Nemrég hallgattam újra az A.E. Bizottság Kalandra fel! című lemezét, melynek az elején rövid, ám annál hatásosabb dialógus hallható: „Mit látsz Laca?” „Egy nagy segget.” Nos, félig ironikusan, félig dühtől fuldokolva, ha kérdik, mit láttam a Mózes és Áron előadásából, azt kell válaszolnom, hogy „egy nagy... egy nagy... vállat”.

Persze váll és váll között jókora különbség van, s amiről én beszélek, az nem a földkerekséget vállán hordó Atlasz jól megtermett torzója, inkább egy szürke egér pici vállacskája, s könyöke volt. Amikor az első felvonás után a fiatal pár bevonult a szünetben üressé váló székekre a második emeleti erkélyen, először a két emberke törékeny, apró termetére figyeltem fel.

És persze nem panaszkodom: vagyok olyan gyakorlatias és gátlástalan, hogy ha egy atlétaváll dől a korlátra - teljes testhosszával felfogni vélvén a történteket -, azonnal rászólok viselőjére, hogy van itt még néhány ember (pontosabban az egész sor tőlem balra) aki mást is szeretne látni, mint e magányos testrészt. De valahogy sajnáltam őket: úgy véltem, ez az első alkalom, hogy a két szürke egér premier plánban látja az előadást.

Meg hát, be kell vallanom, rögtön az első felvonásban meggyőződhettem arról, hogy nincs túl sok látnivaló a színpadon. Szóval lestem a kivetített (és magyarra fordított) szöveget a színpad fölött, s a néhány pillanatban, hogy – bármilyen szögből is, de - a színpadot megpillantottam, újra meggyőződhettem arról, hogy nem sokat veszítek.

Pedig szép színpad volt: bal oldalt fekete, rézsútosan dőlő lapos tér, jobb oldalon kék-fehér emelvény: előbbi a kórusnak és a tömegjeleneteknek, utóbbi Mózes és Áron számára fenntartva. Semmi sem változott: bár volt, hogy csak néhány ember képviselte a tömeget, időnként pedig csupán Mózes illetve Áron volt látható a nekik elkülönített térben, a számokon, a mennyiségen túl minden változatlan maradt.

Világos kérem, hiszen félig szcenírozott előadás, s a színpadon sem színészek, hanem énekesek vannak - miért is követelnénk meg tőlük, hogy játsszanak? Ha ez a rendezői koncepció, hát álljanak és énekeljenek!

A gond csak az, hogy nem különösebben látszott rendezői koncepció, mármint a színpad statikus elrendezésén túl. És ebben a (magyar) felirat is megerősített, mivel gyakran láthattunk „rendezői” utasításokat: „a tömeg bevonul”, „Mózes szívére teszi a kezét”. Ez még az első felvonásban volt, szóval mindent láttam: a feliratot, s a tömeget, amely a „bevonul” utasításra nyugodtan áll a helyén, Mózest, amint a „szívére teszi a kezét” utasításra széttárja karjait... stb. És nincs is ezzel komolyabb bajom, egészen addig, amíg következetes. A probléma ott kezdődik, amikor Mózes a „leprás kezét nézi” utasításra tényleg a kezeit mustrálja. Mert ha nem játssza a szerepét, semmi baj, de akkor kérem ne játssza, ne pedig néhol igen, máskor pedig nem...

S valószínűleg a(z egér) váll sem zavart volna annyira, ha cserében nem figyelek kétszeresen a szövegre. Tudni illik nem vagyok teológus, s a Biblia is inkább csak érdekelt, mint kötelező olvasmányként találkoztam vele, szóval volt néhány nyugtalan percem olvasás közben.

Merthogy a harmadik felvonás azzal kezdődik, hogy Mózes Áronnak (sic!!!) tesz szemrehányást azért, mert az csak csapkod a botjával (ahogy később megtudjuk: „vizet fakaszt”), s én igazán nem értem: rosszul emlékszem a bibliai történetre, vagy itt valamilyen – nagyon fontos – okból fel kellett cserélni a szerepeket?

És komolyan, még a szöveg következetlenségei sem zavarnának annyira, ha nem érezném – a csupaszon hagyott textust tanulmányozva – hogy itt egyértelmű tézis(regény)ről van szó! A szöveg (legalábbis a fordításban) száraz, elvont és gondolati.

