Ahogy beléptünk, közvetlenül a bejáratnál, a jegyellenőrzés után udvariasan, ám meglehetősen határozottan felkínáltak a látogatóknak egy-egy füldugó párt. Érdekesen erezett, műanyag kúpocskák óriási üvegbúrából, szóval kínálta magát, hogy legtöbbünk felszerelkezett egy ilyen ereklyével. Én mindenesetre meglepődtem, amikor Szigetvári Andrea újra figyelmeztette a közönséget, hogy jobb lesz füldugót használnunk, mert „fájni fog”, és még mindig jó néhányan oldalogtak ki érte az előtérbe.

Vagyok olyan mazochista és kíváncsi lélek, hogy megkockáztassam: füldugó nélkül kezdtem, s aztán már úgy is maradtam. Minthogy van némi prediletációm a kortárs zene irányába, néha – elkerülhetetlenül is – rendkívül szokatlan auditoros élményeknek teszem ki magam. Megtanultam, hogy többnyire van egy olyan pont valahol a tűréshatár küszöbén, ahol az ember vagy averzióval reagál és az előadás gyötrelmessé válik, vagy belemerül valamiféle transzba, s különleges élményekben lehet része.

Nos, ha valaki hallotta már Merzbow, azaz Akita Masami „zenéjét”, annak valószínűleg elsőre lejött, hogy nem erre a zenére hajtja majd álomra a fejét. Elsőre, azaz rögtön az első taktusra, majdhogynem az első hangra, amely szinte teljes bizonyossággal arra a zajra emlékeztet, melyet akkor hallunk, amikor valaki nagy felületű lemezt fúr vagy fűrészel. Olyan figyelemkeltő ingerek ezek, olyan intenzitással töltik be észlelésünket, hogy szabadulni sem tudunk tőlük, minden mást elnyomnak.

Merzbow - Slave New Desart

Ami a legszokatlanabb számomra ebben a zenében, az az, hogy fokozásról szó sincs, pontosabban szó sem lehet, hiszen a hangok az első pillanattól kezdve olyan brutális erővel szólnak, amelyen nincs túlvezető út, ösvény. Éppen ezért – és nagy sajnálatomra – viszonylag kevés különbséget tudok tenni az egyes számok között.

Azt eddig is tudtam, hogy Merzbow rengeteg CD-t adott ki, köztük óriási box set-ekkel, de amikor a koncert utáni szünetben, a hátsó kijáratnál egy különös - ráadásul beszédes - látogató kijelentette, hogy lári-fári 50 CD-t kiadni egy box set-ben semmi, olyat mindenki tud, Akita 100 CD-t adott ki egyetlen box set-ben, „mindegyik kézzel festve, az egész szép dobozban, szóval megérte a 400 dollárt” (ha jól emlékszem az összegre;-)

Merzbow live at the No Fun Fest 2007 1/2

Még visszatérek a fickóra, de mivel - ahogy azt említettem – én nem sok különbséget érzek a „számok” között, (ráadásul a különös úriember is elbizonytalanodott, amikor megkérdeztem, hogy végighallgatta-e a 100 CD-t;-) és a koncert egyetlen „szám” volt, „egy a sok közül”, én nem merészkedem arra, hogy jónak vagy rossznak tituláljam.

Inkább arról beszélek, ami ezt a koncertet – számomra - megkülönböztette a többitől. (S azon túl, hogy szerencsére itt nem omlott össze a hangerősítő rendszer a hangerő miatt, mint a különös úriember szerint Merzbow egy bankban adott koncertjén, Tokióban;-)

A különös látogató szerint Akita néhány éve még analóg eszközökön játszott, nemrég tért át a digitális technikára. Hogy őszinte legyek, én nem hallom ezt a váltást, és a színpadi kép is meglehetősen vegyes látványt nyújtott.

Akita többnyire egy sajátságos „hangszeren” játszott – hogy digitális vagy nem, az már örök rejtély marad számomra. Leginkább egy gitárra emlékeztetett, csakhogy ennek alig volt nyaka, s az, ami húrnak tűnt, rendkívül vastag fémsodronynak látszott (legalább 1.5 cm átmérővel!). Jobb kezében valami nagyobb, fémnek tűnő tárgyat tartott, ami mágnesre emlékeztetett, mellyel a húrok és a hangszedő fölött gerjesztik a hangokat a gitárosok. Néha úgy tűnt, mintha „pengetne” vele, néha azonban csak mozgatta a „hangszedőnek” tűnő fémív felett.

