Hogy kik is ezek a vendégek? Szerepel köztük báb- és előadóművész, író, lelkész, költő, motorversenyző és operatőr, rendező is. Túlnyomórészt azonban képzőművészekkel találkozunk: egy-egy művészeti ág jeles művelőivel.

Tarczy Péter reprezentációi nem hidegek és idegenek, sokkal inkább emberközeliek. Egyik ismerősöm mondta egykor: „Az életszagú interjú és riport az igazán jó.” Az itt olvasottak ilyenek. Távolról indulva azt mondhatom, a „kisebb világok” rajzolnak ki egy egészet. Már a Varga Éva szobrásszal készült interjúban is megformálódik az alkotó kortársképe, sokat megtudunk mestereiről is. Válaszaiból kihallik optimizmusa, nem engedi át magát a reménytelenségnek.

Bényi Árpád festő is megidézi egykori alkotótársait, a hajdúböszörményi művésztelep egykori légkörét. Szinte előttünk van a társaság, a közösen töltött esték, a jókedvű hazaút. "Felemlegeti" Csohány Kálmán grafikus finom főztjeit, s szintén rá emlékszik vissza – pár lappal később – maga a szerző is. Őt sem szokványos módon mutatja be az olvasónak: mesealakként tárja fel előttünk. A kettejük közötti baráti viszonyt egyértelműen jellemzi a cím is: Csohi – nyilván csak jó ismerősei nevezték így. A mögötte álló munka érzékeny bemutatásával szembesülünk, amelyben visszhangzik a tisztelet és a szeretet.

Pontos, karakteres összegzést találunk a kötetben a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepről, ahol megfordultak olyan elismert emberek is, mint Csohány Kálmán, Pál Gyula, Plugor Sándor vagy Nagy Pál. A szerző nyíltan beszél a telep múltjáról, nehezebb időszakairól is, mert ilyenek is voltak. Ebben az összeállításban szólal meg Puha Ferenc, Somogyi György, Ásztai Csaba és az akkori telepvezető is, Marczin István. Ők szintén szívesen anekdotáznak. Beszámolóikon keresztül újra-és újra előttünk áll a mesterként tisztelt Csohány Kálmán. Láthatjuk, hogy ez is egy olyan közösség, ahol odafigyelnek egymásra az emberek. Ők azok, akik érzékenyebbek a világ dolgaira, változásaira, egy-egy szép pillanatot, ellesett mozdulatot vagy elkapott szót örökre megőriznek. Ilyen régi emlékképként jelenik meg Maghy Zoltán festő, akinek siófoki látogatásáról Juhász János mesél. Vendégként mindenben meglátta a szépet, akár a természeti, akár az épített környezetről volt szó. A világban állandóan szemlélődő alakként jellemzi, akinek élénk, színes képeit azóta sem feledi a család.

Neves felmenőkkel büszkélkedhet a kötetben szintén szereplő Aknay János festőművész. A róla készült anyag feltárja a szerző iránta érzett tiszteletét. Érezhető, hogy nem felszínes ismeretség ez: kitűnően megrajzolja alkotói tevékenységének vonalát, bravúros jelzőkkel látja el munkáit. AVendégkönyv szereplői bepillantást engednek családi életükbe is, nem viselkednek holmi magánéletüket rejtjelező sztárokhoz hasonlóan, éppen azért, mert nincs mit takargatniuk. Őszintén vallanak a régmúltról, gyermekkorukról, iskolás éveikről. Ezt teszi Catlin Schlosser festő is, elmélázva a nagymamánál töltött nyarakon.

A szerzőnek sok kincse van. Ismerősei gondolhatnának itt a festmény-, toll- vagy érmegyűjteményére, ám ez esetben azokról a barátságokról beszélek, amelyeket magáénak tudhat. Ezen kincsek egyik darabja a Gyulai Líviuszhoz fűződő baráti viszony. Örömmel tudósít minden szép eredményről, amit a grafikus elért. Nem véletlenül konferálja őt fel „grafikusnagymesterként”. Hírneve, elismertsége elnyúlik egészen Indiáig.

