A Magas labda a felszámolás kötete. Mintha egy kései líra alapkövezete lenne, mélyfúrások ahhoz a bizonyos leütéshez, egyérintőzés. A tét óriási, és emiatt kimondhatatlanok lesznek a dolgok nevei, aztán belátja, felesleges nevekben vagy kimondhatóságban bízni, amikor a mondatokban, szavakban sem lehet. Az emlékek előhívóként működnek, kétesélyes, kiég-e majd a kép, és még mindig nem a szövegeket méltatom.

A nyitóversben (Hangok folyója) „ássa ki” a kötet medrét, a hangra lecsupaszított test mozgásaiban sem szilárd, mert folyékony és képlékeny, visszhangként keresi saját magát Ebben az a paradoxon jelenik meg, ami az Évszakok zsoltára című versben: „nem emlékszel és semmit sem feledhetsz”. Érzésem szerint ebben a kötetben születik meg az az elmozdulás, ami a rettegésből a józan szemlélődés felé mutat. „Zárlatos városok”-ból, halottakat sodró folyóból Esős nyár lesz, „medertelen víz”. Nyitott mondat, ha a fentieken lovagolok, feladott labda, ami válaszra vár.

A válasz pedig a szívtorkolatban van, ahogy a versben ezt mindenhol deltatorkolatok és örvények veszik körül, ott végre vállalt csönd lesz, nem pedig az, ami a Sodrásban: „mindent összehordó szél”. Az emlékképek még a Porhó és Síró ponyva című kötetből megismert módon indukálják a verset, már-már történetet készítve elő. Mint a valahai Dosszié című vers festett üvegablakai, itt is érzékletes és átváltozásra hajlamos képek villannak fel, de a Magas labdában ezek tobzódnak, a zúgó folyó partján állunk, valamit visz a víz, messze van és sokféle is, nem is a konkrét emlékpont a cél. Hanem maga az emlékezés, hiszen a múltteremtésen már rég túl vagyunk a korábbi kötetekben, érdekesebb az, mi marad meg belőle, mi lesz a hordalék, amiből élni kellene.

Más beszédmód kell, ez nem kérdéses, tarthatatlan a régi, és vagy a kipróbált, már működő sablonokat dolgozza át, Shakespeare-hez, József Attilához vagy a Halotti beszédhez nyúl (Az vagy nekem…, Hasonlatok, A világ minden országa), vagy olyan nyelvet teremt, amelyben a Tóth Kriszta-novellákból megismert fanyar humor már-már feketévé válik, és megdöbbenti az embert (Futrinka utca, Letölthető csengőhangok). Például a Futrinka utca formai és kerettörténetbeli játékossága mögött húzódó, a költő által sokadjára megfogalmazott József Attila Születésnapomra című verse a Porhó finomsága és lágysága után most kegyetlenné lesz: „halál/ ha lel // utat is hozzánk, nem vagyunk/ futó fonál csak, filc, magunk// helyett”. Ezért mondom, hogy szinte kései líra ez, mert önmagához mérten a felgombolyítandó, elengednivaló szálak (Könnyű poggyász) után a futó fonál kidörzsölt filcanyaggá használódik el.

Innen nézve az, amire a fülszöveg felhívja a figyelmet, nagyon helyesen ugyan, de számomra inkább PR-értékkel bír, miszerint „a könyv egyik fele a gazdag magyar vershagyomány újragondolása…, a másik felében pedig …. kiélezett élethelyzetekkel találkozhatunk, melyek…. mégis magukban hordozzák a tragédiát”. Nyilván nem egy fülszöveg határoz meg egy könyvet, de bármely „újragondolás” sokkal inkább szól Tóth Krisztináról, mint a gazdag vershagyományról. A Vaktérkép című versben folytatódó úsztatás, zajló uszály mutat rá: „bárhova ér, az háború,/ árkot ír a halál,// nevekkel, születéssel, szerelemmel/ szaggatott kiáltással nem kell/ már a világot // összekuszálni…”, egyszóval tiszta sorok kellenek, kibogozott szálak: „emlékek völgykatlana, élő / vonalak, látod, // mind hogy bolyong és nincs egynek se útja, / mindig, mindig az anyák szülik újra / az árvaságot.”