Merzbow, ULU London 19.04.08 

Persze voltak olyan részek, amelyek tisztán laptopról szólaltak meg, mindenféle „hangszer” közreműködése nélkül, de be kell vallanom, én egyik hangot sem éreztem analógabbnak illetve digitálisabbnak, mint a másikat: erőszakosan, brutálisan törtek ránk a „zajok”, minden átmenet nélkül.

Volt egy másik különlegessége a koncertnek, mely egyértelműen az „analóg” vonalat képviselte: a színpadon dobfelszerelés volt, amit Pándi Balázs püfölt. Persze már előre sokat tanakodtam azon, hogyan lehet dobolni Akita zenéjére, mégpedig két okból.

Először is, Akita darabjaiban alig található olyan jelenség, amelyet nyugodt szívvel ritmusnak nevezhetnénk. Persze van valamiféle egyenletes lüktetés a nagyjából egyenletesen brutális hangokban, ám periodicitás, ismétlődő ritmusképletek semmiféleképpen sem. Ahogy azt is nehéz volt elképzelni, hogyan szólal majd a(z akusztikus) dob az erőszakosan elektromos zörejek mellett.

Merzbow & Balázs Pándi - Live in Berlin - 14.12.2009 - HAU2

Azóta több véleményt hallottam, olvastam Pándi dobolásáról, meglehetősen vegyes kicsengéssel. Én mégis úgy érzem, hogy amit meg lehetett tenni, azt Balázs megtette. Elkerülte a legnagyobb csapdát: nem próbált „ritmikus alapot” adni a zajzenének, és nem is vált függetlenné tőle.

Egy darabig közösen játszottak, majd Pándi leheveredett a háttérben, és Akitáé volt a főszerep. Majd újra dobverőt ragadott Balázs, és közösen játszottak. Bár dobszólót nem hallottunk, a dob hosszabb kiállásai miatt olyan jellege volt az előadásnak, mintha kórus-refrén szerkezetben játszanának, digitális szólókkal tarkítva.

Pándinak időnként sikerült hozzátennie Akita zenéjéhez, majd időben állt ki, hogy átadja neki a terepet, és csak ritkán tűnt úgy, mintha pusztán egymás mellett zenélnének. Márpedig ez, zajzenéről lévén szó – azt hiszem igen nagy dolog, minden elismerésem a dobosé.

Ahogy említettem, az extrém zenéknél általában van egy pont, ahol a hallgató vagy feladja, és az érdeklődése averzióba fordul, vagy átadja magát a transznak, s ilyenkor jó eséllyel különleges élményekben lesz része.

Füldugó nélkül hallgattam a koncertet, amely a legelső hangoktól kezdve rendkívül brutálisan szólt (melyet egész egyszerűen nem lehet fokozni), szóval nem sokáig kellett várnom erre a pontra, hamarosan jöttek a különös élmények.

Akita „zajzenéje” azért brutális, mert a hangok (egész pontosan a felhangok) olyan végletesen telítettek, mintha az egész hallástartomány maximális erővel lenne teleszórva: nincs szabad hely, nincs üresség, fehér folt. Ám a felhangok interakcióba lépnek egymással: lebegést, különbségi hangokat, különleges hangjelenségeket produkálnak.

És azt hiszem, pontosan ezért van szükség a nagy hangerőre (tudomásom szerint Akita a hangpróbán csak annyit mondott, hogy „hangerőt, még több hangerőt!!!”). Ahogy az egész hallástartomány megtelik brutális sípolással, fémes sivítással, felülmúlhatatlan zajjal, nehéz meghallani az egész magas tartományban létrejövő „metazenét” - ehhez bizony hangerő, és transzhoz közeli állapot kell. Nem tudom, hogy a füldugó mennyire „segít” ebben, én egész jól elboldogultam nélküle.