Vajon miért ígéri meg Isten Mózesnek a darab elején, hogy Áron ugyan a saját hangján, ám mégis az ő szívéből beszél, Mózes eszméit hirdetve? Vagy valóban igaz az, ami elhangzik a darabban: Isten mindenható, akit nem korlátoz semmi és senki, szóval a saját ígéretét sem kell betartania? (Pontosabban néha igen, néha nem - mivel azt, hogy a zsidóság Isten kiválasztott népe, azt aztán senki sem vonja kétségbe.)

Leginkább a következetlenség zavar, márpedig a darab tele van ilyenekkel, s ha a rendezésről pozitívumot kell mondanom, hát megemlíthetem, hogy meg sem próbálta kiiktatni az ellentmondásokat.

A szövegre visszatérve: annyira tézis, hogy már szinte szájbarágó. Ezerszer elhangzik a fő kérdés: az eszme (az absztrakt, elvont, végtelen, mindenható és megfoghatatlan isteni) a lényeg, vagy a kép (Áron képviseli ezt a vonalat Mózessel szemben: a tömegnek érthető, véges, fel- és megfogható Istenre van szüksége)?

Világos a darab történeti kontextusa (amiről még említés esik), s Isten ábrázolhatósága is ismerős teológiai kérdés. Csakhogy a darabnak van egy másik, (zene)történeti kontextusa is, ami – úgy tűnik – olyan feltűnő, hogy ezért nem vette senki sem észre (vagy épp nem vesznek róla tudomást pórias magától értetődősége miatt?). Márpedig az utóbbi, a zenei kontextus erős párhuzamot mutat a librettóval.

Tudni illik nagyjából Schönbergig (bár az ő érdemének tulajdonítjuk, azért mások is próbálkoztak hasonló elképzelésekkel) a zene többé-kevésbé közérthető, „képszerű” volt. Az olyan fura, absztrakt eljárások (mint inverz, rákfordítás, Reihe stb. stb.) a dodekafóniával jelentek meg a zenében. Szóval azt gondolom, hogy a tézis a következő dichotómiával is megragadható: tonalitás vagy dodekafónia?

De visszatérve a zenére: bár a darab mint opera dramaturgiailag erős kívánnivalókat hagy maga után, zenéje elbűvölő. Ha volt is némi kétségem az elején a közel két óra fogyaszthatóságával kapcsolatban, az hamar eloszlott: néhol szinte már fülbemászó dallamok bukkannak elő a tizenkéthangúság mélyéből, s az együttes olyan csodálatosan absztrakt (mármint nem tonális) zenei tereket alkotott, amilyet én dodekafon zenében még sosem hallottam.

Bár az elmúlt évben néha erősen elgondolkodtam Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok együttműködésén, azt kell mondanom, hogy most tökéletesen egymásra találtak. (Gondolom nem volt könnyű a zenekarnak átállnia Fischer Ádám barokkos gondolkodásmódjáról a dodekafóniára, azonban ez most – végre – tökéletesen sikerült.)

És az énekesek is jól megállták a helyüket. Mintha koncepció lett volna Mózes és Áron szerepének megálmodásában (bár mint tudjuk, ebben a véletlen játszotta most a főszerepet, hiszen influenza miatt Horváth Ádám helyettesítette Wolfgang Schöne-t Mózes szerepében): Mózesnek erős, átható és tiszta az orgánuma, míg Áron halkan, finoman énekel, hangja sokkal simulékonyabb.

Aztán eljött az utolsó szünet, majd az utolsó felvonás. Valószínűleg nem csak én vártam ezt a pillanatot olyan feszült figyelemmel, hiszen a harmadik felvonás már Kocsis Zoltán zenéje, s mi kíváncsiak voltunk, hogyan sikerült neki a zeneszerzés.

Gondolom sokan utálnak majd azért, amit most mondok, de számomra az igazság fontosabb. Hogy egész pontos legyek, első pillanatban észre sem vettem a váltást: ahogy eddig is, továbbra is dodekafon zene szólt. Echte dodekafónia.

Kocsis Zoltán, mint zeneszerző azonban túltett a mesteren: zenéje schoenbergiesebb volt, mint Schönbergé. Pontosabban az operában eddig az volt a legcsodálatosabb, hogy ugyan dodekafon zene szólt, ám annyira a szerkesztésmód határán, hogy néha el kellett gondolkodnom: dodekafón zene ez még? (Gondoljunk például a kórusra, vagy Mózes és Áron énekszólamára, mely többnyire két-három hanglépésből áll, s a gyér zenekari kíséret aligha egészítheti ki tizenkéthangúsággá.)

