A kategória idén nem is annyira „kisképernyős” formátumra szabott művek (kivétel például az Átok) színes egyvelegéből állt össze, hanem sokkal inkább azok az alkotások kerültek, neveztek ebbe a blokkba, amelyek nagyjátékfilmes vagy ahhoz közelítő hosszban kísérleteztek (Aliz és a hét farkas, A Nibelung-lakópark), vagy szerényebb hátszéllel – igen alacsony büdzsével – készültek (Komoly dolgok). A tévéfilmes mezőny – ne legyen megtévesztő a manapság azért gyakorta negatív értékítéletként használatos kifejezés – filmszakmai nívójára többek között olyan nevek jelentették a garanciát, mint például Mátyássy Áron vagy Mundruczó Kornél.
A szekció kétség kívül egyik legerősebb darabja a tavaly első nagyjátékfilmjével, az Utolsó időkkel bizonyító Mátyássy Áron négy részes – egyelőre véget ért, de nem lezárt – minisorozata, az Átok volt. A valóban televíziós forgalmazásra szánt series-t a kategória fődíjával méltatta a zsűri, nem véletlenül. A kvázi mindennapos családszociológiai problémákat felsorjázó forgatókönyvet (alkoholizmus, megcsalás, érzelmi kizsigerelés) Mátyássy rendkívül eleven filmnyelvvel dolgozta föl televíziós formátumra. Az alkotó megőrizte legfontosabb rendezői névjegyeit, s a hiteles karakterekre és dinamikus, de érzelmileg alátámasztott formai elemekre (például az egyszerre elemző, hangulat keltő és ritmizáló, gyakorta a filmbeli szereplők szubjektumához, érzelmi világához köthető összetett vágás) építette föl alkotását. Az Átok végre egy kiváló honi példa arra, hogy a szofisztikáltabb filmes elbeszélés miként ültethető át a televíziós sorozatokba, mégsem túlterhelve ezzel a nézői befogadást. Példaértékű alkotás.

Bár a tévéfilmes kategóriába nevezték, de vitathatatlan, hogy vizualitása (fekete-fehér, egy snittbe komponált jelenetek) okán inkább a nagyvászonra szánt alkotás A Nibelung-lakópark. Mundruczó Kornél színházi adaptációja afféle ínyencség a Krétakör rajongók számára, mely azonban jóval több is annál, a filmes percepció határait a végletekig feszegető alkotás, mindeközben rendezői nagyzás, színészi ripacskodás, egyszóval – a színházra és filmre egyaránt rezonáló – erősen önreflexív darab.

Az Aliz és a hét farkas is főleg a színházi formanyelv eszköztárát használja, mint például az egy térben játszódó, statikus kamerával felvett, hosszú perceken át kitartott kétszereplős jelenet, az erősen stilizált színészi játék vagy a stáblista körülbelül a film feléig tartó „brechti” beszúrásai a film cselekményébe. Spiritualizmus és tragikus családi történet, melynek eseményei egy esküvőn kulminálódnak. Nem nézőbarát, a a családi melodráma műfaj indexikus jeleit különböző stilizációs eszközökkel sűrű szövésű filmes elbeszéléssé mélyítő/nehezítő alkotás.

A Messze Európában a Stefanovics Angéla és Végh Zsolt páros, illetve barátaik újabb alkotása tulajdonképpen egy zárt szituációs dráma egy a táborozó gyerekeket elhagyó tanári kar életben maradási kísérletéről egy erdő közepén, messze Európában. A kiváló, irónikus humorral megáldott alkotás sajnos időben túlfut önmaga lehetőségein, és a film eleji dinamizmus a játékidő felére megfárad. Összességében azonban így is szórakoztató és tanulságos alkotás, melyből megtudjuk, hogy a ritmikus mozgást imitálni kívánó ember előbb tegye le kezéből a nyársat.
A Komoly dolgok Szabó Csilla első nagyjátékfilmes hosszal bíró, „így jöttem” attitűdű, a mai, húszas évei körül járó fiatalokról szóló alkotása, mely kissé avíttas, valódi tévéfilmes formanyelve ellenére is megtalálja a hangot a megcélzott korosztállyal. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az alkotók saját pénzéből, a filmkészítés iránti lelkesedés adta lendületből, fiatalok és kezdő filmesek által leforgatott alkotás az Országos Diákzsűri díjában részesült.

(A fenti felsorolás nem teljes. Az említetteken túl az alábbi alkotások vettek még részt a versenyprogramban: Pajer Róbert: Állomás – Kutyából nem less szalonna, És a nyolcadik napon; Esztergályos Károly: Májusi zápor; Horváth Csaba: A tavasz ébredése)