Az újmédia-kutatás sztárja, Lev Manovich arra hívja fel a figyelmet egyik írásában, hogy az Internet tömegmédiumként ugyanazon az átalakuláson ment keresztül, mint eszméjétől megvalósulásáig a televízió: telekommunikációs eszközből műsorszóróvá vált. Az eredeti szemlélet csak a megfigyelő- és webkamerák banális képáradatában él tovább, s az lesz majd e korszak igazi filmművészete, mondja, ha ezt a reality-kultúrát nem csak a felszínen, formailag használjuk fel a – mint például Mike Figgis a Timecode-ban – hanem képesek leszünk az automatikusan indexált archívumokat szabadon szelektálni és újrakeverni, anélkül, hogy valós időben, egyenként kéne kiválogatnunk a minket érdeklő elemeket.

Aki három kérdésre nem tud válaszolni, kilökjük az űrhajóból. Kiváló koncepció a valóságshow-k következő generációjához, ám Artner Iván és Barcs Miklós filmjében, a MIR nem publikus videóüzeneteiből összevágott Égi rovarban valóban elhangzik, az űrhajósok közti tréfálkozásként. Talán. Az elvileg a legénység szavaiból összeállított, fojtott hangú, elcsúsztatott és alig pár mondatos narráció az egyetlen ugyanis, amely időnként emlékeztet minket, hogy filmet látunk, hogy a puszta adatfolyamot valakik megvágták, manipulálták. Jelentem, a mai napon rozsdásodás nem történt – halljuk egyszer, másszor meg azt, hogy amikor menének, és menvén beszélgetének, ímé egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztá őket egymástól. Hogy mikor, miért és mekkora különbséggel hangzottak el a szavak, nem tudjuk; hogy elhangzottak, arra is abból következtethetünk, hogy a stáblistán csak fordító szerepel, író nem. De operatőr sem – a BBS adatlapja viszont ebben a minőségben tünteti fel Artnert. Egy talált film operatőre? Zavarba ejtő helyzet. Muszáj volt valamit beírni a rovatba? Vagy elképzelhető, hogy amilyen eszközökkel és amilyen minőségben Artner elcsípte az adást budapesti panelstúdiójában, azt a kézjegyének tekinthetjük? Amikor az Égi rovar a dokumentumfilm határait feszegeti, arra is emlékeztet, hogy e kivételes helyzetektől eltekintve mekkora szabadság és megkonstruáltság rejlik a legtöbb dokumentumfilm mögött.

A másik, doku-szempontból zavarba ejtő jelenség az, ami a film érdekességét adja: a fantasztikus kaland, az űrutazás, a súlytalanság szinte elviselhetetlen banalitása. A MIR üzeneteit Moszkvába továbbító titkos műhold jeleinek befogása bizony nem olyan bűnös és izgató felfedezés, mint a Videodrome adásával szembesülni. Az addikció és az agymosás veszélye csekély: az űrállomáson rendetlenséget, ósdi porszívót és elnagyolt villáskulcsokat látunk. Persze úgy is felfoghatjuk, hogy az agymosáson már rég túl vagyunk, amikor a sci-fi filmek narratívájával és látványvilágával túladagolva kénytelenek vagyunk lebegő fészernek látni az emberiség mérnöki csúcsteljesítményét. Az azonban ettől független furcsaság, hogy miközben az Égi rovar nem voyeur-film, hiszen a szereplők tudják, hogy adásban vannak, mégis hiányzik belőle a home videók felszabadultsága is: akármennyire belakták az állomást, van némi erőltetettség abban, ahogy a legénység tagjai sorban a kamera elé járulnak, és saját súlytalanság-trükkjeiket bemutatva produkálják magukat az otthoniaknak. Inkább homeless videóról beszélhetünk, arról, ahogy végtelenül elszigetelt emberek egy olyan csatornán próbálnak kommunikálni, amely se nem elég privát, se nem elég nyilvános ahhoz, hogy bármi személyes vagy bármi „fontos” átjuthasson rajta. A ciklon a Földközi-tenger felett és a tubusos krémsajttal bűvészkedő asztronauta: mint egy cenzúrázott tábori képeslap két oldala.

Az Égi rovar a MIR életéből negyven órát sűrít negyven percbe, s itt visszakanyarodhatunk a kezdeti álmodozásokhoz: létezhet szoftver, amellyel ebből a negyven órából ilyen negyven percet lehet készíteni? Valószínűleg nem. Akárhogy adja meg a szoftver készítője a felcímkézés feltételeit, és akármire keres a végtelen adatbázisban a majdani rendező, a banalitás érdekessége nehezen előrelátható. Alighanem kimaradna, amint az egyik űrhajós leakaszt egy szentképet Gagarin portréja mellől, s – ahogy a Földön sosem tenné – játékosan megpörgeti. Kimaradna egyik társa tűrhetetlenül hamis gitározása, ahogy a másik homlokán fel-alá szaladgáló verejtékcsepp is. És már mindezek előtt, eleve kimaradna az új és ismeretlen adatbázisok felfedezése, ami az Égi rovar minden banalitástól független szépségét adja.

Égi rovar
Kísérleti film / kisjátékfilm, 40 perc, 1995.
Rendező: Artner Iván, Barcs Miklós
A film megtekinthető:
http://www.filmklik.hu/movies/details/413,Egi_rovar
Képek: www.filmklik.hu