Ez a csodálatos, absztrakt és kimondhatatlan varázslat veszett el számomra, hogy átadja a helyét a szerkesztésmódnak, a technikának. Jó zene volt, nem tagadom, ám Kocsis zeneszerzői nagysága nem bizonyult Schönberggel összemérhetőnek.

S ezért a lezárást sem éreztem kielégítőnek. A második felvonás végén, ahogy Schönberg megírta, Mózes és Áron vitázik arról, hogy az eszme vagy a kép fontosabb, s úgy tűnik, a vitában Mózes marad alul. Ehhez képest a kiegészített harmadik felvonásban nagyrészt Mózest várja a tömeg, s amikor az végül megérkezik 40 nap után, Áront nem halálra ítéli, ahogy az kéri (a bálványimádás miatt), hanem szabadon engedi, s Isten haragja sújt le rá (holtan esik össze).

Az eszme, az absztrakt, végtelen, mindenható és megfoghatatlan Isten győzedelmeskedik. Ahogy az idő igazolta Schönberg eszméjét. Csakhogy ezt zeneszerzőnk még nem tudhatta, ezért az opera zenéje és bizonytalan, felemás lezárása fejezte ki ebbeli reményét. Kocsis zenéjével most minden a visszájára fordult: deus ex machina döntött, és nem a muzsika.

Schönberg: Mózes és Áron

A Mózes és Áron című operát többféleképpen is megközelíthetjük. Egyrészt a bécsi iskola 12 hangjegyű, atonális zenei újításának egyik darabjaként, egyfajta bibliamagyarázatként, illetve a zsidóság válaszútjainak és dilemmáinak felvetéseként a XX. század első évtizedeiben. Másrészt Kocsis 3. felvonásával immár a ma embere választásainak, dilemmáinak megjelenítéseképpen.

Az operán 1928 körül kezdett dolgozni Schönberg. 1932-33-ban megszületett az első két felvonás és a harmadik felvonás szövege. A zeneszerző ugyanis a librettót is maga írta (a) Der biblische Weg, (A bibliai út) című korábbi színműve alapján. Schönberg, a református hitre áttért zeneszerző, a húszas években szembesült a ténnyel, hogy zsidó származását a történelem - hiába az ember meggyőződése és hitvallása - nem engedi levetni. 1923. április 20-án régi barátjának, Wassily Kandinsky-nak írt levelében így fogalmaz: "Végül megtanultam a rám erőszakolt leckét, s többet nem feledem. Én nem vagyok német, nem vagyok európai, sőt, talán még egy emberi lény sem vagyok, ...ellenben zsidó vagyok."

"A Mózes és Áron - fogalmaz Kocsis Zoltán - egyfajta agitáció és propaganda műnek készült annak érdekében, hogy a világ zsidó népessége - az akkori ugandai és madagaszkári elképzelésekkel szemben - az ősi földre, Palesztinába térjen vissza. Befejezetlen pedig valószínűleg azért maradt, mert amikor megalakult Izrael állam, a téma talán okafogyottá vált."

Sok legenda kering, vajon miért nem fejezte be maga Schönberg annak idején? Van, aki úgy véli, okafogyottá vált a vállalkozás, mert a negyvenes évek végén megoldódni látszott a zsidóság helyzete, államot alapítottak, megalakult Izrael, s ezzel véget értek a viták, hol telepedjen le a világ zsidósága. Az az elgondolás is napvilágot látott, hogy Schönberg sokasodó betegségei miatt gyengének érezte magát a befejezéshez - amit egyébként több helyen el is mondott.

Schönberg azonban soha nem jelentette ki, hogy nem kívánja befejezni a művet. Ugyanakkor feljegyzésekből tudjuk, hogy a Guggenheim alapítványtól kívánt forrást szerezni még 1945-ben a Mózes és Áron befejezéséhez, amit elutasítottak. Így a félbehagyott mű egészen Schönberg haláláig fiókban maradt.

A "torzó" első nyilvános előadását Der Tanz um das goldene Kalb (Tánc az aranyborjú körül) címmel 1951-ben Darmstadtban tartották, a zeneszerző halála előtt 11 nappal. Három évvel később egy hamburgi, ugyancsak koncertszerű előadás következett. Az első színpadra állítás a zürichi Stadttheater nevéhez fűződik, 1957. június 6-án volt a bemutató. Londonban Solti György dirigálta először az operát 1965-ben, az amerikai premierre még egy évet kellett várni. 1966. november 30-án a Bostoni Opera Company tűzte műsorára, míg a New Yorki Metropolitan csak 1999-ben mutatta be először.

A Mózes és Áron emberi alapkérdéseket fogalmaz meg, és a két főhős bibliai és a - XX. század első felének megfelelően - modernizált karakterének különbözőségeit; tisztesség és árulás, hagyomány és fejlődés, igazság és következetesség, igazság és bukás, vezetési stílusok, a kommunikáció szerepe - megannyi mai kérdés. Mózes előtt nagy feladatok állnak: a rabsághoz már alkalmazkodott népet kell kivezetnie Egyiptomból. Az egyetlen, láthatatlan és ábrázolhatatlan Istent kell elfogadtatnia a bálványok helyett. Mózes elhivatott, de nem meggyőző, Áron kételkedő, de tud bánni az emberekkel. Áron képes egy adott helyzetre gyorsan és gyakorlatiasan reagálni, a hátráltató elvi megfontolásokat figyelmen kívül hagyva.

Arnold Schönberg ritkán műsorra tűzött operájának bemutatóját 2009-ben Kocsis Zoltán a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál felkérésére vállalta. Kocsist vonzotta a feladat nehézsége. Az a meggyőződés is vezette továbbá, hogy Schönberg a zenetörténet olyan jelentős alakja, akinek minden művét fel kellene dolgoznia együttesével.

2009. június 17-én először Schönberg A biblia út című színdarabját, majd azt követően a félbemaradt Mózes és Áront láthatta először itthon a magyar közönség. Az opera III. felvonását prózában adta elő az együttes. A szcenírozott bemutató a hazai operaélet óriási vállalkozása volt, ami a modern operakedvelők körében hatalmas elismerést vívott ki. Kocsis Zoltán Miskolcon határozta el, hogy befejezi az operát.

"Schönberg majdnem minden alkotását ismerem, de ilyen nehézségű feladattal még nem találkoztam" - ismerte el. A bécsi iskola és Schönberg zenei újítása, a 12 hangjegy egyenrangúsítása a dúr-moll hangrendszerhez szokott fülünknek kihívást jelent. "A hallásunkat kellene átalakítani ehhez" - mondja Kocsis Zoltán. "Nagy és nyugtalanító kérdés, hogy hajlandóak leszünk-e rá? Úgy gondolom, két okból is megéri. Az egyik, hogy aki képes kinyitni a hallását Schönbergre, az az addig komponált műveket is egészen másképp fogja hallgatni, és sokkal becsesebb értékeket fog felfedezni bennük, mint annak előtte. Másrészt - hívja fel a zeneszerző-dirigiens a figyelmet -, ezt a schönbergi Mózes és Áron történetet csak így lehetett megírni, ez meggyőződésem."

A nehézsége miatt világszerte ritkán játszott darabot Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusok élén 2009. nyarán a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon adta elő hatalmas sikerrel. Kocsis Zoltán mégsem volt elégedett. "Esetlennek éreztem a harmadik felvonást zene nélkül, csak prózában előadva. Úgy gondoltam, zenével sokkal jobban kifejezhetők lennének a schönbergi szándékot. Az nem lehet, hogy Mózes bukásával érjen véget az opera. Áron egyértelmű megsemmisülése is kifejezőbb megfelelő zenei alátámasztással" - meséli a zeneszerző-karmester. "Nyilván minden félbe maradt darab arra ingerli az embert, hogy befejezze, sok ilyen történetet ismerünk a zeneirodalomból. Én a miskolci előadás után határoztam el, hogy megírom Schönberg librettójára a harmadik felvonás zenéjét."

Nem úgy, ahogyan Franco Alfano Puccini vázlatai alapján befejezte a Turandotot, vagy ahogyan Friedrich Cerha meghangszerelte Alban Berg Lulujának végét. Kocsis ugyanis néhány vázlat alapján, Schönberg alkotói módszerét és hangszerelési technikáját követve egy teljes felvonásnyi zenét írt meg 2009 nyarán.

"Nem volt szerencsés a prózai befejezés, s úgy gondoltam, hogy zenei kifejezőeszközükkel nagyobb nyomatékot kap a schönbergi mondanivaló is."

