irodalom
“Anouk meghalt.” Ez az a két szó, ami miatt Anna Gavalda Vigaszág című regényének hőse, a középkorú, francia építész, Charles Balanda, úgy dönt, végre szembenéz a múltjával és önmagával. E két szó voltaképpen paradoxon, mégpedig a lehető legszörnyűbb jelentéssel. Két szó, amelynek nem szabadna egymás mellé kerülnie, amelynek nem szabadna összekapcsolódnia. Kijelentő mondat, amelynek nem lehetne jelentése. Egy mondat, tele értetlenséggel, emlékekkel és kérdésekkel. Tele örömmel, bánattal, szerelemmel és gyűlölettel. Tele haraggal, részvéttel, nosztalgiával. És főleg önváddal.
Anouk az élet – ámde a halálba torkolló élet, a hiábavaló áldozat, az elmúló, a beteljesületlen létezés szimbóluma. Mégis, ez a halál kell ahhoz, hogy a családjától elidegenedett férfi átértékelje mindazt, amivé lett, és leszámoljon avval az élettel, amibe saját magát kényszerítette. 
A regény alaptémája a folyton úton lévő Charles – végső soron – belső utazása: az utazás, amelynek során végül Anouk és a hozzá kapcsolódó ambivalens emléktöredékek is másféle megvilágításba kerülnek. És amikor úgy tűnik, hogy az elvarázsolt Édent idéző vidéki idillben, az Anouk-más, Kathe mellett Charles végre révbe ér, a mondat ismét megváltozik, az ellentét feloldódik: A múlt meghalt. Egy korszak lezárult. És kezdődhet egy másik.
A főszereplő magánéleti kudarcoktól terhes, jobbára mindennapi rutinokból álló, gyökértelen életéről több narrátor elmondásából értesülhetünk. Noha a regény időszerkezete a lineáris előrehaladás és az emlékezés-reflexió váltakozására épül, a narrátor(ok) személye és a történethez viszonyított pozíciója sokszor kérdéses. A néhol túlságosan részletes, máshol zavaróan elnagyolt cselekményvezetés pedig esetlegességet, avagy szándékolt, ámde talán indokolatlan töredékességet sejtet. Az időugrások, a kihagyások és a narrátori nézőpontok sűrű váltakoztatása miatt az elbeszélés módja az olvasmányosság ellenében hat: helyenként vontatottá, tautologikussá változtatja a leírtakat.
Sokan a kortárs francia filmek sajátos történetszövési stratégiájának regénybe való adaptálásáért kedvelik az írónő stílusát, mások éppen ellenkezően vélekednek. Hiszen amíg egy túlságosan vontatottnak ítélt filmet egyszerűen továbbpörgethet, majd a megfelelő helyen ismét megállíthat a néző, addig egy regényben – és különösen Anna Gavalda regényében – az olvasó soha nem lehet biztos benne, melyik érdektelennek tűnő momentum, melyik „ottfeledett“, függőben hagyott párbeszéd vagy jelentéktelennek látszó gesztus válik később kulcsfontosságúvá.
A Vigaszág olyan, akár egy lassan hömpölygő, ámde szeszélyes folyó, amelyen a hajós egy pillanatra sem veszítheti el az éberségét.
Gavalda regénye terjedelmes, színes, gondosan kiválogatott képekből összeállított fotómontázs, szerethető alakokkal, tipkus helyzetekkel. Olyan album, amely szándékoltan kelti az esetleges összeállítás érzetét. Amely – bár csak két dimenziós, és a szereplők arcát a következő oldalra lapozva elfelejtjük, mégis – fájóan ismerős.
Szerzők
-- Pelesek Dóra --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
