Világos, tágas térben – ez a Porta (Kapu) – egyetlen digitalizált „kép” fogadja az érkezőt: Giorgione emblematikus „La Vecchia”-ja indítja a gondolatok sorát. Erős felütés; ez a portré önmagában is jónéhány kérdéssel provokálja párszáz éve közönségét. „Col tempo”, ”idővel”, olvassuk a feliratszalagon, amelyet önmagára mutató kezében tart az alak. Ez talán ugyanazt a kommunikációs célt szolgálja, mint manapság a képregények szöveg-, illetve gondolatbuborékai. Talán a vénasszony így közli velünk a közhelyszámba menő üzenetet: az idő senkit nem kímél. Minden elmúlik.

A tempó más tekintetben is lényeges, hogy ezzel a kis szóviccel éljek. A hétköznapok megszokott, sietős lépteivel nem is érdemes nekikezdeni a Col tempo kiállítás körbejárásának. Nemcsak, mert jól érzékelhető belső ritmus lüktet az egészben; hanem mert, ha nem adjuk meg a kellő időt az első terem portréinak, talán észre sem vesszük, hogy ezek a digitalizált alakok nem egyszerűen vibrálnak, hanem finoman meg is mozdulnak - váratlanul lesütik a szemüket vagy épp szembenéznek velünk, ajkaik néma hangokat kerekítenek.

Tegyük fel, hogy nem tudok semmit arról, kik ők, hogy nincsenek előzetes információim. Így kellene működnie a kiállításnak, hogy csak lassan váljak beavatottá: kik is ezek az emberek és hogyan kerültek ide? Állunk a Galéria teremben, a míves keretekbe zárt, végtelen lassan mozduló arcokkal szemben, és ha nem lenne egyértelmű, hogy a múltból néznek ránk ezek a kiállítási térbe zárt, elevennek ható emberek, már réges rég faképnél hagytuk volna őket. Képtelenség kivárni, hogy mi lesz, örökkévalóság, míg befejezik a gesztust, amit hosszan figyelünk, mennénk már.

De ott tart a respekt – az a tisztelet, amit egy élő, velünk szemben valóban jelen lévő arcnak talán meg sem adnánk. Ennyi idő az élőkre nem jut, de a múzeumi közeg, a szimfonikus zene, a patinás rámák megteremtik azt a légkört, amiben még figyelemmel adózunk a portréja által elénk lépő Másiknak. Ez az a figyelem, ami még választ keres, amikor szembenéz egy másik emberrel: ki vagy te? Col tempo, már megint az idő, amit egyszerűen rá kell(ene) áldoznunk egymásra, ha nem csak nézni, de látni is akarnánk egymást. A saját terükben, mint formalinban lebegő fejek azonban mintha dacolnának a hely(zet) szellemével. Odaráncigált idegenek maradnak, mi pedig kívülálló leskelődők. Olyan fal van közöttünk, amin keresztül soha nem találkozhat a tekintetünk, hiába a szépen megformált díszlet.



A tizenkét portrét – amelyek között ott találjuk a később majd fontossá váló dr. Wastlét, és az alkotó Forgács Péterét is – az Archívum terme követi. Az itt vibráló arcok – 96 darab – betöltik a terem egyik falának teljes felületét. A ritmus érzékelhetően megváltozik. Ebben a fajta ingeregyüttesben képtelenség akár átlátni az egészet, akár fókuszálni a sok közül egyetlen arcra. A fallal szemben egy félalak helyezkedik el mozdulatlanul. „Ő” az, aki leginkább abban a téri helyzetben van, ahonnan a teljes látvány tekintetbe fogható. Tekintete viszont nincsen, csak egy magyarázó ábra az agykoponya felületén. Frenológiai szemléltető tárgyról van szó, ami ahhoz az antropológiai elmélethez kapcsolódik, amely szerint a koponya külső formája és az ember észbeli és erkölcsi tulajdonságai között kapcsolat áll fenn.



Az Archívum 3x6 méteres videófala száraz adathalmazként villantja fel a portrészerű rövidfilmeket, amikben felfedezhetjük ugyan a már látott arcokat, de ahol nyomát sem találjuk immár a humanista pátosznak, amibe a Galéria terem ringatott. A Fátyol terén át juthatunk ki. A fátylak valóban lenge, felfüggesztett vásznakat jelentenek, amelyekre ugyanazok az arcok vetítődnek nagy méretben. El sem mehetünk mellettük úgy, hogy legalább a testünk által felkavart levegő meg ne mozdítaná őket. Vagyis a szó szoros értelmében véve sem maradhatunk érintetlenek.



A következő termekben, több installáción keresztül válik világossá, hogy milyen körülmények között születtek az eddig látott felvételek. Betekintést nyerhetünk a Wastl projekt részleteibe, ha nem is olyan közvetlenül, mint egy történeti múzeumban. Láthatjuk a stáb munkáját dokumentáló anyagokat, és – az eddig az azonosítást segítő jelektől teljesen megfosztott alanyok helyett – olyan felvételeket is, melyeken egyértelművé válik, ki milyen szerepet játszott az adott helyzetben. Ennek ellenpontjaként a Titán azt mutatja meg, hogy ugyanazok a fotók, amik eredeti helyzetükben tárggyá alacsonyítják a rajtuk szereplő embert, az életnagyság sokszorosára nagyítva emberfeletti, mitikus figurává is tehetik azt.



