Martin Huba a színészekre és a szöveg teljes ismeretére épít. A puritán egyszerűséggel berendezett sötét tónusú tér csak a legszükségesebb díszletelemeket tartalmazza: egy hosszú asztal székekkel, zongora, gyertyatartó gyertyákkal (díszlet: Jozef Ciller). Huba a játékra összpontosít, igazi színészközpontú előadásról van szó. A szöveg ismeretének birtokában a szereplők közti bonyolult kapcsolat- és viszonyrendszer érthetővé válik, mégsem szájbarágós.

Noha alapvetően a pszichológiai realizmus játékstílusában fogalmaz, csöppet sem érezzük idejétmúltnak vagy lerágott csontnak. Elkerül ugyanis minden illúziókeltést egy egyszerű és jól működő ötlettel. Az előadás kezdetén a színészek a szövegpéldányaikkal jönnek be, leülnek, kezdődik az olvasópróba. Olvassák a szöveget, összeolvassák, értelmezik, viaskodnak vele, ismerkednek a szerepükkel. Egyszer csak felpattan valamelyikük, és játszani kezdenek. Vagy ott folytatják, ahol abbahagyták, vagy elölről kezdik a jelenetet. Így előbb megszólaltatva, majd megmutatva a közönség jobban átlátja a szövegrészt. Az olvasópróba – próba – játék átmenetek időről időre visszatérnek. Így nem merül fel a klasszikus értelemben vett színházi illúzió, hogy mi most valamiféle valóságot látunk. Az előadás kezdetén és végén még a színpad hátsó, csupasz, kopottas fala is lelepleződik. A láttatás állandó változtatásának, kiegyensúlyozásának a javát is szolgálja ez a polifonikus szerkesztésmód. Míg a néhány szereplős jelenetek, monológok a pszichébe zoomolnak, addig a tömegjelenetek átfogó távolságtartással és enyhe kritikával ábrázolják a szereplőket és a helyzeteket.

Irina névnapja - 1. felv.

Mása - Bandor Éva

Irina - Tar Renáta

Versinyinnel - Mokos Attila

Andrej - Fabó Tibor

a nővérek - 4. felv.

Az előadás magán a Három nővéren túl a szerep és identitás, illetve a szerep magunkévá tételének kérdéseit feszegeti. Bevallottan „színészes” a produkció tehát, mintha Csehovon túl egy próbanapló kitépett, összekeveredett lapjain alapulna az előadás. Nem az előadás az érdekes, hanem a próbafolyamat. A kiérlelt előadás azt az érzetet kelti, hogy nem valaminek a végeredményét, hanem folyamatát látjuk – mintha párhuzamosan olvasnánk egy regénnyel az író jegyzeteit, naplóját. Nem a „pszichoreál” megszokott lelkizésének vagyunk tanúi, annál jobban érdeki Hubát a lélekbe való mélyfúrás folyamata. Az előadás, a nézőpont átgondoltan, finoman „liftezik” a felszíntől a mélyig és vissza – állandó vertikális irányú nézőpontváltás van. A színész nem ki-be ugrál civilből a szerepbe, inkább nézegeti a ruháját, igyekszik belebújni úgy, hogy semmi se lógjon ki, sehol se legyen bő, pontosan illeszkedjen. Ettől az állandó nézőpontváltástól nem válik unalmassá vagy fárasztóvá a „pszichózás”, nem tűnik öncélúnak az olvasópróbásdi.

Martin Huba a Csehov-darab sorai között olvas, és nem magukat a leírtakat teszi szerencsére láthatóvá. Így elsősorban nem az válik fontossá, hogy mit mondanak, hanem hogy miért mondják. Csehov újítása elődeihez képest részben a beszéd, a kommunikáció megváltoztatott funkciójában rejlik, mást mondanak, mint amit gondolnak. A beszéd sokszor inkább elfed, mint leleplez, noha a vallomásosságnak is nagy szerep jut – s nemcsak a szövegben, az előadásban is. Más a beszéd célja, mint aminek első pillanatban látszik. Az előadás biztos kézzel bánik ezekkel, s könnyen ad jelentést az egyébként nehezen felfejthető jeleknek, mint például Mása fütyülésének, Soljonij csipogásának. S hála ennek, a szövegben tetten érhető humor az előadásban is megjelenik.

