A levelezés első része ITT olvasható.
 

8.
2009. 06. 24.

Tisztelt Ljudmila,

nagyon köszönöm a levelét, és nagyon örülök, hogy vitázhatunk, leszámítva, hogy sajnál engem a kommentárjaiban. Őszintén szólva, ez nem túl sportszerű: megfoszt attól a jogomtól, hogy érveljek a nagyon röviden kifejtett állításaim mellett, amelyekkel, ha jól értem, nem ért egyet.

Ha valami erősebb rágalmat ír, ami „nem tűr nyomdafestéket”, egyáltalán nem fogok megsértődni.

Valóban „állampárti” vagyok, vagyis úgy gondolom, hogy az elkövetkezendő 20–40 évben (távolabbra nem tekintek), az állam szerepének Oroszország (az orosz társadalom) életében többnek kell lennie a mostaninál. Azonban egyáltalán nem vagyok a „keménykezűség” híve. Meggyőződésem, hogy az állam jól működő intézményekből áll, amelyek az adófizetőkért léteznek, az adófizetők érdekeinek megfelelően. Idővel többségüket társadalmi struktúráknak kell felváltaniuk. Vagyis meg kell szüntetni azt, hogy [az állam és az állami intézmények] az adófizetők pénzéből él[nek], az önszerveződés és polgári szolgálat elemeivé kell válniuk. Természetesen ellenzem a tatár-mongol hagyományok folytatását, amikor az állam a megszálló, amely adót szed az engedelmes néptől, és nem köteles elszámolni azzal, hogy mire használta fel; amely nem foglalkozik a polgárok kívánságaival, de meghatározza az élet szabályait.

Ugyanakkor én pártolom a globalizációt. Olvassa el a cikkemet a krízis okairól. Meggyőződésem azonban, hogy a nemzeti-territoriális felosztás nem mostanában fog megszűnni. És még ha a gazdaság, az ökológia stb. területén a globalizáció szükséges és pozitív is, azt kétlem, hogy ugyanez a kultúra területén nélkülözhetetlen volna.

Személy szerint én a gyerekkorom óta megszokott Moszkvában élnék, nem Bakuban vagy Chinatownban. Még ha ettől a városom nem is jut semmiféle bevételhez. Arra kérem, ne értsen félre, nem ítélem el az embereket származásuk vagy nemzetiségük miatt, de ha egy ember az „én városomba” jön, akkor el kell fogadnia az én szabályaimat, nem pedig rám erőszakolnia a sajátjait.

Sokan gondolják még így. A komfortérzetet a kulturális közeg adja, egyáltalán nem mindenkinek tetszik New York.

Ha kisebbségben maradok, akkor elindulok megkeresni azt a helyet, ahol az emberek úgy élnek, ahogy azt gyerekkoromtól kezdve megszoktam. Ez a törekvés – hogy azonos kulturális gyökerekkel rendelkező közösséget leljen az ember – nagyon erős hajtóerő. Sokak számára még a tisztán gazdasági hajtóerőnél is erősebb.

(…)

Most pedig az esélyegyenlőségről. Meggyőződésem, ráadásul minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy itt Oroszországban minden gyermek számára megteremtődjön az esélyegyenlőség. Ez az eszmény, mint akármelyik másik, persze elérhetetlen. De nem sajnálom arra áldozni az életemet, hogy közeledjek ehhez az eszményhez. Úgy gondolom, hogy a „jog az esélyegyenlőségre” a legfontosabb, amit biztosítanunk kell Oroszország minden gyermeke számára. És persze az egész világon. A gazdaság, az oktatás, a politikai szabadság olyan eszközök, amelyekkel nemcsak valamiféle minimális életszínvonalat és komfortot lehet biztosítani mindenkinek, nemcsak arra valók, hogy növeljék az átlagos életszínvonalat, hanem arra is, hogy megadják minden gyermeknek, minden embernek azt a lehetőséget, hogy tökéletesen megvalósítsa önmagát, attól függetlenül, hogy milyen családba (vagy, végső soron, milyen országba) született.

Az egész világért nem szándékozom felelni, viszont a következő orosz nemzedékért akarok és tudok harcolni. Meggyőződésem, hogy ez nem csupán egy a főbb célok közül, hanem a társadalmi fejlődés legfontosabb erőtartaléka.

