Bevallom, hogy ebben a porszívózós-hullazsákos-fulladásos S/M-pornó-műfajban (milyen szépek is ezek a kötőjelek, és mennyire, tényleg nélkülözhetetlenek az Akadémia minden ostobasága ellenére, lásd még: nesze neked mozgószabály!) meglehetősen le vagyok maradva az anyaggal, akár a negyedik – bocsánat: tizenkettedik – osztály szeptemberi óráin még mindig az Arany János balladáit gyűrő magyartanár, pedig a David Carradine-i akasztásosról még úgy-ahogy hallottam. Az egyéb gyengébbek kedvéért: adott egy hullazsák, rajta egy lyukkal, és benne egy ember. A lyukon keresztül kiporszívózzák a levegőt, és a személy fulladozni kezd – de Hajdu Szabolcs filmjében meg is hal. Tudatlanságom ilyetén megszüntetése kétségtelenül a film egyik fő erénye.

Másik fő erényét abban látom, hogy a Bibliothéque Pascal az elmúlt 10–15 év kétségtelenül legjobb, legnagyobb, magyar filmje. Nemcsak érdekes, nemcsak szép, nemcsak izgalmas, hanem határozottan jó; tudom, hogy elavult fogalmak, mégis kijelentem: a film a szív- és észhez egyszerre szól.

A film úgy mutatja be egy fiatal nő és a kislánya történetét, hogy eközben többször „highly classified” szimbolikus történetekbe bonyolódik. Akinek a saját álmait az objektív valóságra spontán kivetíteni képes román fiatalember története nem lenne elég elemelt, annak az eszét biztosan meghatja a világtörténelem, -irodalom és -opera főhősei alapján tematizált luxusbordély története, ahol a szó szerint rabszolgasorban sínylődő kelet-európai nők, férfiak és gyerekek Jeanne d’Arc, Desdemona, Don Giovanni vagy Pinocchio szerepét játsszák, természetesen csöppet sem önszántukból.

A képi ötlet szintjén helyenként Kusturica-, másutt Terry Gilliam-filmre emlékeztető történet egyes elemei önmagukban nem lépik túl azt a szintet, amelyet a néző a realitás talaján – bocsánat: horizontján – állva (csak hát, ugye, a talajon lehet állni, a horizonton meg maximum csak csücsülni, de azt is csak József Attilánál) még elfogadhatónak és valószínűnek tart. Ám ezeknek az elemeknek a halmozása és a végső befejezés (amelynek a poénját most nem lövöm le) fokozatosan egy erős kérdést fogalmaztatnak meg a nézőben: egy, a valószínűségnek fittyet hányó mesét látunk-e, vagy mindezt a rendező tényleg komolyan tárja-e elénk?

Ebben a tekintetben a film tökéletes és okos választ ad: úgy válaszolja meg a valóságra és a valószínűségre vonatkozó kérdést, hogy azt erőltetés nélkül a nézői döntéskörbe utalja. Így a filmnek két olvasata, pontosabban nézete (és akkor ezek szerint: hallata) van.

Az egyik történet, hogy Mona Paparu fiatal, egyedülálló, kisgyermekes román nőt a mindig is szemét apja csellel eladja a bécsi román maffiának, amely becsempészi Liverpoolba, és ott tovább adja egy szado-mazo kuplerájt – a Bibliothéque Pascalt – üzemeltető súlyos alaknak, ahol Mona, kezdetben Jeanne d’Arc szerepében, majd Desdemonaként szó szerint halálra ítélve raboskodik. Végül a Romániában hagyott kislánya, aki apja álomkivetítési képességét örökölte, ezzel a képességével megmenti az anyját. A történetben a szürreális elemek mellé egy csomó klisé zárkózik fel, ügyes, aknaként viselkedő kérdőjeleket hagyva: az emberkereskedők kezére került nők egy fullasztó, zárt konténerben utaznak a Csalagútban, miközben valaki elfingja magát; a rabszolgaként tartott prostituáltak heroint kapnak, hogy így is erősítsék a függőségüket.

