Inkább azt kellett volna mondania, hogy nem neki, hanem a feleségének… Azt sajnos nem árulja el a szerző, hogy melyik az a bizonyos szerep, amelyhez csak és kizárólag a rubin nyakék illik, valószínűleg azért, mert ilyen nincs is. De ne kérjünk számon Blocktól Liliom-értelmezést, elég, ha eszünkbe juttatja: ez a százegyedik születésnapját ünneplő darab minden valószínűség szerint az egyik legismertebb és legtöbbet játszott magyar színmű a világon.

Hogy a szombathelyi színház most miért tűzte műsorára, annak többek között az is az oka, hogy a vendégül hívott Szabó Győzővel kiegészült társulatban minden szerepre található ideális jelölt. De a Liliom színrevitele egyébként sem szorul különösebb magyarázatra, amíg az emberi természet nem változik, és amíg vannak perifériára szorult, reménytelen szegénységben tengődő emberek. Valló Péter rendező legszembetűnőbb változtatása az, hogy a túlvilágon játszódó hatodik, és a tizenhat évvel későbbi hetedik képet áthelyezi a haláltusáját vívó Liliom lázálmokkal küszködő tudatába, Julika „Te csak most aludjál, Liliom”-monológja elé. Ezzel a realitáshoz közelíti a darabot (mint a többi rendező, aki korábban hasonlóan megcserélte a jeleneteket) anélkül, hogy megfosztaná a jó értelemben vett, érzelgősségtől mentes érzelmességétől.
A Horgas Péter tervezte, mindig csak néhány bútorral-tárggyal berendezett színpadot keretbe foglalja a vurstli és a körhinta világát idéző két lófej. A színpad jobb oldalán már a színdarab kezdetekor elöregedett tárgyakból (kopott fazék, esernyőcsontváz, vedlett körhintaló) összehordott halmot látunk. Erre a szemétdombra aztán az előadás előrehaladtával újabb és újabb tárgyak kerülnek, de nem csak úgy, mellékesen szórják oda őket, hanem egy fiatal lány lassú, szertartásos mozdulatokkal, temetéshez illően búcsúztatja a romló életek romló relikviáit. Kopott deszkaháttér és a csillagos ég a szerelmesen összebújó Liliom és Julika fölött, szegényes, szedett-vedett bútorok és festett, díszes háttérképek Hollunder fényképészéknél, kintornás dalok és a magnéziumlámpa újra és újra felvillanó fénye teremtik meg az egyszerre rideg-kietlen és mégis érzelmekkel telített miliőt, amelyhez szépen illeszkednek Zelenka Nóra korhű jelmezei.

A Liliomhoz azonban elsősorban is egy Liliom és egy Julika szükségeltetik, és ez az előadás kétségkívül megtalálta a maga Liliomját és Julikáját. A robusztus, erőteljes testfelépítésű Szabó Győző és a törékeny, kislányos Csonka Szilvia már alkatukban is egymás ellentettjei, ahogy az általuk megformált két főszereplő is az emberi természet két, egymástól igen csak távol álló variánsa. A köztük lévő vonzás épp úgy megváltoztathatatlan és megmagyarázhatatlan, ahogy alaptermészetükön sem képesek változtatni. Csonka Szilvia kezdettől bölcs, mindentudó Julikája úgy fogadja ezt a szerelmet, mint valami kivédhetetlen, végzetes betegséget. Nem tud mit tenni ellene, ahogy a saját jósága és megbocsátása ellen sem. Ő arra rendeltetett, hogy szeresse Liliomot az idők végezetéig. Tiszta, egyszerű eszközökkel játszik, külsődleges manírok nélkül, Julika lelke belülről sugárzik ki.

Szabó Győző Liliomja olyan, mint azok a vén tengeri medvék, akik a szárazföldön alig tudnak járni, annyira megszokták a hajó himbálózását. Így jár ő is (fizikailag is bizonytalanul) elbocsátott hintáslegényként. Ott megtalálta a maga helyét, szerepét, abból kipottyanva azonban olyan ügyetlenül és szerencsétlenül toporog az életben, mint az a bizonyos albatrosz Baudelaire versében. Ahogy azt többször is elmondja, nem házmesternek született. Ha próbál is egyensúlyozni ebben a körhintátlanított evilági létben, ahogy a rablás előtt a végtelenbe, sőt fölfelé, az égbe vezető vasútsíneken, ez csak ideig-óráig megy neki. Ő is kiszolgáltatottja a saját génjeinek, indulatainak. Nem bírja elviselni, ha sírnak miatta, hát üt, hogy hadd sírjanak miatta még jobban. Mindent inkább, mint hogy lelepleződjön a bizonytalansága, talajvesztettsége. (Egy megjegyzés: A haldoklási jelenetben Szabó Győzőnek nehéz dolga van, ugyanis a tolókocsi, amin betolják, túl magas, így a nézőtér jelentős részéről egyszerűen nem látni az arcát, még úgy sem, hogy – egy hasba szúrt betegtől kevéssé elvárható módon – próbálja magát félig ülő helyzetben megtartani.)
Muskátnét Kiss Mari játssza, kezdetben féltékeny dühvel, később ravasz asszonyi fondorlatokkal, hogy aztán Liliom halálakor megrendülésében eljusson a megértésig, együttérzésig. Ficsúr szerepében Czapkó Antal Liliom rossz szelleme, gátlástalan pernahajder. Azt viszont nem sikerült megfejtenem, miért szorongatja egyfolytában fájdalmas arccal a hasát, mintha vakbélgyulladása vagy sérve lenne, amit a munkakerüléstől aligha kaphatott. Bálint Éva szép ívben rajzolja fel Marika kikupálódását a faluról éppen felkerült kiscselédtől a kávéház-tulajdonos Mária asszonyságig. A többiek is mind-mind hozzátesznek egy-egy színt a dicséretre méltóan egységes összjátékhoz.

Sárközi Mátyás, azaz Molnár Ferenc unokája szerint, mint azt Liliom öt asszonya című könyvében írja, a drámaíró első feleségének, Vészi Margitnak írta a Liliomot, önigazolásul és bocsánatkérésképpen, hiszen Liliomhoz hasonlóan ő sem bírt parancsolni az indulatainak, és megütötte várandós feleségét. Julika megbocsátott Liliomnak: „Igen, fiam… az lehet. Megütik az embert…és… és nem fáj.” – mondja a darab utolsó mondatában. Vészi Margit azonban nem volt Julika, és nem bocsátott meg. Lehet, hogy most sem tenné, akkor sem, ha látná ezt az előadást. De ez nem ezen az előadáson és nem ezen a Liliomon múlna.

Molnár Ferenc: Liliom

Szereplők:
Szabó Győző m. v.
Csonka Szilvia
Bálint Éva
Czukor Balázs
Kiss Mari
Vlahovics Edit
Kálmánchelyi Zoltán
Czapkó Antal
Vass Szilárd
Kelemen Zoltán
Jordán Tamás
Szerémi Zoltán
Horváth Ákos
Szabados Mihály
Trokán Péter
Endrődy Krisztián
Kristofics Adél / Nagy Kata

Díszlet: Horgas Péter
Jelmez: Zelenka Nóra
Zene: Melis László
Mozgás: Gyöngyösi Tamás
Dramaturg: Duró Győző

Rendező: Valló Péter m.v.

Bemutató: 2010. január 15.
Weöres Sándor Színház, Szombathely