art&design
2010. 01. 25.
Mi marad a katasztrófa után?
Galbovy Attila: Hidegfront. Egy kiállítás, amit csak az alkotóval élhet meg és élhet túl az ember. „Expedició érkezik a hidegfront sújtotta területre. A diavetítőt még sikerül bekapcsolni, de a benne levő képet már csak egyikük nézheti meg.”
A 2008-ban a belvárosban újramanifesztálódott „Hulladékkultúrpláza”, a Tűzraktér labirintus-szerű épületében alul megbújó színházterem mögé lopózunk. Leérve egy narancs-kék kontraszttal ékes, kicsit térhatású grafika vetül a szemünk elé – mindez szó szerint értendő, mert a teljes sötétségben a diavetítő projektálja az érkezővel szemben álló, itt-ott plasztikusan előmunkált fal felületére. „Aha! Stimmmt!” – hát persze, hiszen ez volt azon kevés dolgok egyike, amit előre lehetett tudni: hogy lesz diavetítő!
.jpg)
Akkor tehát megérkeztünk, itt lennénk, mi magunk vagyunk az expedíció, kérem. Kezd hozzászokni a szemünk a sötéthez, feltérképezzük, hogy mibe is keveredtünk. Pince, nedves a padló. (Nem magától nedves. Hanem mert érkezésünk előtt gondosan tócsásítva lett. Minden apró részletet megkomponáltak, még ha ez a hely adottságai miatt spontán, véletlenszerű jelenségnek tűnik is.) Átlépünk a vízfolton, követjük szemünkkel a csöveket. És akkor lassan körbeérünk a szoba alaprajzának négyszögén, az óramutató járásának megfelelő irányban. Ott vannak a „többiek”. Alapos pusztítást végzett ez a hidegfront, összeomlott az épület, törmelék, szemét, emberi alakok – talán még nem adták fel teljesen, hogy túléljék a kalandot. Igazán vészjósló az egész. Most akkor ez egy metafora, működés közben?
.jpg)
Az installációban, mint műfajban, az a jó, hogy ott lehet „csak úgy” lenni benne, nézegeted, hümmögsz, nem kell, hogy kívülállónak érezd magad, elvegyülhetsz. A gyerekek nagyon jók ebben: gátlás nélkül a szobrok közé hevernek és akár a mesterséges porban is szívesen turkálnak. A díszletek adottak, az előadást olykor maga a néző hozza létre. Ez itt, amiben vagyunk, egy olyan esemény, aminek már vége. A dráma íve lefutott. Minket pedig úgy vezetett a helyszínre az alkotó, mint afféle katasztrófaturistákat. Mivel a jelenlétünkön túl többet nem adhatunk a cselekményhez, az itt létet próbáljuk intenzíven megélni. De az emberi elme fegyelmezetlen, és folyton elkalandozik. Miután hozzászoktunk a szituációhoz, önkéntelenül is a részleteket vizsgálgatjuk. A felhasznált technikákat firtatjuk. Egyáltalán, hogyan jött ez az egész? Ráadásul adott a lehetőség, hogy ezt tényleg meg is kérdezzük a művésztől.
.jpg)
Itt a tér, a helyszín volt adott, meg az időpont. Az alkotás, amiben állunk, az ezek által inspirált, itt és most válasz. Grapefruit ízű groteszk fintor, profin megformált gag. A produkció potenciális közönsége elsősorban a Tűzraktér köré csoportosuló alkotói-befogadói kör, akik „tudják, hogy miért érdemes lebújni egy hatodik kerületi pinceodúba”. Nem elitista zártságról van szó – mindez egyszerűen a hely adottságából adódik. Nem lehet csütörtök délben besétálni az utcáról csak úgy, és nem hirdetik óriásplakátok sem. Viszont ami látható, abban benne van a műhely-fíling frissessége, a kísérlet, a játék.
Más a hivatalos művészet rangjára emelten, steril múzeumi-kiállítótéri körülmények között kapcsolatba kerülni egy alkotással, és megint más egy kisebb nyilvánossággal bíró, a műterem intimitását idéző helyen találkozni vele. A néző zavarba ejtésére alapozó provokatív munkák pedig még sokkal szerethetőbbek is, nem érezzük azt, hogy az úgynevezett hivatalos értékképző elit éppen valami számunkra emészthetetlen tartalmat próbál ránk beszélni. Így aztán nem érezzük kötelességünknek, hogy lépésről lépésre dekódoljuk az elénk tárt vizuális üzenetet. Megengedhetjük magunknak, hogy csak simán itt legyünk; kiélvezzük, hogy tanúi és részesei lehetünk az egésznek, oda-vissza járkálunk a térben a fénylő kép meg az épülettörmelékbe ragadt életnagyságú purhab-emberek között, és ez pont elég. Elvégre amúgy is épp egy durva hidegfront kellős közepén vagyunk.
A kiállítás megtekinthető Budapesten, a Tűzraktér Galériában
2009. december 30-tól 2010. január 30-ig.
Szerzők
-- Paulovkin Boglárka --
További írások a rovatból
art&design
Hajdu Levente megnyitószövege a Kaján szisztémák című kiállításhoz
