Zsigmond Dezső Bunkerember című filmje hihetetlen történetet mesél el. Főhősének, a kis faluban élő Árpinak meggyőződése, hogy a szovjetek és más államhatalmak a birtokukban lévő atomfegyvereket bármelyik pillanatban bevethetik. Ezért szó szerint minden követ megmozgat annak érdekében, hogy építsen egy nagy bunkert, mely megvédi az esetleges lökéshullámtól és a sugaraktól. Árpi mindent előre eltervezett: hogy mennyien férnek be a bunkerba, hogy miként fog gondoskodni az ellátásról. Éjjel-nappal egymaga építkezik, emiatt családja elhagyja, a helyiek is teljesen bolondnak tartják, mégis próbálnak megértőek lenni vele. A film érdekessége, hogy mindezek az elképesztő események valóban megtörténtek.

Zsigmond Dezső ugyanis a hosszú évekkel ezelőtt híressé vált Fogarasi Árpád történetét viszi vászonra. Fogarasi még az akkori egyetlen hazai talk-show-ban is megszólalt, ám neve 2002 körül vált igazán ismertté, amikor egy a barátjáról, Szalacsi Sándorról készült felvétel elterjedt az Interneten, ebben SZalacsi Fogarasi építményéről (is) mesél. Ennek „köszönhetően” Szalacsi és Fogarasi kijelentéseiről készült videók valóságos jelenséggé váltak a fiatalok körében, mondataikat hónapokig idézték, és sokan csak azért mentek különböző falukba kameráikkal a kezükben, hogy lefilmezzék szerencsétlen embereket, majd visszanézve jókat mulassanak rajtuk. Zsigmond Dezsőnek (nyilatkozata alapján) helyes volt ama meglátása, hogy a két férfi, és az utána egyre gyarapodó, hasonlóan röhejesnek szánt felvételek (például Gyuri bácsi) bizony egyáltalán nem humorosak, hanem megalázóak az alanyokkal szemben. Ám filmjében egyáltalán nem tér ki erre a vonalra, de nemcsak ez az alkotók egyetlen melléfogása.

A Bunkerember legnagyobb hibája, hogy elkésett. Fogarasi és társai már alig élnek a köztudatban, hiszen mindez régen történt, és talán már azok sem nevetnek rajta, akik régen megtették. Továbbá az elkészült film egyszer sem emlékezteti nézőjét arra, hogy kit lát a képernyőn, ezért akinek kimaradt, vagy már elfelejtette a jelenséget, értetlenül fog állni a film előtt.

A film színvonalát tovább rontják szereplők sztereotipikus ábrázolása, a szűken mért humor, a gyatra képi megoldások, és - Trill Zsolt kivételével - a rossz alakítások. Talán szerencsésebb lett volna egy dokumentumfilmet készíteni Fogarasiról (ez a metódus jobban megy a rendezőnek, lsd. Csigavár), amiben megszólalnak a rokonok, barátok, amiben bemutatja, hogy kire milyen hatással volt a figura feltünése, miért lett népszerű, hogyan kapta fel a média, stb. Így viszont csak egy feledhető film marad, ami csak azoknak lehet érdekes, akik még mindig humorosnak találják Fogarasi Árpád „kalandjait”, és látni szeretnék Trill Zsolt remek játékát.  

Pacskovszky József pályafutása alatt ugyan váltakozó sikerrel, de már számos kisfilmet, portrét, dokumentumfilmet, nagyjátékfilmet készített, egyszóval minden formában kipróbálta magát. Jelenlegi alkotása, A vágyakozás napjai a rendező talán legérettebb munkája, mégsem tud toronymagasan kiemelkedni az eddigi életműből.

