Kétségtelen, hogy a Halálkeringő első húsz perce a legrosszabb. Csak az nem világos, hogy utána az ember hozzászokik, mint az odaégett étel bűzéhez a konyhában, vagy valamelyest javul a film. Igaz, összességében még így is éppen csak az elviselhető szintig kapaszkodik fel. Köves egy roppant egyszerű gyilkossági ügyet talált ki filmje alapjának, és hogy mégse unják halálra magukat a nézők, darabokra szabdalta az ötletet, és jól összerázta, hogy a kaleidoszkópszerű tálalás kissé megmozgassa a fantáziánkat. Így hát egy elvben alaposan drog- és alkoholbefolyásoltság alatt álló, ámde színjózanul – legfeljebb meglehetősen gorombán – viselkedő lány és az elvben morózus, őt elhagyó, ámde folyamatosan gondoskodni akaró apa közötti párbeszédnek kellene szórakoztatnia minket. Ezt szakítják félbe a gyilkosság végtelenül izgalmasnak szánt darabjai, hogy végül egy döbbenetesnek szánt nyomozói logikát bemutató képsorral minden összeálljon.

Rendben, láttunk már nem egetrengető thrillert, kellemes tud lenni egy kis borzongató izgalom akkor is, ha nem éppen egy filmremekbe van csomagolva. Csakhogy a Halálkeringőben minden rontja a filmélményt. Kezdetnek vegyük azt, hogy mennyire hiteltelen képet fest a film. Két elvben megbecsült rendőr – habár a Dobó Kata játszotta Elzáról soha nem jutna eszünkbe, hogy rendőr, csak amikor megjegyzik a pisztolyára, hogy szolgálati fegyver, akkor tudjuk meg – azért lehet, hogy néha használna wc kefét, vagy felmosná a padlót. Ugyanis a lakás, ahová Elza apja váratlanul megérkezik, ami a kétszereplős kamaradráma színtere, rettentően lerobbant és koszos – kivéve a gyerekszobát, ami tiszta, napfényes hófehérségével olyan szájbarágós kontrasztot kíván alkotni, hogy nem győzzük szívni a fogunkat. Persze az is igaz, hogy én még olyan bérlakást nem láttam, ahol egyetlen elsuttogott mondatot öt ajtóval arrébb hallanak, de a filmkészítők biztosan láttak már ilyet is. És olyan embereket is, akik whiskyt döntenek magukba pohárszám, sorra szívják fel a kokaincsíkokat, és közben az életük alakulásával elégedetlenkednek.

És el is érkeztünk a második pontig, ami sokat tesz azért, hogy a Halálkeringő nehezen viselhető legyen. Ezek pedig a párbeszédek, s velük szoros összefüggésben a karakterek. A forgatókönyv szövege ugyanis váltogatja a káromkodások meglehetősen egyhangú sorát és a nagy, díszes mázba csomagolt üres gondolatokat. Az ember nehezen dönti el, hogy sírjon-e vagy nevessen, amikor Dobó Kata maga elé meredve suttogja, hogy „nem vagyok ura az életemnek”, vagy amikor lőgyakorlathoz hasonlítja az életet. És akkor még nem is beszéltünk a történet kulcsmondatává avanzsáló állításról, miszerint „ami egyszer eltörött, törött is marad, hiába ragasztgatják”. Ha a főhős nem filozofál, akkor melegebb égtájra küldi nemzőatyját, esetleg emlékrohamok támadják meg az aznap reggeli eseményekről.

A két szereplő között fennálló feszültség – amely csakis a szavak szintjén jelenik meg, mert az, hogy néha fegyvert fogunk a másik fejéhez, még nem színészi játék – szörnyű titkot sejtet. Kern András behízelgő hangja és állandó hercegnőzése minimum családon belüli pedofil abúzust kellene, hogy takarjon, de végül semmi ilyesmire nem derül fény. Valójában a karakterek nem jutnak el sehonnan sehova, indítékaik nem derülnek ki – gyanús, hogy azért, mert az alkotók se gondoltak sokat mögéjük –, és nem is állnak többől, csak egy-két felszínesen megrajzolt jellemvonásból, ami általában az ivászat és a cigaretta tartása körül mozog. Mivel a két főszereplő jobb sorsra érdemes színész, őszintén reméljük, hogy rendezői utasítás szerint mondtak a film alatt minden egyes mondatot üresen, teljesen érzelmek nélkül, és nem ez az ő színészi játékuk, amellyel hozzá kívántak járulni a Halálkeringő sikeréhez.

Végül mindehhez jön hozzá az a roppant művészire tervezett kivitelezés, amely a Halálkeringőt jellemzi. A film alapját adó sötét tónusú, nyomasztó képeket meg-megszakítják az ismétlődő hatásvadász felvételek: a véres kés a mosdókagylóba zuhan, a rózsaszín rugdalózót vér csúfítja el, fehér járóka rácsán vörös vércsepp csorog lefelé. A néző pedig nem azért várja, hogy végre a járóka hófehér szivacsáig érjen a vércsepp, mert annyira izgatottan szeretné megtudni, hogy ki is a hulla a napfényes szobában, hanem mert abban reménykedik, hogy a nyilvánvaló titok leleplezése után végre vége a filmnek. Hiú remény ugyan, de aztán már nem kell sokat kibírni.

Kétségtelen, hogy a Halálkeringőnek van hangulata, és ez alaposan rá is telepszik a nézőre – már ha nem hagyja el a termet tíz perc után, ahogy tették azt sokan. De ez nem feltétlenül az alkotók érdeme, hiszen nyilvánvaló, hogy ha másfél órán keresztül kell félhomályos helyiségeket bámulnunk, élettelen hangon, hiteltelenül elmondott coelhoi bölcsességeket hallgatnunk, és csak várnunk a feloldozó csattanóra, amely ráadásként el is marad, nyomottan távozunk a moziból. Így hát, ha ezt akarták elérni, akkor az alkotók célt értek. És a cél szentesíti az eszközt.

Halálkeringő
Színes, magyar thriller, 100 perc, 2010.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Rendező: Köves Krisztián Károly
Forgatókönyvíró: Szabó István
Operatőr: Dobóczi Balázs
Szereplők: Dobó Kata, Kern András, Lengyel Tamás, Mészáros Béla, Újlaky Dénes