Ez az a pont, ahol a kötetre jellemző bűntudatmotívum és viktimológia látványosan előbukkan. Mindez egy olyan nővel történik meg, aki „szívében öröklött szorongást hord” és „akcentus nélkül/ csak a félelem nyelvét beszéli” (Kelet-európai triptichon). Ezekkel a jegyekkel Tóth Krisztina Vonalkód című novelláskötetében találkozhattunk már, itt viszont többszörösen terheltté lesznek. Mert egyszerre szólnak a test öregedése miatt érzett keserűségről és a gyerekre rótt sors miatti bűntudatról, miközben megszólal a riasztó, leszakad a szatyor füle. Amit persze megfordít, a lírai én anyján kéri számon az életet: „kötéllel veri aki vele terhes/ hogy meg ne szülje újra semmiképp” (A szép kötélverőné) vagy a Szirénában: „Egyszer anyám/ míg élsz meséld el/ álmomban/ mit akartál/ mikor ágyamhoz/ lépve éjjel/ egyszer csak/ kitakartál// Mozgott a szád/ de nem volt hangod/ a tudat/ halva ébred/ ismerem azt/ a husky-arcot”. A gyerekhez fűződő versekben a számonkérő hang a lírai éné, test és teremtés tehát elválaszthatatlanná lesznek, a Deltában az erek vonulása és a „másik, leendő felszín” egyszerre lesz múzeumi tárló és anyai test, ahol „az ellapított homokra … csöpög a lassú víz egy csőből”.

Ha az anyák az árvaságot szülik újra (Vaktérkép), akkor az apák a háborút nemzik, a két fél viszont egymástól egyre távolabb kerül a szövegekben, vagy legalábbis a megszólaló világától távol, hiszen ahol ő él, ott férfi és nő nem tud egymáshoz érni: „a szemed a távolba néz és nem felel,/ hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás/ van abban is, ahogy szeretkezel,/ ahogy azt kérdezed, mégis mit akarsz tőlem”. Esetleg csak a múltban van érintés, az emlékezésben, ahol a dolgok fontosak és történnek: „ne kezdődjön, vége se legyen,/ ne legyen pillanat, hol minden eldől,/ hol nincsen részlet, mely lényegtelen,/ bár lehet, hogy te nem emlékszel ebből/ semmire már. Hogy nyirkos tenyerem/ maszatos volt a zsiráfeledeltől” (A koszorrú baba), vagy „s bár nem tudok/ mint kendős kismamák az IKEÁ-ban/ ragyogni már, de fürdőruhát húzok/ és rád gondolva süttetem a hátam”.

A Magas labda úgy válik a felszámolás kötetévé, hogy a szerzőnek meg kell magának bocsátania, hogy „üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni” (A világ minden országa). Ez az origo olvasatomban persze nem más, mint egyfajta halálfélelem, amihez apropó lesz a test, az akcentussal beszélő magyar ember, a botlások, a riasztások, a félreverések. Mert megfoghatatlan, hogy „ki kell hajtani a tájból”, hogy „mégse,/ mégse lett folytatás pedig hogy akarta”, „mert nem megy a halál, hiába gyakoroltad”. Nem új kérdés, hogy „a szatyor mélyén mi van” (A koszorrú baba), rettegünk mind, de Tóth Krisztina abban jó topográfus, hogy mindezt honnan közelíti meg, melyik gépen száll fölébe.

A kötet szíve egyértelműen A világ minden országa című vers, amelyben az otthontalanság paradoxonát, ahogy közhelyekkel éljek, a lét elviselhetetlen könnyűségét írja meg. A felhasznált Halotti beszéd mondatai pedig igazán hátborzongatóvá teszik a verset, de mostmár hízelgek.

Emiatt erőn felülivé lesz minden, a labda magas lesz, a kötet pedig valaminek a kezdete, elrugaszkodás. A kötetcímadó versben kiderül: „Át kell ütni a szívedet, te boldog./ Ott száll a magas labda, még eléred.” Ha felszámolás, akkor lengő vezetékeket kell elkapnia, majd felapróznia, szétosztania, megfoghatatlan szálakat, hogy a Tóth Kriszta-i szálmotívumnál maradjunk. Erre szépen rímel a vers szövegeinek mozgása, mi több a kötetmozgás is, ahogy az utolsó versre az a mindent elmosó folyó, a tisztító víz, hirtelen már nem akar nagyot mondani, csak hagyja, hogy hömpölyögjön az Esős nyár, folyjon, amerre akar vagy amerre a gravitáció viszi, „mint levált alkatrész/ a még forgó motorban”, „idegen test a dobban”. Szép, erős kötet.