Bozsik Újravágva című előadásának új elemeit az autobiografikusság fogja össze, az teszi egységessé. A jelmezek egyszerűek, a tér csupasz, egy asztal, egy bőrkanapé és néhány fehérre festett szék látható. Olykor kivillan egy párducmintás alsónadrág, a kivetítőn gyakran felbukkan Elek Ferenc Bozsik alteregójaként hosszú, szőke parókában, régi ruhájában, ami az elhízás miatt már sajnos nem megy rá. Így válik teljessé a kép, az egész előadás groteszk, az alkotó ember tragikumát poénok sorozatával dolgozza fel.

A végtelen önirónia a darab egyik legnagyobb erénye. Bozsik táncosai rövid időre prózai színészekké válnak, kifigurázva, eltúlozva, akcentussal beszélve idéznek olyan kritikákat, amelyek a skála két szélén mozognak. Vagy nagyon elmarasztalók, s a komikum forrása éppen ebben rejlik, vagy a  karok himnikus hosszúságával vagy a mozdulatok elképesztő poézisével emelik magasságokba.

Elek Ferenc koreográfusa igazi trampli, interjút ad, amelyben táncos karrierje végéről beszél. Erre rákontrázva jelenik meg a kreatív producert alakító kreatív producer, hogy jelentkezésre buzdítson minket, hiszen táncos csoportosulás élére keresnek új vezetőt a kiöregedett helyett. Mindenkiből színész válik ebben a furcsa, puritán környezetben, még a kritikák szerzőiből is, hiszen ők is megjelennek.

A „portugál fiú”, Amândio Cardoso prózai tehetségének kibontakoztatására kap teret, igazi showmanné válik, a koreográfusnő a kritikákban olykor túlfűtöttnek mondott szexualitását bravúrosan jeleníti meg, stílusparódiája az előadás egyik csúcspontja. Kiemelkedik még az „angol lány” Samantha Kettle ön- és társulatjellemző monológja, akcentusával, erős és túlzott artikulációjával igazi komika. A vak Barkó Tamás erős jelenléttel bír, a Braille-írással készült újságcikket olvassa fel, amely a szintén Bozsik nevéhez fűződő Lélektáncot állítja pellengérre, több hibát vétve, a szereplőket is összekeverve. Barkó a társulat igazi tagja, kollégái biztos kézzel bánnak vele, az egymásba vetett maximális bizalom képei bontakoznak ki. Méltóságteljes, őszinte pillanatok ezek.
Görbe tükör, visszatekintés, önreflexió, mérhetetlen mennyiségű irónia keveredése az igazán fontos, az egyén számára olykor emberpróbáló kérdésekkel, választásokkal. A boldog kielégülés nem marad el, hiszen láthatjuk, mindig van még egy lehetőség. Mi mást is mondhatnánk tehát még azon kívül, hogy – idézve az előadás transzparensének szövegét: Hajrá, Bozsik!

Zene: Philippe Heritier, Yonderboi 

Rendező-koreográfus: Bozsik Yvette

Fotó: Bozsik Yvette Társulat / Horváth Judit

Bemutató: 2010. január 28.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza