Marton László rendezése a fuvola hangjára szellemesen megelevenedő gyerekszoba ellenére sem gyerekelőadás, a Vígszínház nézőtere persze tele törpével. Pedig Tamino maszturbál az elején, az Éj királynője meg inkább magának szerezné meg a herceget, mint lányának, ahogy erre az első áriája végére fény derül a besötétített szobában. Ő teremti meg magának a birodalmát: határozott mozdulattal lehúzza a redőnyt – kész az éj. Ez nekem tetszik is, nagyon szellemes. A herceg ágyban van, talán álmodja az egész történetet. Jó ötletnek is tűnik, kulcsot adhatna a követhetetlen, kusza operai cselekmény értelmezéséhez. A kulcs azonban menet közben elvész, a kuszaság marad, a gyerekek meg kibírják valahogy.

Marton és a díszlettervező Michael Levine hatalmas szőnyeges szobadíszletbe tette az első felvonást, a herceg és később Pamina itt alszik. Ez a motívum viszont idővel feledésbe merül. A második részre kiveszik az álom-alvás téma, az előadás szembetűnően fantáziátlanná válik, bár az infúziós Papagena leleményes megoldás. Az elején még van arra kreativitás, hogy lerágott csont maroktelefon és laptop kelléket hozzanak be, modern korban élünk ugye, mobilon mutatják Pamina képét az ifjú hercegnek – ezután azonban semmi hasonlóra nincs példa, nem lett volna rá szükség az elején se. Igaz, nem könnyű ezen a fuvolán se játszani, ugyanis:

Hamlet: Ó, a fuvola! […] Nem játszanál egyet e sípon?
Guildenstern: Nem tudok fenség.
Hamlet: Hisz az oly könnyű, […] száddal lehelj belé; s a legremekebb zenét fogja beszélni.
Guildenstern: De […] nincs hozzá ügyességem.
Hamlet: A keservét! Azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon?

Lehet, hogy hasonló a probléma, a keservét, hogy egyszerűen ezt a kedves, szép, sláger darabot, azt hiszik, könnyen meg lehet úszni. Nem lehet megúszni. Biztosan adódott valami sajnálatos ok, amiért így félbe maradt a koncepció, mindenesetre ennyiből nem igazán áll össze A varázsfuvola.

Azonban az tetszik, hogy a szőnyeg, sőt az egész szoba elfordul egy vízszintes tengely körül, mikor Tamino Sarastro birodalmába érkezik, mert igen, ez egy másik világ, és ez a felfordított, a furcsa, főleg ha az ember az Éj királynő hatása alatt jut ide. A későbbi jelenetekben tovább forog a szoba, áll ferdén is meg fejjel lefelé. Végül is ez illusztrálja a Fuvola furcsa világát.

Tamino és Pamina a sikeres próbatétel után a nézőtérrel szemben a kórus számára kialakított nézőtéri székeken foglal helyet, sejtjük a páholy utalást. Mindenesetre elég keserű az üzenet: aki kiállja a próbát, helyet foglalhat a tömegben, amihez hozzátartozik az is, hogy aki nem állja ki, az is megkapja, amire vágyott, ott van mindjárt Papageno példája. Egyébként ezeken a piros bársonyszékeken botorkál át a szerelmespár tűzpróba gyanánt. Nehéz megoldani, nehéz megoldani, de akkor is kínos.

Színházban vagyunk tehát, igaziban, ez önmagában egy állítás a készülő produkcióról. Színházat látunk, nem ám puszta muzsikát, nem lehet a látványtól elvonatkoztatni, nem is nagyon szeretnék. Örülhetünk is neki, hogy beindulni látszik némi kooperáció színházak és előadóhelyek között, nem ez az első az utóbbi időben. Viszont így nehéz nem figyelembe venni, hogy például Hajnóczy Júlia Paminaként magasságra, mint a három gyerek. Akik egyébként, jegyezzük meg feltétlenül, nagyon szépen énekeltek, jobbak, mint például Harnoncourt felvételének gyermekei. Mindenesetre, ha az az elképzelés, hogy kislány Paminával és kisfiú Taminóval indít a darab, és a végére felnőnek, akkor nem sikerült őket felnöveszteni, és az bizony a stábon is múlik (maszk, smink, jelmez, ne adj’ Isten, magas sarkú cipő vagy valami), hogy Juliból lesz-e Júlia. Persze maradhat Juli is, de akkor pláne nem passzol a nagyon is felnőtt áriájához (amit szépen énekel), a próbakiállásához, az egészhez.

Hogy a kicsik is élvezhessék, magyarul megy a darab, a hagyomány is így kívánja, nem is beszélve arról, hogy beszélnek benne. Istenem, de szép lett volna, mennyi lehetőség rejlik abban, hogy ha már adott egy igazi színházépület, a helyi színészekkel kettőzzék a szerepeket, és ők beszéljenek, ne a prózával szenvedő énekesek! Persze a kooperáció nyilván csak az épület és az Opera társulata között áll fenn, stábot a Víg most nem ad.

A rendezői koncepcióhoz képest külön életet él a muzsika. Fischer Ádám szokásosan nagyon finom, nagyon szép, egészen különleges hangzást kever ki, olykor kifejezetten ámulatra méltó zenei gesztusokkal és poénokkal. Ő maga játssza Papageno csengettyűhangját is. A zenekar pedig hallhatóan próbálja követni a maestrót, és van, hogy sikerül, de ha nem, akkor is hallatszik az igyekezet.

Polgár László öltönyös Sarastro, nagy kaliber, már a megjelenésével önmagában. És Isten bocsássa meg, számomra meglepetés Miklósa Erika szenzációs Éj királynője, aki olyan pianissimo koloratúrát énekel bosszúáriájában, ami épp  visszafogottsága miatt hátborzongató, amilyet tőle még nem hallottam. Lehet, hogy semmi baj nem lett volna, ha csukott szemmel nézem végig. Akkor talán nem aggasztottak volna a nézőtéri kicsik. Sem a színpadi nagyok.

Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola

Sarastro: Polgár László
Tamino: Brickner Szabolcs
Az Éj királynője: Miklósa Erika
Pamina: Hajnóczy Júlia
Első hölgy:Rálik Szilvia
Második hölgy: Simon Krisztina
Harmadik hölgy:Schöck Atala
Öreg pap: Miller Lajos
Első pap: Boncsér Gergely
Második pap: Clementis Tamás
Papageno: Haja Zsolt
Papagena:Gál Gabi
Monostatos: Megyesi Zoltán
Első gyermek: Frost John
Második gyermek: Tassonyi Balázs
Harmadik gyermek: Kő Lázár

Karmester: Fischer Ádám

Díszlettervező: Michael Levine
Jelmeztervező: Benedek Mari
Világítástervező:Horinka János
Koreográfus: Horgas Ádám
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Szövegíró:Emanuel Schikaneder
Fordította:Harsányi Zsolt, Fischer Sándor, Blum Tamás

Rendező:Marton László

Bemutató: 2009. december 25.
Vígszínház