Arra pedig, hogy mivel foglalkozzak „azután”, ritkán és elvontan gondolok csak. Meglátjuk. Amit meg tudsz tenni, azt szerintem itt és most kell megtenned, minden napnak olyannak kell lennie, mintha az utolsó volna. Akkor nincs idő félni. Megtenni, amire van erőd és tehetséged, hogy aztán „ne legyen kínzóan fájdalmas”, amikor hirtelen kiderül, hogy lejárt az időd… Ha tehetséged nincs sok, legalább válj „példává”. Erre törekszem.

Még egyszer köszönöm levelét.

Tisztelettel,

M. Hodorkovszkij

P.S.: Elnézést a felesleges pátoszért és a levél ügyefogyottságáért. A tárgyaláson ülve írok, időnként megzavarnak…

 

9.
2009. 06. 26.

Kedves Mihail Boriszovics!

A sportot egyből söpörjük félre. Mi ketten nem versenyzünk a retorika művészetében. A beszélgetésünk pedig nem azért folyik, hogy valamelyik álláspont, az Öné vagy az enyém győzzön. Azért van, hogy belső rendet teremtsünk, ellenőrizzük saját pozíciónkat. Talán, hogy megváltoztassuk. Ez minden gondolkodó ember számára hasznos.

Milyen rágalmazást vár tőlem: ma már az ellenségei sem rágalmazzák Önt, aminek egyszerűen az az oka, hogy hatalmas erkölcsi fölényről tett tanúbizonyságot.

Tökéletesen egyetértünk államunk értékelésében: semmire sem jó. Pontosan azért, mert nem szolgálja az országot, viszont belőle táplálkozik. Az olyan államférfi típusa, amely a Haza jólétéről gondoskodna, az országunkból teljesen kiveszett. Gyökerestől. De amikor arról beszél, hogy „az elkövetkezendő 20–40 évben (távolabbra nem tekintek), az állam szerepének Oroszország (az orosz társadalom) életében többnek kell lennie a mostaninál”, megdöbbenek. A mostani hatalomnak óriási, soha nem látott hatásköre van, gyakorlatilag mindent megtesz, ami az eszébe ötlik, mind a gazdaság, mind a külpolitikai kapcsolatok terén. Rendelkezik megszámlálhatatlan nemzeti erőforrásunkkal, az állami értékeket magánkézre játssza, és sikeresen kijuttatja az országból. Hogyan, hová lehetne még növelni ennek az államnak a szerepét? És ezt az az ember mondja, aki a saját bőrén tapasztalta meg az állam bosszújának kegyetlenségét, a törvény működésképtelenségét, a logika és a józan ész hiányát a tettekben.

Természetesen az én álláspontom szerint a kérdés más: hogyan lehetne ésszerű határokat szabni annak, ami az országban folyik, hogyan lehetne korlátozni a „határtalanságot”, amelyet Ön sokkal jobban ismer nálam. Mit lehet tenni, hogy működjenek a törvények, akár jók, akár rosszak, hogyan lehetne a csinovnyikoknak – a legkisebbtől a legnagyobbig – a teljhatalmát és zsarnokságát, határtalan kapzsiságát és mohóságát korlátozni. Nem tudom.

Ön, Mihail Boriszovics, „állampártinak” tartja magát. Mi az állam tulajdonképpen? Mit ért alatta? Szervesen összekapcsolódik a jog fogalmával. Hogyan határozzuk meg? Platón szerint, aki az államot úgy képzeli, mint az igazságosság ideájának a kifejeződését, azzal a feltétellel, hogy minden mindenkié (vagyis a magántulajdon tilalmáról beszél), beleértve a feleségeket és a gyerekeket is? Kant szerint, aki azt állította, hogy az állam emberek sokaságának egysége a jog uralkodása alatt? Arisztotelész szerint, aki úgy gondolja, hogy az állam „kapcsolat, amelyet a közös jólét érdekében szerveztek”? Vagy Lenin szerint: „Az állam az egyik osztály másik osztály felett gyakorolt elnyomásának gépezete”?