A koncert után a különös úriember azzal kezdte a beszélgetést, hogy odalépvén hozzám megkérdezte, használtam-e füldugót, s mikor kiderült hogy nem, a hangerőről érdeklődött. Talán a transz-közeli állapotnak köszönhető, ám én nem éreztem különösebben hangosnak az előadást, és ezt meg is mondtam neki.

Majd amikor kiderült, hogy ujságíró vagyok, az úriember feltette a kérdést: "hol és mikor lesz olvasható a beszámolóm"? Szabadkoztam, hogy eltart még egy darabig míg megjelenik, mire a látogató magától értetődően, a külföldre szakadt hazánkfia bonírtságával jegyezte meg: "No igen, a híres magyar mentalitás..." majd eltűnt.

Nem mentegetőzöm, mégiscsak lehet ebben valami, ráadásul a koncert és a beszámoló megjelenése között eltelt időn túl ebben a koncert lezárása is megerősített.

A közönség mintegy harmada távozott, miközben a színpadot átszerelték: Yamaha motorkerékpárok kerültek oda, kitámasztva és elszívó berendezéssel kiegészítve.

Majd szép lassan „zenészek” ültek a nyeregbe, és beindították a motort. Persze már maga a színpadkép, a feltáruló jelenség elég bizarr volt, amit nehéz komolyan venni (azt hiszem sokszor pont ezért nehéz kortárs zenét játszani). Számomra azonban kifejezetten zavaró volt, hogy a „zenészek” nem vették komolyan a szerepüket: vihorásztak, kitekintgettek a közönségre (talán még integettek is közben), szóval a záró koncertnek poén- és nem koncertjellege lett.

Majd némi túrázás után leálltak a motorok, elvonultak a zenészek, s bár a közönség némi megilletődöttséggel, ám mégis tapssal igyekezett jutalmazni a performanszt, hamarosan mindenki hazatért, belenyugodva „közös magyar sorsunkba”.

Making New Waves Fesztivál 

2009. december 10.

Távoli dialógusok

Kretz – Siska – Szigetvári: Lézeravatárok

Az előadásban egyértelműen a technika dominált, ami önmagában nem lenne baj, ám amikor azt láttam, hogy Szigetvári Andreáék még mindig a három éve installációként látott „lézer hangszer” gondolatán kérődznek, hamar telítődtem az élménnyel.

Stojanov: Éhség

A nap talán legjobb koncertje volt, valahogy mégsem tudtam komolyan venni az egészet. Mintha egy web-oldalt vetítenének az elektronikus zajok mellé, melyen fals információk láthatóak képzelt lényekről, képzelt valóságról.

2009. december 11.

Lokális hálózatok

Supové: Kirobbanó zongora

Mindig csodáltam azokat a zongoristákat, akik élő elektronikát használnak előadásaikhoz: ehhez olyan szintű felkészültségre van szükségük (szokatlan időértékek, tört hangmagasság stb. stb.) amely máshol szinte elképzelhetetlen. Az előadás technikailag zseniális, zeneileg foltokban érdekes volt. Sajnos azonban a zeneileg érdekes „foltok” is ismerősen csengtek: én például minimál zenei gyökereket fedeztem fel bennük (beszédhangok hangszerként montázsolva), kollégám pedig szinti-popot.

European Bridges Ensemble

Képzeljünk el 6 laptopot a színpadon, és feledjünk minden Kraftwerk analógiát. A hallható, és színpadi kivetítőn látható távoli szereplők sajnos ritkán voltak összhangban színpadon is megjelenő társaikkal. Technikailag érdekes volt az előadás, zeneileg azonban – legalábbis számomra – érdektelen.

2009. december 12.

Futuristák álma

Merzbow / Pándi Balázs duó

Pintér Zoltán: Motorkoncert

2009. december 13.

Workshopzáró koncert

Legérdekesebb talán a „netszobák” workshop előadása volt, sajnos azonban itt is problémák adódtak az internet-kapcsolattal.

Összességében elmondható, hogy amennyiben a Fesztivál tematikus központja a hálózat, a hálózati zenélés volt, meggyőződhettünk róla, hogy még (jó)néhány évet kell várnunk arra, hogy e technikailag izgalmas elképzelés zeneileg is érdekessé váljék.