Ezen túl a zene, a hangok, hangszerek használata is fontos szerepet játszik. Nem vagy nem csak hangulatfestés a célja, hiszen a színészi játékba szervesen illeszkedik többek közt a harmonikázás vagy a zongora megszólaltatása. Időnként még egy teljes rezesbanda is megjelenik, először Kuligin beléptekor, ekkor mint Irina névnapjára meghívott zenekar érkeznek. Később ők a végül mégis megérkező maskarások, majd pedig a katonazenekar. A felvonások közé iktatott rövid lírai intermezzók nemcsak árnyalják az előadást, de egy gesztus erejéig meg is jelenítik, mi történik két felvonás között. A legelső és talán legszebb példája ennek az első felvonás végén látható-hallható. Andrej és Natasa dialógusa után a többi szereplő menyasszonyi fátylat formál Natasának a fehér abroszból, Andrej pedig kivezeti őt.

A színészi teljesítmények közül nem lehet senkit kiemelni. Talán elcsépelt dicséretnek hangzik, de ezúttal valóban igaz, hogy mindenki nagyot alakított a saját szerepében. Ráadásul az egyéni teljesítményeket szorosan összefűzte a harmonikus összjáték. A figurák jellemzésére, vissza-visszatérő manírjaikra, pótcselekvéseikre, történetük ívének következetes végigvitelére nagy figyelmet fordítanak.

Versinyin (Mokos Attila) minden pillanatában érezzük a hajótöröttségét, tönkrement házasságát, egyre nevetségesebbé válik filozofálásával, amit hol zavarának palástolására, hol Mása elcsábítására használ. Mása iránta való szerelme az egyetlen dolog az életében, ami miatt úgy érzi, érdemes élni, ő azonban tisztában van vele, hogy ez az egész céltalan, és nem vezet sehova. A szerelmes őrnagynak a nők jelölik ki sorsát.

Kapcsolata a megcsalt férjjel, Kuliginnal (Tóth Tibor) precízen kidolgozott és összetett. Kuligin tudja, hogy a vetélytársával van dolga, mégis valamiféle baráti kapocs van köztük, hiszen a harmadik felvonásban a tűzvész eloltása után együtt mennek kocsmázni. Kuligin kivárja, míg övé lehet a felesége, számára a katonák távozása megkönnyebbülés még akkor is, ha nem látja be, hogy hamis az a reménye, hogy minden olyan lesz, mint régen. Tóth Tibor ügyesen egyensúlyoz a komikus és szánandó figura megformálása között.

Hajdú László Tuzenbachja tiszta, önfeláldozó jellem, aki hol a filozofálásban túlszárnyalhatatlan Versinyin, hol a csipkelődő Soljonij mellett válik viccesen csetlő-botlóvá. Legszebb pillanata, mikor a párbaj előtt búcsúzik Irinájától. Tudja, itt a vége, de azért úgy csinál, mintha.

Soljonij, a darab legtitokzatosabb, legérthetetlenebb figurája, de szerencsére nem szegény bolondként kezelik. Mert Ollé Erik érzi, hogy Tuzenbach kérdésére, hogy miért nem hagyja békén, nem az az igazi válasz, amit mond, miszerint nem tud magával mit kezdeni, ha sok ember van körülötte. Nagyon is célirányosan mond hülyeségeket. Sokáig áll, figyel a háttérből, mint pók a hálójában, hogy végül valami nonszensszel magabiztosan előlépjen. Irina körül sündörög, megy az agyára, de ha nem nyerheti el, hát legalább megöli a vetélytársát.