Amikor az ember olvasni kezdi ezeket az archaikus könyveket, rájön, hogy mindez már szörnyen elavult, mindegyik más ok miatt elfogadhatatlan, kivéve Vlagyimir Szolovjovot: „A jog az erkölcsiség egyfajta minimuma, amely mindenki számára egyformán kötelező”. Pontosan erre a jogra épül az állam. Elméletben…

(…)

Hogy befejezzük a beszélgetést: Ön, Mihail Boriszovics, idealista. Nem vádolták még meg ezzel? Igen, igen, csodálatos analitikus, racionalista, tudós és gyakorlatias ember, de emellett idealista is. Hisz abban, hogy vannak elvileg helyes döntések, és hogy mindent újra lehet számolni. És ha valami nem úgy működik, akkor hiba van a számításban.

Nekem viszont úgy tűnik, nem így van. Az élet inkább művészet, mint tudomány. Általános megoldás nincs, csak részleges: az adott pillanatra, az adott esetre, a konkrét körülményekhez mérten. És a pillanatnyilag pontos irány fontosabb, mint a mindent átfogó koncepció. Mindaz, amit most mond és tesz, meggyőz arról, hogy minden a helyén van Önben: az esze, a szíve és a lelkiismerete. Boldog születésnapot kívánok!
 

10.

2009. 07. 01.

Tisztelt Ljudmila Jevgenyevna,

engedje meg, hogy tovább raboljam az idejét, és néhány megjegyzést fűzzek legutóbbi leveléhez az állammal és annak szerepével kapcsolatban.

A meghatározással kezdem. Nagyon gyakran megzavarjuk magunkat azzal, hogy azonos terminusokat használunk a történelemtudományban és napjaink folyamatainak leírásakor, amelyek időnként a kiinduló ideák több évszázados fejlődésének eredményei.

A legszembetűnőbb példa: a demokrácia mint az állami kormányzás eszköze. Manapság, ha megpróbáljuk helyreállítani a görög demokrácia intézményét, totalitarizmust (vagy jó esetben tekintélyuralmat) kapunk. Az állami intézményeknek azt a rendszerét, amelyet ma demokráciának nevezünk, néhány tudós dolgozta ki a XVIII. században.

Ugyanez vonatkozik az „állam” (az államirányítás kérdéshez kapcsolódó) még általánosabb fogalmára is.

Az állam a társadalom önszerveződésének eszköze, amely a tagok által befizetett tulajdonon alapul (ilyen vagy olyan befizetések, beleértve a fel nem osztott közös bevételt is). Ez a meghatározás, természetesen, ismét a kormányzás funkciójának nézőpontjából értendő, amiről, tulajdonképpen, szó volt.

Lehetséges-e, például, hogy az állam ne rendelkezzen a kényszerítés speciális apparátusával? Természetesen. Több olyan államot ismerünk, ahol ezzel a funkcióval maga a társadalom birkózott meg.

Lehet-e az állam „kívülálló” a társadalomhoz képest, vagyis hogy ne támaszkodjon saját érdekelt tagjai többségének arra az igényére, hogy a kormányzásnak ez a formája fennmaradjon? (A társadalom tehetetlen része a kormányzásban nem vesz részt.) Nem! Hangsúlyozom: ma nem.

Meggyőződésem, hogy a társadalom szervezésének „kívülálló” formája az állam mai elképzelésében szó szerinti értelemben nem jelenik meg. Ez egy okkupációs uralom, amely külső támogatás nélkül instabil.

Oroszországban ma – van állam. Akár tetszik, akár nem.

(Rögtön megjegyzem, vannak átmeneti formák, de azok egy nemzedék (20 év) keretei között léteznek.)

Ez az én nézetem az államról mint terminusról (a kormányzás kérdéséhez kiegészítésül).

Most pedig az orosz állam szerepéről.

Nagyon kikívánkozik belőlem, hogy egyformán értelmezzem a szerep és a hatáskör fogalmát. A hatáskör, vagyis a törvényes jog a társadalmi és személyes életbe történő beavatkozásra a mi államunk esetében valóban óriási, alig szabályozott és egészen gyenge ellensúlyozása van, a szerepe viszont, vagyis a valódi részvétele a polgárok életében inadekvátan kicsi.