„A zsidókérdés csak a nemzsidóknak a zsidóktól való világos megkülönböztethetősége révén oldható meg” – tudjuk meg az adatgyűjtés célját a dr. W. által megfogalmazott mondatból. Valóban megrendezték és bemutatták a bécsi Természettudományi Múzeumban azt a kiállítást, ami a zsidók külső karakterjegyeit és lelki tulajdonságait hivatott bemutatni, valamint azt, hogy hogyan ismerhetők fel az egyéni arcon is a „jellegzetes zsidó vonások”.

A felvevőgép mint „masszát”, mint a rassz egy-egy személytelen képviselőjét, puszta adatokként kívánta rögzíteni az itt és most látható arcokkal valaha élt embereket. Filmre vették ugyan arcvonásaikat, tekintetüket, de a művelet során senki nem nézett rájuk igazából. Senki nem akarta őket egyszeri, megismételhetetlen individuumként észrevenni, senki nem akarta őket valójában, emberként meglátni.
„A nácik a faj- és leszármazottkutatás megszállottjai voltak” – meséli a túlélő, a Porta La Vecchiájának tükörképeként megjelenő, idős Gershon Evan. „Esetünkben, gondolom, azt akarták megtudni, mennyire hasonlítunk a zsidókról alkotott elképzeléseikre. Elmebajos kutatás volt, amit könyörtelenül végre is hajtottak.” Ironikus, hogy a projektben részt vevők épp ezen felvételek által emelkednek ki az (arctalannak is nevezett) tömegből, áldozatok, bűnösök, cinkosok és néma kibicek százaiból, ezreiből, millióiból. Gershon Evan pedig, akiről tizenhat éves korában nemcsak adatokat rögzítettek, de elkészítették a gipsz arcmaszkját is, amit egy Forgács Péter által készített rövid dokumentumfilmből meg is ismerhetünk. A kiállítás fontos pillanata, amikor megpillantjuk az öregembert, aki saját, tizenhat éves kori arcának lenyomatát tartja a kezében.



Nem a történelmi visszatekintés és dokumentáció itt a lényeg, kár lenne félreérteni. Az egész anyag fantasztikusan kommunikál, olyan ritmusa, belső lüktetése van, mint egy igazán jó beszélgetésnek. Imponáló arányérzékkel, feszes dramaturgiával elkészített kompozíció, mentes az öncélú gesztusoktól, nem sok, nem kevés, érezhetően maximálisan végiggondolt. A műfaj sajátságaiból adódóan valóban minden érzékünkre hat. A látvány, a zajok, a beszéd, a zene , a fény, az árnyék, a gyors és a lassú, az olykor kitáguló, máskor összeszoruló terek – az általuk megjelenő tartalmak pedig húrokként pendítik meg a néző érzelmeinek és intellektusának belső hangjait.

Egyértelmű, hogy a kulturális antropológia évezredébe léptünk, amikor is vagy megismerjük, ezáltal jobban megértjük egymást, vagy belepusztulunk abba az etnikai alapú agresszív paranoiába, amiben élünk. A saját fiatalkori arcának lenyomatát kezében tartó idős ember azonban sokkal személyesebb kontextusban is működik, amit az Átrium helyiségben Forgács Péter maga is jelez azzal a gesztussal, hogy önmagát is lefotózza saját, a tükör egyszerű optikai trükkje által felnagyított maszkjával. Ám ő nem a maszkra néz, hanem ránk.

A kör itt be is zárul, alámerültünk és felszínre buktunk. Itt már csak magunkkal és egymással kell szembenéznünk, kezünkben a maszkjainkkal. De kapunk még egy fricskát, virtuális oldalba bökést, útravalót: ez az utolsó videóinstalláció a Búcsú címet viseli. Torz pofákká facsarodva láthatjuk Forgács Pétert, bizarr, állati/szellemvilágbéli hangokkal kísérve. Mintha csak levette volna a megszokott, civilizált arc-maszkját, hogy összezavarjon bennünket. Vagy hogy éppenséggel szembesítsen hétköznapi ostobaságunkkal: saját paranoid pillantásunk az, ami megtéveszt bennünket a velünk szemben álló ember megítélésében.


A "Col Tempo" - a W. Projekt című tárlat a budapesti Ernst Múzeumban tekinthető meg 2010. március 15-ig.

•Érdekes intermediális kapcsolatra lelhetünk Nádas Péter Párhuzamos történetek című nagyregényében. Ő egy fiúiskolát képzelt el, ahol a náci fajelmélet szerint „hibás” gyerekeket vetnek alá folyamatos pszichológiai, antropometriai stb. vizsgálatnak. Az ő „W. fejezete” (Hans von Wolkeinstein fejezet) tényleg fiktív.