkisebb probléma az eltűnt nő, sokkal rémisztőbbek az elmegyógyintézetben folyó állítólagos kísérletek.
Lehane profi módon játszik a detektívregények kliséivel. Adott két nyomozó, a jó (Chuck) és a rossz (Teddy) zsaru. Teddy az agresszivitásával általában zavarba hozza az embereket és kicsit irigyli társa, Chuck simulékonyságát. Aztán adott egy rejtély, egy rémisztő, óceán által körülölelet szigeten, egy elmegyógyintézetben. (A bezártságból fakadó nyomasztást, ami legerősebben a Rachel Solando szobájában játszódó jelenetet jellemzi, hasonlónak éreztem Poe Morgue utcai kettős gyilkosságához.) Az író végig azzal játszik, hogy soha nem tudjuk, mi fog történni, a regény végére aztán azt is eléri, az olvasó már azt sem tudja, kinek is hihet egyáltalán.
A karakterek jól felépítettek, hamar nyilvánvalóvá válik például, hogy Teddy "rosszaságának" motivációit rémes múltjában kell keresnünk: egy tűzesetben elvesztette a feleségét, harcolt a II. világháborúban, ahol társaival együtt kivégzett egy SS csapatot. S ugyanez a sejtetés, nyomasztás jellemzi a könyv egészét is: bár a könyvben végül is egyetlenegy gyilkosság sem történik, Lehane azért gondoskodik arról, hogy elborzadjunk az elképzelt brutalitáson. (Lehane ehhez egybéként is nagyon ért, ott van például az Egy pohárral a háború előtt című műve, amelyben egy felvételről halljuk, amint Socia kikanalazza valakinek a szemét.)
A regény másodszori olvasása során figyeltem fel igazán a zseniális megoldásokra, az elrejtett utalásokra. Jellemzően ilyenek azok a szituációk, amelyek Teddyt elsőre, látszólag jó színben tüntetik föl, afféle kemény zsaruként - de amikor kiderül, hogy Teddy is csak egy ápolt az elmegyógyintézetből, inkább szomorúvá, megalázóvá válnak. Rögtön megértjük, hogy Chuck miért ilyen simulékony, és hogy Teddytől miért tartanak annyira az ápolók és az őrök. Aztán ott vannak a nevek, amelyek ugyanezt a furcsa, zárt világot sűritik magukba. Elsőre fel sem tűnik, hogy egymás anagrammái: Edward Daniels − Andrew Laeddis, Rachel Solando − Dolores Chanal.
S hogy a rejtély végül hogyan oldódik meg, hová tűnt az eltűnt beteg, ki is valójában a két titokzatos nyomozó, miről is szólnak a sejtelmes álmok: minderre csak a kötet figyelmes olvasása után tudunk választ adni.
Kapcsolódó cikkek
További írások a rovatból
Interjú Beck Tamással, a 33. Salvatore Quasimodo Költőverseny fődíjasával
Kupihár Rebeka A heterók istenéhez kötetbemutatójáról