A film kerettörténetét Mona és a gyerek visszahelyezéséről dönteni hivatott gyámügyi előadó beszélgetése adja, amelynek a kontextusában hangzik el a fenti mese. Amikor azonban a film végére érünk, és a gyámügyis számonkéri Monát, hogy ezt tényleg komolyan gondolja-e, hogy mindezek alapján a gyámügy szerinte olyan anyának nézi-e majd őt, aki képes gyereket nevelni, akkor Mona előad egy sokkal rövidebb és prózaibb történetét: egy nagyon szegény, naiv, szétesett román nő sodródásának szociológiai tanulmányokba illően közhelyes történetét.

Igazán sokkoló pillanat, mely bizonyos tekintetben egy koncepciós per vallomástételét idézi: a főszereplőnő minden meggyőződés nélkül, sírdogálva adja elő a kizárólag klisékből álló sztorit. Vajon az igazság pillanatának vagyunk a szemtanúi? Vagy annak, ahogyan a költészet lepattan a fémes csengésű valóságról? Összekoccannak a molekulák? Ezen a ponton robbannak a történetben otthagyott aknakérdőjelek is, hiszen a nézőben, aki ekkor a nagyon eredeti sztori mégis meglévő közhelyeit számon kéri, megrendülget az egész építmény igazsága.

A példásan következetes forgatókönyv persze csak egy, az észnek tetsző aspektusa annak, hogy egy jó, magyar film született (ráadásul egy olyan, nagyon is élő téma mentén, mint a valóságtörténet-verziók hitelességének a boncolgatása). A másik az a „bravúr” – már kénytelen vagyok így hívni –, ahogyan a film valóban a szívhez szól, általában anélkül, hogy érzelgős lenne – mindebben, mint tudjuk, Beethoven lírai zenéjére emlékeztet.

Mert a levegőbe vagy a vízbe elszálló magyar filmforgatókönyveken túl a másik nagy problémája a kortárs filmalkotásainknak az, hogy az alkotók képtelenek kitörni a személytelen absztrakciókból, és ezért az eredeti felvetéseket is úgy dolgozzák fel, hogy az ember – a néző – nem tud vele mit kezdeni. Csak hogy két példát mondjak, a Taxidermia vagy a – sajnálatos módon – az én közreműködésemmel is készült Adás, amely jelenleg is fut a mozikban, a nagyon eredeti kérdésfelvetésükkel, a csodás operatőri munkájukkal, a különleges atmoszférájukkal és látványvilágukkal, sajnos, csak annyira tartalmasak személyes, emberi tekintetben, mint egy Önök kérték-beszélgetés Szűcs Judithtal (mert, ugye, az Akadémia szerint így kell írni) – miközben képileg, láthatólag, Kubrick-kal, Gilliammel, Tim Burtonnel próbálnak versenyre kelni, nem is rosszul.

Nem mondom, hogy egy kicsit nem lehetne sűrűbb és feszültebb a téma filozófiai feldolgozása, de, szerencsére, a Bibliothéque Pascal úgy képes erős látványt és atmoszférát teremteni, úgy képes az irónia hangján szólni, sőt humorizálni, hogy közben a történet drámai szövete le- (vagy: fel?) -száll az emberi síkra, és kilöki magából a papírízű elgondolásokra épülő sematikus rákocskákat.

Ezért jó. Márpedig ennél többet egy filmtől nem várhatunk.

 
Bibliothéque Pascal
Színes, feliratos, német-magyar filmdráma, 105 perc, 2010.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.

Rendező: Hajdu Szabolcs
Forgatókönyvíró: Hajdu Szabolcs
Operatőr: Nagy András
Dramaturg: Orsós László Jakab
Rendezőasszisztens: Kádár László
Producer: Angelusz Iván, Hámori András
Jelmez: Berzsenyi Krisztina
Látványtervező: Esztán Mónika, Mátyássy Péter
Hangmérnök: Balázs Gábor
Gyártásvezető: Taschler Andrea
Vágó: Politzer Péter

Szereplők: Török-Illyés Orsolya (Mona), Oana Pellea (Rodica), Răzvan Vasilescu (Gigi Paparu), Andi Vasluianu (Viorel), Mihai Constantin (Gicu), Hajdu Lujza (Viorica), Ion Sapdaru