„Horváth Tibor a karakter mestere. Empátia, alázat, szakmai tudás” – olvashatjuk a vele készült interjú soraiban. A szerzőben ő is tisztelőjére talált portré-érmeinek köszönhetően. Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy elismerőinek köre igen széles, még az Amerikai Egyesült Államokból is érkezett hozzá felkérés. A szobrász addigi tapasztalatait osztja meg a kérdezővel.

A kötet nemzetközi missziót is betölt, ugyanis egy szlovéniai kisvároshoz, Lendvához köthető művésztelep tevékenységéről is hírt ad. De vissza Magyarországra: Torok Sándor festő-grafikus alakjában a nyugalmat, kifinomultságot, szépérzéket csodálhatjuk, ez árad munkáiból is. Jóismeretségükből eredő közös emlékeiket halála után is híven őrzi az író.

A bensőséges légkör marad a Bíró Ferencről szóló visszaemlékezésben is. Tanítványai mesélnek egykori tanárukról. Horváth Tibor hajdani tanítója jóságát, türelmét emeli ki. Ő készített róla szobrot 70. születésnapjának évfordulóján. A festő és az általa képviselt világlátás továbbél diákjaiban és festő, keramikus bátyjában. Ezt követően újabb nosztalgiába csöppenünk Kelemen Benő Benjámin szavait olvasva. Életútjának nagy fordulópontjait ismerhetjük meg, a mindenség nemcsak munkásságára, hanem annak summázására is vonatkozhat.

A vendégkönyv ismét előkerült, amikor A. Nagy Gábor – hosszú idő után – hazalátogatott Hajdúböszörménybe. Munkáit jellemezhetnénk az „egység a sokféleségben” – kifejezéssel. Azon szerencsések közé tartozik, akiket Bényi Árpád tanított. Eleinte nem találta a helyét, de jó kezekbe került, így ma már Berlinben élő, elismert művész. A vendégek sorából köszön ránk Szabó Endre (belgiumban André Szabóként ismert) festő, akiben egy szerény emberre ismerünk. Másokkal ellentétben nem kötelezte el magát egyetlen irányzat mellett sem,"Hangulat diktálta festészet" – ezt a címet kapta a róla szóló rész. Szorosabb barátság fűzte a szerzőhöz, aki több ismertséget köszönhet neki, ő mutatta be Szalay Lajosnak és Szász Endrének is. A kötet jelképes vendég-léte olykor nagyon is valóságos alapokon nyugszik. Kopócs Tibor festő például napokat töltött Tarczy Péternél. Ezidőtájt születtek munkái a városról, a tanyák világáról.

A könyv szerzője kincseit annak köszönheti, hogy minden esetben megtalálja a közös hangot a művészekkel. Ennek alátámasztója a Nagy Miklósról készült portré is. Az írás megjelenése után ismerte meg személyesen a szobrászt, aki megkérte, hogy nyissa meg készülődő tárlatát. A könyvben Huszthy Árpádról is megemlékezik az író, egy kisebb történet formálódik megismerkedésük köré. Erdélyben találkoztak először. A sors később a böszörményi művésztelepen hozta őket össze. A visszapillantó a festő gyermekkori emlékeit osztja meg velünk. Neves művészekkel való kapcsolatáról számol be.

Minden beszélgetés vagy bemutatás azt az érzésemet erősíti, hogy Tarczy Péter képzőművészek között van igazán otthon, ez az élő közege. Itt mindenki jól ismer mindenkit: a múltat, a bántalmakat, nehézségeket, megérdemelt sikereket. Mindannyian tisztelik az elődöket, őrzik a régi emlékeket, s ezekből építkeznek, legalábbis a Vendégkönyv beszélgetései erről árulkodnak.

Tarczy Péter: Vendégkönyv. Böszörményi kötődések, Szabadhajdú Nonprofit Kft., 2009, 128 old., 1200 Ft