A magyar származásukat felvállaló Schönberg örökösök örömmel adtak engedélyt Kocsis Zoltánnak a befejezésre, mellyel a Mózes és Áron - híven a schönbergi elképzelésekhez - így teljessé válhatott. A zeneszerző Kocsis nem csupán a Schönberg által hátrahagyott vázlatokat használta fel az általa komponált III. felvonásban, hanem az első két felvonás motívumaiból is használt fel elemeket.

"Véleményem szerint - mondja Kocsis - ezt a művet csak így, s csak ebben a formában lehetett megírni. Schönberg a Mózes és Áron után még vissza-visszatért a dúr-moll hangrendszerhez, ez a műve azonban a dodekafóniát igényli." 

Tulajdonképpen a nagy német romantikától megcsömörlötten jutottak el egymás után és fokról fokra a zeneszerzők az expresszionistább kifejezésmódok felé. Ebben Schönbergnek úttörő szerepe volt. Alapvetően német tradíción alapuló zenéről van szó, amit Schönberg is hangsúlyozott azzal, hogy megnevezte, kiktől tanult a legtöbbet: Bach, Mozart, Beethoven, Brahms, Schubert.

Az atonalitás, a dodekafon rendszer legszigorúbb használata olyan irányba vezette Schönberget, ahol a tizenkét egyenrangú hang hirtelen új központokat képez, és egy új tonalitás perspektívái sejlenek fel. Úgy tudnám ezt érzékeltetni, mintha újra elpusztulna a világegyetem, bekövetkezne még egy ősrobbanás, és pár milliárd év múlva az anyag megint elkezdene bizonyos központok köré sűrűsödni. Ilyen módon asszimilálja Schönberg saját vívmányainak gyümölcsét a Mózes és Áronban is.

A dodekafónia alapja a 12 egyenrangúsított hang. Alapelve, hogy addig nem ismétlődhet meg egy hang, ameddig az egymással teljesen egyenlőnek tekintett többi 11 meg nem szólalt. Vagyis a zeneszerző rendkívül kötött szabályok szerint kialakítja a 12 hang valamilyen sorát, amitől nem térhet el, nem hagyhat ki, új sort csak az előző elhangzása után kezdhet. Hangzásvilága a sor hangjainak időbeli eltolásaiból alakul ki.

Dúr-moll hangrendszerhez szokott fülünk számára nem könnyű követni ezt a zenét, de megéri megérteni, mert a zenei kifejezés olyan szabadságát és szinte korlátlan lehetőségeit kínálja, amit addig elképzelni sem tudtunk. A dodekafónia megértésével a dúr-moll hangrendszerben készült művek is sokkal mélyebb és színesebb élményt nyújtanak.

A Mózes és Áron előadása rendkívüli muzikalitást, a magasnál is magasabb szintű ének és zenetudást, s nem utolsó sorban komoly színpadi teljesítményt követel meg előadóitól.

Schönberg e művében érett és zenében fogant formáját ismerhetjük meg a dodekafon, vagyis a hangnem nélküli tizenkétfokúság módszerének. Schönberg alkotói rendszere azt jelenti, hogy a szerző egy előre kialakított tizenkétfokú hangsor alapján komponálja meg az egész művet, kiaknázva a sor valamennyi variációs lehetőségét.

Ezt a technikát Schönberg a húszas évek közepétől kezdve már alkalmazta. Ez nem azt jelentette, hogy a fülünknek egyszerűbb dúr-moll hangrendszerben már nem komponált, sőt a Mózes és Áron után is születtek "hagyományos" alkotásai. "Vannak azonban tematikák - állítja Kocsis Zoltán - melyeket így és csak így lehet a legteljesebben kifejezni. A Mózes és Áron ilyen. A tizenkétfokúság módszere óriási szabadságot biztosít a zeneszerzőnek."

Schönberg, bár egyre többet alkalmazta a dodekafóniát, mégis félt attól, nehogy a kötöttség nagyon mechanikussá tegye a kompozíciót. A harmincas években azonban már így nyilatkozott: "csakhamar rájöttem, hogy félelmem alaptalan volt; mert sikerült egy teljes operát, a Mózes és Áront egyetlen sorra alapozni; és minél jobban megbarátkozom a választott sorral, annál könnyebben tudok belőle témákat kialakítani. Így azután előzetes elképzeléseim igazsága fényesen bebizonyosodott. Követni kell az alapvető sort; ám annak ellenére az ember olyan szabadsággal komponál, mint azelőtt."

