A színházi térbe belépve az ember választhat, hogy kivárja a bátrak sorát, ami ki tudja, hova vezet, vagy türelmetlenségében hagyja, hogy gyávának tartsák, és leszalad a lépcsőn, átbújik a vetítővászon alatt, és beleveti magát az élvezetekbe, a labirintusba. Óriási hangzavar fogad, fekete függönyök, rajtuk kis nyilak, amiket követve különböző „szobácskákba” lépünk be.

Az első kis helyen fehér téglalapokat látunk a földön virágszirmokhoz hasonlóan elhelyezve, és emberek ugrálnak rajtuk körbe-körbe. Kiderül, hogy a különböző négyzetekre ugorva más-más hangeffektet hallunk… Tovább-bolyongok, s nem tudom, az útvesztő mely részéről jön az iszonyatos „zene”, ami ezt a különleges hangulatot eredményezi, de hamarosan az egyik függöny mögött megtalálom a keverő fiúkat, akik a mikrofonokba beszélő lelkes vállalkozók hangját torzítgatják. Ahogy felnézek, látom a bátrakat, akik kötélből több méter magasan kialakított függőfolyosókon közlekednek, felülső labirintusról szemlélik az alsót.

Minden vállalkozás, minden kis produkció, installáció nagyon friss, nagyon szellemes. Így a látogatók szemmel láthatóan élvezik is a játékot, részt vesznek, együtt gondolkodnak, élnek a felkínált interakció lehetőségével, egymást irányítják kedvenc helyszíneikre. Van, ami egyszerűségével, van, ami kitaláltságával, precíz megvalósításával, van, ami bájával, van, ami elementáris effektjeivel nyűgöz le. Bár az alkotók különböző csoportosulások tagjai, rendkívül jó a közös szervezés, a tematikán túl valami még összeköti az alkotásokat, és besszippantja különleges világába az érkezőket: az összezavaró, sejtető zajok, a fekete függönyök, a fejünk felett bóklászó emberek, tehát ennek a földalatti labirintusnak a világa. Kicsit alvilági, kicsit misztikus, mégis laza és gondolkodtató, felkavaró.

Megijedünk, mikor a villanypásztor csipked, és nem találunk ki labirintusából, utazunk a világ teremtésétől az elemek harcáig a videó-installációk előtt. Szemünket becsukva a hangokra figyelve, hunyorgunk, mikor kötögető férfialakot látunk a villanó vaku fényében, vagy mikor a következő villanásnál látjuk, hogy szemben a fonalat Ariadné egy ollóval vágja el, miközben a zajok ritmussá rendeződnek. Elszörnyedünk az önmagát elpusztító Minotaurusz láttán, csodáljuk a gumis fonalakból pókhálót szövő, az üveg alatt kezével lépéseinket kísérő vagy a kiterített homokban mezítláb görög mintákat rajzoló alakot.

A labirintus motívuma már a görög mitológiában megtalálható, és a színházban, az irodalomban, a zenében, festészetben máig ki nem apadó ihlető forrás. Most választ kaphatunk arra, hogy mit jelent ez a mai fiatal képző- és színházi művészek számára, és hogy hogy tudnak erről a performanszok nyelvén beszélni. Ezek szerint igenis lehet érdekes és fontos a szépség, a misztikum, a bölcsesség, a tudomány, a nagy bűnök, nagy áldozatok, az elemek harca és a világ születése. És az eredmény alapján, úgy tűnik, ezt érdemes is bemutatni.

ÁTJÁRÓK

tér-(re)akciók

Élő jelenlét:

Deák Emese, Mindák Gergely, Harsay Gábor, Árik Zsófia, Buday Enikő, Klima Gábor, Bartha Máté, Pásztor Teodóra, Laczkó Péter, Vörös Judit, Berke Attila, Székelyhidi Zsolt, Boross Martin, Schnábel Zita, Szabó-Székely-Ármin, Dóra Attila, rovar17

Interaktív jelenlét:

Laczkó Juli, Taskovics Éva, Szurdi András, Tesfay Áron, Gyenei Péter, Baracskai Zlatkó, Bordos László Zsolt, Sztojanovics Andrea, Köves Éva, Juhász András, Kiczinger Gábor, Füves Zoltán, lonczy, Szabó Zoltán, Késmárky Attila, Bölecz Lilla

Élőkép Társulat
Harmadik Hang Háza
MOME Vizuális Kommunikáció Szak

Produkciós asszisztens: Kovács Andrea
Rendezőasszisztens: Kútvölgyi Léna

Rendező: Bársony Júlia

2010. január 17.
Gödör Klub, Színházterem