Amikor azt mondom „inadekvátan”, úgy értem, inadekvátan a társadalom összetételéhez képest, amely önmagában (az állam mellett) egyelőre nem tudja és nem is akarja megoldani számos problémáját. A társadalmunk ebben nem egyedülálló, de ilyenkor az állam szerepét növelni kell.

Többek között a GDP (vagyis a társadalmi gazdagság) hányada, amit az állam oszt újra, nálunk alacsonyabb, mint a fejlett országok többségében, és biztosan alacsonyabb, mint az azonos éghajlattal rendelkező szomszédos országokban. Ez pedig a legfőbb összesített mutató, amely a gyakorlatban megmutatkozik a gyenge nyugdíjrendszerben, az egészségügyben, a közlekedési és kommunális infrastruktúrában stb.

De ha az ipar témáját vesszük, itt is indokolatlanul kicsi az állam szerepe.

Putyin persze személyesen dönthet bármelyik vállalat államosításáról vagy tulajdonosváltásáról. Létrehozhat 10 állami vállalatot is, belerakhat gigantikus mértékű tulajdont. Ez a hatáskör.

De ennek (a hatáskörnek, amit gyakorlati módon valósítanak meg) nagyon kicsi az ország iparára gyakorolt hatása. Megmarad nyersanyagnak.

Itt két megoldás van: vagy a „liberalizáció”, és meglátjuk, mit tesz a piac, vagy pedig egy átgondolt iparpolitika.

A valóságban, magától értetődően, mindig ezeknek a kombinálása történik. De én (és ebben az értelemben az én állampárti) úgy vélem, hogy jelen körülmények között az „iparpolitika” keretei között kell működjön az ipar termelésének jelentős része. Nagyjából 60%-a.

Mit értek „iparpolitika” alatt? Hol, mikor és mennyit kell kitermelni olajból, gázból, erdőből, gyémántból és egyéb stratégiai tartalékokból. Hogyan? Ez a biznisz dolga. Hová és milyen formában lehet ezt a nyersanyagot szállítani. Ahogy a meghatározott verziók közötti konkrét választás is a biznisz dolga. Hol, mennyit és milyen módon kell előállítani villamos energiából, hová kell eljuttatni (stratégiai nagyvállalatokról van szó, az ipar nagyjából 70%-áról). Hol kell utakat építeni, hol kell városokat, egyetemeket fejleszteni. És ehhez hasonló kérdések, oldalak százain keresztül, a képlékeny, rugalmas terv (ötéves, bármilyen ellenszenvesen hangzik is) pedig több százezer oldalon keresztül (ha beleértjük a regionális aspektust is).

Hogy minek? Megint a kormányzás problematikájánál tartunk. Hogy működjön a piac, legalább három, de inkább négy független beszállítónak kell lennie minden szolgáltatásra (termékre) minden pontban, ahol szükség lehet rá. Egy kisebb országban ezt a problémát megoldhatja a külföldi piac. Oroszország hatalmas területén (és itt éppen a terület és a közlekedési elérhetőség a fontos) a külföldi piac szerepe korlátozott, bár lényegi.

Az ipar és a közlekedés struktúrája nálunk rossz. Főleg a Szovjetunió szétesése óta. Arra, hogy a piac kitermelje a hiányt, nagyon sokat kell várni. Szükség van a kulcsproblémák strukturált iparpolitikával történő kompenzálására, azután pedig, annak mértékében, ahogy a csont egybeforr, a seb begyógyul, kiszedni a titánrudat (mint bonyolult törés esetén).

1991 óta kitartok eme álláspont mellett, bár tudom, hogy sok liberális, a barátaim, nem értenek velem egyet. Sajnos, konceptuálisan tévednek, a gyakorlatban viszont ma az állam minősége olyan, hogy képtelen megoldani ezeket a kérdéseket. Pedig neki kell döntenie. Ezért lehet (és kell) az állam hatáskörét növelni (ami túlságosan nagy és kiegyensúlyozatlan), a szerepét, gyakorlati részvételét a társadalom gazdasági és szociális életében pedig ebben a szakaszban emelni kell.

(…)

Tisztelettel és hálával,
M. Hodorkovszkij
 

11.
2009. 07. 08.

Kedves Mihail Boriszovics!