Fabó Tibor szinte minimális eszközökkel ábrázolja Andrej nyomorát, aki a tudományos karrier helyett végül Natasa (és Protopopov?) gyerekeinek dajkája lesz, a kishivatalnok Protopopov főnöksége alatt. Belsőből dolgozik, játékmódja visszafogott és megrendítően őszinte. Felesége erényességének bizonygatása Kuligin hasonló megszólalásaira rímel.

A darab egyetlen nyertese a meglehetősen negatívra festett Natasa. Kuliginhez hasonlóan ő is kispolgári, s szerepe is több humort, karikírozást enged meg, amit Holocsy Katalin ki is használ. Végső soron az egész darab felfogható az ő hatalmi játszmájának, hiszen szépen lassan „kilakoltatja” a nővéreket saját házukból. Ugyanakkor anya, noha a szeretetében van valami állatias.

Irina szerepe a jelen évadtól a színházhoz szerződött, s a budapesti Színművészetin tavaly végzett Tar Renáta igazi debütálása. (Remélhetőleg a szintén új, Fedotyikot alakító Majorfalvi Bálintot is láthatjuk nagyobb szerepben. Felmerül a kérdés, vajon hová tűnnek a Pozsonyban végzett színinövendékek.) Irina, hál’ Istennek, nem naiva, hanem energikus, impulzív akarnok, tiszta s végül megtört. Asztalon ugrál, rohangál, van benne valami vonzó frivolitás.

Olga (Holocsy Krisztina) a családért való önfeláldozása ugyan hiábavalóvá válik Natasa ellenében, mégis ő az összetartó erő, a törődő anya, aki a legtöbbet tesz fáradtsága ellenére, aki belekeseredik a magányba. Igazi erényes nő, rossz szemmel nézi Mása kalandját, a váratlanul ráhajtó Kuligint rendre utasítja.

Mása egzaltáltsága kiábrándult józansággal párosul. Provokálja a környezetét, ugyanakkor öniróniával veszi tudomásul helyzete kilátástalanságát. Ez azonban nem segít, Versinyin távozta után nem áll vissza a rend, pláne nem Kuliginnal. Összeomlása gyönyörű. Mégis az a legszebb, összeszedi magát, mert „élni kell”, noha tudja, már semmi nem vár rá – csak Kuligin. Bandor Éva második Másája ez a szerep, az emlékezetes Sirály-beli volt az első. Ideális szerep a visszatérésre, hiányzott a társulatból, helyét nem is nagyon sikerült betölteni.

Hiányzott már a jó öreg Csehov is, aki az említett Sirály óta nem járt Komáromban. Jöhetne gyakrabban, mert ahogy annak idején a Sirály, most minden bizonnyal a Három nővér a Jókai Színház egyik legszínvonalasabb előadása. A mai magyar nyelvű, s nem kis számú Három nővér előadások sorában pedig szintúgy tisztes helyet foglal el.

Anton Pavlovics Csehov: Három nővér

Andrej Szergejevics Prozorov – Fabó Tibor
Natalja Ivanovna – Holocsy Katalin
Olga – Holocsy Krisztina
Mása – Bandor Éva
Irina – Tar Renáta
Fjodor Iljics Kuligin – Tóth Tibor
Alexandr Ignatyevics Versinyin – Mokos Attila
Nyikolaj Lvovics Tuzenbach – Hajdú László
Vaszilij Vasziljevics Szoljonij – Ollé Erik
Ivan Romanovics Csebutikin – Ropog József
Alexej Petrovics Fedotyik – Majorfalvi Bálint
Vlagyimir Karlovics Rode – Olasz István
Ferapont – Németh István
Anfisza – Varsányi Mari

Díszlet: Jozef Ciller m.v.
Jelmez: Milan Čorba m.v.
Zenei munkatárs: Peter Mankovecky m.v.
Koreográfus: Juraj Letenay m.v.
Dramaturg: Varga Emese

Fordította: Kosztolányi Dezső

Rendezte: Martin Huba m.v.

Bemutató: 2009. november 27.
Komáromi Jókai Színház