Filmjének története (a főszereplő lány egy gazdag pár házában lesz cseléd) kezdetben hajszálpontosan követi Kosztolányi klasszikus regényét, az Édes Annát, de hamarosan más irányt vesz. Anna, a néma lány szemtanúja lesz annak, ahogyan a feleség férje távollétében más-más férfiakat visz fel lakásába, és ahogyan beleőrül lánya elvesztésébe. Mikor férje visszatér, a gond nélküli házasság látszatát próbálják folytatni, és Annát lányukként kezelni. A film szépen komponált, lassú fekete-fehér képekkel operál, de a feszültség végig hiányzik belőle. Rengeteg lehetőség rejlett a néma lány szerepében, akit Schefcsik Orsolya formált meg hibátlanul, arcával és mozgásával elképesztő, már-már Bresson figuráit idéző jelenléte van a vásznon, de az alkotók az eleve adottnál többet sajnos nem használtak ki. Így csak egy olyan történet kapunk, melyben néhol kifejezetten rosszul működnek a dialógusok, erőltetett a zene, az elbeszélés túlságosan lassan halad előre, aminek végül nagyon egyszerű a kifutása.

A vágyakozás napjai nem elég összeszedett film, pedig nem sok kellett volna hozzá. Egy elmaradt lehetőség, mely jelentős hiányérzetet ébreszt nézőjében a végefőcim lepergése után.     

Az idei Filmszemle nagyjátékfilmes mezőnyének egyik figyelemre méltó jellegzetessége a kevésszereplős kamaradrámák számának szaporodása volt. Ebben a formában többek között egy meglehetősen gyenge thrillert (Halálkeringő), egy nehezen befogadható hajókirándulást (Szélcsend), és a Köntörfalakat is láthattuk. Hogy mik az okai (talán rendezői koncepció, avagy gazdasági válságból fakadó pénztelenség) az ilyen típusú filmek gyakoriságának, azzal nem érdemes foglalkozni, hanem inkább említést kell tenni arról a filmről, mely a többi közül magasan kiemelkedik, ez pedig Dyga Zsombor legújabb darabja. A kiindulópont nem hordoz magában újdonságot, hiszen számtalan irodalmi és filmes művet ismerünk, melyben a szereplők dialógusain keresztül tárnak fel egy múltbéli tragédiát. Itthon főleg tévéfilmek foglalkoztak néhány szereplős drámákkal, nem túl sok sikerrel. Dygának azonban három szereplőjével, két helyszínnel, és néhány csavarral a forgatókönyvben sikerült egy felettébb izgalmas mozit letennie az asztalra, ami mindenképpen dicséretet érdemel.

Az eddig főleg vígjátékokat készítő Dyga (Tesó, Kész cirkusz) figyelemre méltó stílusváltáson ment át, és ezúttal komolyabb hangnemben szólalt meg. Története egy randevúval indít, ahol Zoli fellépése kicsit sem nevezhető magabiztosnak. A lány, Eszti viszont megsajnálja az amúgy szeretetteljes fiút, így meghívja lakására, ahova hamarosan befut Eszti bátyja, Gábor. Az ő jelenléte némi idő elteltével végérvényesen felszakítja a múlt sebeit.

Dyga filmjének egyik legnagyobb erénye, hogy egy percre sem válik unalmassá. A kiválóan megírt, csak néhol akadozó forgatókönyv feszes szerkezete és a kifogástalanul működő dialógusok rendkívül élvezetessé varázsolják a filmet, annak ellenére, hogy a felszínre kerülő sérelmek egyáltalán nem szórakoztatóak. A feszült légkör fenntartásában sokat segítenek a sötét tónusú képek és a színészi teljesítmények, melyek közül egyiket sem érdemes kiemelni, hiszen Elek Ferenc, Rába Roland és Tompos Kátya egyformán nagyot alakítanak.

Dyga nem könnyű feladatra vállalkozott, de azt majdnem hibátlanul teljesítette. A Köntörfalak nemcsak a rendező eddigi legjobbja, hanem a Szemle egyik kiemelkedő filmje is.