Ez az opera, bibliai tematikája és szereplői, egykori politikai, agitatív tartalma (a zsidóság együtt térjen vissza ősi földjére, s alakítson önálló államot) mellett a ma emberének napi kérdéseit feszegeti. Jellemző karaktereket ábrázol, vezetési stílusokat, a megalkuvót, a mindenre hajlékony alkatot, a jól kommunikáló, de becstelenségre is hajló karaktert a hajlíthatatlan tisztességgel szemben. Olyan ma is aktuális kérdéseket feszeget, hogy például szabad-e egy cél érdekében bármit, még erkölcstelen eszközöket is bevetni. Mindezt teszi Arnold Schönberg és a III. felvonásban Kocsis Zoltán olyan zenei eszköztárral, mely a lehető legpontosabban fogalmazza meg ezt a sok-sok rétegből álló üzenetrendszert.

A mű keletkezése során Schönberg a legapróbb részletekben is hitelességre törekedett. Egy-egy számára kérdéses motívumban az adott téma megfelelő teológus szaktekintélyét hívta segítségül. Ez derül ki például Walter Eidlitznek írt leveléből, melyet Mózes és a kőszikla viszonya kapcsán írt : "Oly rég foglalkozik már e kérdéssel, kérem, segítsen engem megfelelő forrásokkal, hol nézhetnék alaposabban utána?" (Schoenberg, Letters, p. 172.)

"A dráma alakjai nem hús-vér emberek, inkább csak az a feladatuk, hogy nagy gondolatokat közöljenek. Ez a forma a görögök óta létezik; nem a színészi jelenlét, hanem a drámai szöveg a fő mozgató rugó, ettől válik élővé az előadás. Izgalmas, hogy Schönberg - a nagy zeneműve megírása közben vagy előtte -, áthelyezi a bibliai Mózes és Áron történetét a saját korába, és ebből a szempontból is megvizsgálja az alapkonfliktust. Felteszi a kérdést: belefér-e egyetlen emberbe az a hihetetlen ellentmondás, amit a két ember külön-külön képvisel? Ki az, aki elbírja ezeket a rettenetes nagy terheket egymaga? A drámában az államalapítás bonyolult tervét megvalósítani akaró Max Aruns az utolsó pillanatban elbukik és meghal, mert mint mondja, egy személyben akart Mózes és Áron lenni." (Rusznyák Gábor) 

A Mózes és Áron zenéjének befejezését valószínűleg a szerencsések között fogja számon tartani a zenetörténet. A schönbergi vázlatokhoz és elképzelésekhez híven ugyanis nagyobb hangsúlyt kapnak a legfontosabb gondolatok, amelyek a zene súlyával és kifejező eszközeivel gazdagodva nagyobb hangsúllyal képviselik a történelem próbáját kiálló örökérvényű, ha tetszik, mai üzeneteket; a helyes útválasztást, az erkölcs és praktikum, az árulás és tisztesség kérdését.

A műsoron:

Schönberg: Mózes és Áron
félig szcenírozott előadás

Szereposztás:

Mózes - (Wolfgang Schöne) Horváth Ádám
Áron - Daniel Brenna
Pap - Cser Krisztián
Egy fiatal lány - Keszei Borbála
Egy férfi - Lisztes László
Beteg asszony - Lehőcz Andrea
Ephraimit -Horváth Ádám
Egy fiatalember és az Ifjú - Horváth István

6 énekes: Kristófi Ágnes, Barlay Zsuzsa, Puskás Eszter, Gavodi Zoltán, Domján Gergely, Silló György
4 meztelen szűz: Keszei Borbála, Kristófi Ágnes, Puskás Eszter, Estefán Tünde
3 vén: Ladjánszki László, Mokán László, Domján Gergely

Közreműködött:

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Nemzeti Énekkar
karigazgató: Antal Mátyás

Honvéd Művészegyüttes Férfikara
betanító karnagy: Riederauer Richard

A Budapesti Énekes Iskola Kórusa
karigazgatók: Bubnó Tamás és Mezei János

A mű szövegét fordította: Lengyel Jenő

Színpadra állította: Novák Eszter

Látvány: Zeke Edit

Vezényelt: Kocsis Zoltán