Elmélkedései az államról és az államirányításról nagyon meggyőzőek. Végzettségem szerint biológus vagyok, és néhány alapelvet, amely a természetben működik, belső késztetésből könnyedén átviszek a szociális mechanizmusokra. Itt nagyon sok a közös dolog, az evolúció a biológia világában számomra a legalapvetőbb törvénynek tűnik. Az idegrendszer, vagyis a magasabb értelemben vett irányítórendszer differenciálatlan szövetekből jött létre. Nem tudjuk, miért jött létre, bizonyára belső szükségszerűség miatt, ami az értelmünk számára felfoghatatlan. Fogalmazzuk meg nagyjából így. De ha az evolúció különböző fokain álló élőlényeket vesszük, megérthetjük, hogyan ment végbe ez a folyamat. Minden élőlény egy adott lépcsőfok emlékműve. Itt lényegi dolog, hogy „a magasabb rendű formáció”, az idegrendszer alapvetően nem dolgozik a szervezet „ellen”. Ha ilyesmi megtörténne, arra a szervezet azonnali pusztulással reagálna, és az idegrendszer a szervezettel együtt pusztulna el. Tulajdonképpen ezt az analógiát rávetíthetjük az „állam-társadalom” rendszerére. Ha rosszul működik az állam, elpusztul a társadalom; ennek megfelelően elpusztul az állam.

A biológiai folyamatoknak egyáltalán nincsen „etikai” aspektusa. A szociális folyamatoknak viszont van. Az olyan különös dolog, mint az erkölcsiség, nem fűződik sem osztályhoz, sem csoportokhoz, kizárólag a személyiséghez kötődik. Akármilyen is legyen az államberendezkedés, az irányítás mindig egyetlen ember vagy egy kisebb csoport kezében van. Számomra úgy tűnik, hogy az ő erkölcsi szintjük nagyon sok mindent meghatároz. A teokratikus, monarchikus, demokratikus vagy szocialista állam lehet jó vagy rossz, véleményem szerint attól függően, hogy milyen szinten erkölcsösek a vezetői. Ebben az értelemben a jó monarchia jobb a rossz demokráciánál. Lev Sesztov száz évvel ezelőtt azt mondta: „Ahol nincs szabadság, ott nincs kenyér”. Ahol nincs erkölcsiség, ott nem lehetséges semmiféle társadalmi igazságosság – ha megengedhetem magamnak ezt a parafrazálást.

(…)

Őszintén bevallom, hogy sok dolog abból, amit utolsó levelében írt, belső ellenállást váltott ki belőlem. Azt is bevallom, hogy egy héten keresztül írtam Önnek – minden egyes megnyilvánulására – egy lényegét tekintve nagyon igyekvő választ, de aztán rájöttem, hogy nincs sem megfelelő képzettségem, sem pedig valódi érdeklődésem azok iránt a témák iránt, amelyek Önt annyira foglalkoztatják. Egészen odáig, hogy ugyanaz a nyomasztó érzésem támadt, amit iskolás korom óta ismerek, amikor vizsgáznom kellett társadalomtudományból, vagy később, az egyetemen, párttörténetből. Nem, lehetetlen.

Hiszen az én szerepem most lényegét tekintve az, hogy alkalmat adjak Önnek, hogy kimondja mindazt, amit az elmúlt hat évben átgondolt, hogy az a sok ember, akiknek a figyelme Önre irányul, akiknek a lelke Ön felé fordul – Ön felé mint ember felé, aki kénytelen saját személyes, egyedi és megismételhetetlen életével és egészségével fizetni egy hatalmas társadalmi számlát –, megtudja, hogy pontosan miért is fizet.

Forrón bízom abban, hogy elérkezik még az életben az a pillanat, amikor hármasban ülünk majd egy tea mellett – meghívom azt a barátomat, akivel egész héten vitattam az Ön állammal, annak hatáskörével és szerepével kapcsolatos elképzeléseit –, Önök majd vitáznak, én pedig ülök egy sarokban, figyelek és hallgatok; ifjúkorom óta ez a kedvenc elfoglaltságom: okos vitákat hallgatni.

Kívánok erőt, egészséget, frissességet.

Ljudmila

 

Fordította: Abonyi Réka