De visszatérve a kezdet kezdetéhez, el kell árulnom, hogy – eredetileg – karácsonyi ajándéknak szántam a könyvet, mégpedig fiatalabb unokatestvéremnek, akiről a legrosszabb, amit elmondhatok, hogy tulajdonképpen semmi sem érdekli igazán. Abban reménykedtem, hogy olvasás közben felvidulván nagyobb kedvet érez majd a tárgynak, a zenének a tanulmányozására, ám végül más ajándékot kapott, szóval nem tudom, mit történt volna, ha tényleg találkozik vele.

Én mindenesetre jót szórakoztam olvasás közben, s csak néha aggasztottak komorabb gondolatok, mint például az egyik legkellemetlenebb kérdés: mit szólna hozzá, hogyan olvasná ő? Vagy kissé szakszerűbben fogalmazva: kinek íródott a könyv?

Ezért, kvázi recepcióelméleti olvasatban azt vizsgáltam, milyen tapasztalatok és előzetes ismeretek szükségesek a befogadásához? Márpedig azt hiszem, én a lehető legszerencsésebb befogadói pozícióban vagyok ehhez: a szerzőkhöz hasonló életkorom és zenei érdeklődésem révén kifejezetten jókat kacagtam olvasás közben.

De nem csak kacagtam, az agyamat is megmozgatta a befogadás: jókora ismerethalmazt kellett „átlapoznom”, hogy rájöjjek, hogyan fér egymás mellé a Fool on the hill, a Faust és Pelikán elvtárs. Ahogy rá kellett jönnöm, hogy a befejezetlen mondat/gondolat nem nyomtatási hiba, hanem maga a vicc, illetve némi verstani alapfogalmakat is újra át kellett gondolnom, hogy a limerickek szépségét átérezzem. Egész pontosan fogalmazva a célközönségben jómagamra ismertem: 40-50 körüli értelmiségi, aki átélte a rendszerváltást és nagyjából egyenlő mértékben (és komolysággal) érdekli a klasszikus, a jazz és a popzene.

Magamra ismertem a „képzelt” olvasóban, és ezért megbocsájtottam a szerzőknek, hogy a viccek hangszerenkénti csoportosítása miatt bizonyos „ritmicitás” érezhető a hasonló (alapú és felépítésű) viccekben, s hogy voltaképpen „nincs új a Nap alatt”.

Mondom, jót szórakoztam közben, ám meggyőződésem, hogy ha nem az lennék, aki vagyok, jó ha a felét érteném a könyvnek. Márpedig nincs rosszabb az olyan viccnél, amit magyarázni kell.

Ezért is mondtam, hogy a humorban nem ismerek tréfát. Ahogy arra is céloztam vele, hogy a szerzőknek egy kicsit komolyabban illett volna venniük a feladatot. Tekintve, hogy a „nagyon komoly” jelző ellenére egyáltalán nem csak komolyzenéről szól a könyv, sőt nem is csak a zenéről.

Külön fejezetbe, a második részbe kerültek a „Nagy zeneszerzők”, mármint Csokonai Vitéz Mihály, Pelikán József, Niccolo Machiavelli és még sokan mások. Nem, ne tessék félreérteni, nem Csokonai népdalszerűen énekelt verseiről van szó, ahogy minden – esetleges – valódi kapcsolat a tényleges zenével ki van zárva ezekből a történetekből. Irodalmi és filmes alakok, nemzetünk szimbolikus alakjai (pl. Szent István vagy Csínom Palkó) alakulnak át - szerzőink tolla alatt – fiktív zenei történetté, zenei fikcióvá.

Van némi finom irónia abban, ahogy a szemünk előtt alakul (át) a zenetörténet, változik minden (zene)történetté. (Minthogy a komoly történetek is valahogy így íródnak;-) És ezért hiszem azt, hogy a könyv hasznos, és képes néhány érdektelen nebuló figyelmét felkelteni a fikció és faktum peremén bukdácsoló kérdések iránt.

Abban azonban már csak reménykedni tudok, hogy e nebulók lesznek elég figyelmesek ahhoz, hogy észrevegyék, amikor a szerzők átlépnek a fikció határmezsgyéjén, illetve elég kitartó lesz a figyelmük, hogy utána járjanak annak, amit nem értenek (nem érthetnek) a könyvből.

De szeretném viccesen zárni az írást, ezért csak azt jegyzem meg még, hogy a viccgyűjtemény állítólagos teljessége legfeljebb az angolszász kultúrkörre korlátozódik (s talán szerencséjére, hisz ki tudja, hogy tudnánk nevetni mondjuk egy kirgiz viccen;-), s még arra sem a maga teljességében. Én legalábbis elég régóta, és meglepően széles körben találkozom az alábbi humorral:

Takarítónők beszélgetnek a zenészek anyagi helyzetéről. Az egyik megjegyzi:

Képzeld, a múltkor egy trombitás, valami Miles Davis játszott nálunk, és a zenészei olyan csórók voltak, hogy öten szívtak egy cigarettát a vécében...

Szóval - tréfát félretéve - minden, a zene iránt komolyan érdeklődő, vicces kedvű olvasónak ajánlom a könyvet néhány önfeledt pillanatra.