Január 15-én az aznapi levezető elnök, Gulyás Gábor nyitotta meg a konferenciát az általa irányított intézményben. Radnóti Sándor szavaira hivatkozva hangot adott annak a véleményének, amely szerint sajnos a rendszerváltás óta eltelt idő alatt nem jött létre a magyar műkritika, a kritikai indíttatású szövegek pedig többnyire megragadnak az élményesztétika szintjén. Ez adja a rendezvény apropóját. A megnyitó után a 87 országban terjesztett Flash Art folyóirat szerkesztője, Nicola Trezzi a lap tematikájának bemutatásával indította a konferenciát.

Az első nap visszafogottan indult, vitaindító gondolatokban nem volt hiány, mégis kevés hozzászólás született. Tatai Erzsébet, Rieder Gábor, Bordács Andrea és Tímár Katalin előadása egyaránt a képzőművészethez kapcsolódó műkritika fogalommal dolgozott, reflexiók mégis csak elvétve születtek. Inkább közvetett, véletlenszerű átfedések voltak az előadások között is, a látens véleményütközések azonban reflektálatlanok maradtak.

A kávészünet után kibontakozó kerekasztal-beszélgetés már valamivel termékenyebbnek bizonyult a dialogicitás szempontból. Andrási Gábor (Műértő), Bordács Andrea (Új Művészet), Szipőcs Krisztina (Balkon) és Topor Tünde (Artmagazin) a hazai műbírálat lehetőségeiről beszélgettek Gulyás Gáborral, aki kérdéseivel sok érdekes problémára világított rá. Világossá vált például, hogy a kiállítások és szövegek közti válogatáskor egészen eltérő szempontok motiválják a hazai képzőművészet négy vezető lapjának szerkesztőgárdáját.

Valastyán Tamás A reflexió öröme – Műkritika ítélés és teremtés között című előadása jó vitaindítónak bizonyult, és majdhogynem több hozzászólást eredményezett, mint az előző nap előadásai együttvéve. A konferencia második napjának levezető elnöke, Kukla Krisztián is rendszerint kommentálta az előadásokat, és ettől kezdve a hallgatóság is aktívabbnak bizonyult, az előadók pedig gyakrabban reflektáltak a már korábban felmerült kérdésekre.

A nap előadásai már nem kizárólag a képzőművészet tárgykörén belül értelmezték a műkritika fogalmát, Bazsányi Sándor a vizuális alkotásokat tárgyaló irodalmi szövegekkel, az ekphraszisz kérdésével foglalkozott, majd Szabó Levente és Wesselényi-Garay Andor az releváns építészeti kritika hiányának problémájáról beszéltek.  Széplaky Gerda elmélete igen nagy vitát kavart a konferenciateremben, ugyanis a jelenlévők többsége nem értett egyet azzal, hogy a művészettörténet háttérbeszorításával a teória uralomra jutása megvalósítható volna a műbírálatban. A két záró előadásban Hornyik Sándor és Készman József a képzőművészet vizeire eveztek vissza.

A második kerekasztal-beszélgetés a probléma gyökerének tekinthető oktatási szisztémával foglalkozott. Ahogy Wesselényi-Garay Andor elmondta, az építészoktatásban a gond ott kezdődik, hogy a hallgatók többsége egy épkézláb mondatot sem tud megfogalmazni, nem hogy kritikai szemléletmódot alkalmazva írni. Bazsányi Sándor a kritikus látásmódra nevelés lehetőségét látta meg az új egyetemi rendszerben, és úgy véli az esztétikai oktatás ezzel akár jobbá is tehető. Sturcz János elmondása szerint a képzőművészeti oktatásban viszont nem kap igazi hangsúlyt az elmélet, a diákok munkáival szembeni releváns kritika megfogalmazására pedig még az oktatóknak sincs nyelvi felkészültsége. Arról pedig már részleteiben nem is eshetett szó, hogy a művészettörténet oktatás eleve negligálja a kortárs képzőművészetet, ezzel pedig mintegy szakadékot teremt a potenciális műkritikusok és a kortárs szellemben készült alkotások között. Így valóban kérdéses, hogy van-e esély a konszenzuson alapuló, releváns magyar képzőművészeti műkritika megteremtésére és gyakorlati alkalmazására.

 

A Konferenciáról részletesebben olvashatnak majd a Debreceni Disputa 2010. márciusi számában.