film
2010. 01. 10.
2009 legjobb filmjei
Ahogyan a PRAE.HU szerzői látták
A PRAE.HU szerzői (akik ehhez kedvet éreztek), összegyűjtötték a 2009-ben forgalomba hozott filmek közül a személyes kedvenceiket, és rövid ajánlót is írtak a címek alá. Most kiderül, mit néztünk tavaly (nyáron).
Az osztály (Laurent Cantet)
A 61. Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálma-nyertes filmje került nálam az első helyre, mert ez a dokumentarista játékfilm a puritán stílus ellenére is képes maximális figyelmet és érdeklődést kicsikarni a moziban ülő „nebulókból”. Puritán, sallangoktól mentes francia produkcióról van szó, amiben Laurent Cantet hőse, az önmagát alakító François Bégaudeau „tanár úr” küszködik különféle nációkat vegyítő osztálya mindennapos nyűgeivel.
Éjjeli őrjárat (Peter Greenaway)
Bár csak DVD-n és az online-forgalmazás keretében élvezhettük Greenaway filmjét a XVII. századi holland géniuszról, Rembrandtról, sok rajongónak okozhatott örömet az Éjjeli őrjárat megjelenése. Greenaway „mester” ismét visszakanyarodik a barokk látványvilághoz és a festői valóságértelmezéshez, hogy jóllakassa szemünket Rembrandt vásznainak újraértelmezésével. Ennek hallatán bizony felsóhajthatunk, hogy bárcsak láthatnánk e látványcentrikus filmfestményt moziban is, ám az mindenesetre örömteli, hogy az Éjjeli őrjárat végül is eljutott hozzánk, és tanúi lehetünk, miként nyomoz Rembrant – híres festményének megfestése közben – egy bűntény után.
Adás (Vranik Roland)
A bemutató ugyan átcsúszott 2010-re, ám a Szemlén már láthatta a közönség Vranik Roland apokaliptikus hangvételű filmjét. Én magam is a 40. Magyar Filmszemlén botlottam bele, és filozófiai kérdéseket feszegető alapgondolatának köszönhetően lenyűgözött az elsötétülő képernyők világáról mesélő film erős hangulata. A legrosszabb álmainkba illő, nyomasztó helyszínek, Konstanza művészien kietlen utcái és tengerpartja már önmagukban is megérik, hogy átéljük erős atmoszférájukat, a kreatív alapötlet pedig igazolja, hogy a 2004-es Fekete kefe nem véletlen siker volt a rendező pályáján.
Kémnők (Jean-Paul Salomé)
Salomé filmje arra emlékeztet minket, hogy a francia nők milyen jelentős mértékben vállaltak részt a második világháborúból országuk német megszállása idején. Franciahon ellenálló leányai – élükön Sophie Marceau-val – egy ejtőernyős női kommandó tagjaiként kémkednek, lőnek, menekülnek, hősi halált halnak és fájdalmas kínzásokat állnak ki, megcáfolva azt, hogy voltaképpen ők lennének a „gyengébbik nem” szende képviselői. A háborús filmek tömegéből Salomé munkáját a női ellenállók előtti őszinte tisztelgés, a feszültséggel teli dramaturgia, és az elődökhöz méltó színész „honleányok” játéka emeli ki. Nőként felemelő érzés látni amazoni küzdelmüket, és úgy gondolom, hogy talán férfiként is megindító lehet ennyi, halált megvető bátorsággal felruházott nőt szemlélni.
Engedj be! (Tomas Alfredson)
Hátborzongató élmény volt Alfredson filmjében nyomon követni, ahogy egy skandináv vámpírlány portyázik az éjszakában. Nem szoktam túlzottan félni a vámpírfilmektől, de ez a jéghideg, nyomasztó darab hagyott pár rémálmot maga után. Az északi filmek sajátosan koncentrált, az emberiség összes félelmét, bűnét és fájdalmát magába sűrítő atmoszférája mélyen realisztikussá, és ennek köszönhetően igazán horrorisztikussá teszi az Engedj be! című vérdrámát, még annak ellenére is, hogy ez a film is egy vámpír-ember kamaszszerelmet karol fel, akárcsak az Alkonyat. Annyi kegyetlenséggel és devianciával ábrázolja Alfredson műve a gyilkosságokat, ahogy az csak a valóságban történhet – ahogy az bárkivel megtörténhet…
Zalán Márk:
A pankrátor (Darren Aronofsky)
Aronofsky filmje klasszikus történetet mesél el közel sem klasszikus stílusban. Egyszerű kivitelezésű, mégis tartalmas, sokrétegű darab, mely elkerül minden felszínességet.
A szabadság útjai (Sam Mendes)
A rendező eddigi legjobb filmje, hibátlan színészi alakításokkal, túlzások és hatásvadászat nélkül. Friss házasoknak kötelező!
District 9 (Neill Blomkamp)
A science fiction viszonylataihoz képest alacsony költségvetésből kiválóan összerakott film, melynek nemcsak látványvilága figyelemre méltó, hanem történelmi és társadalomkritikai utalásai is. Az utóbbi évek egyik legjobb antirasszista filmje.
Észak (Rune Denstad Langlo)
Egy komoly dráma visszafogott, minimalista bemutatása elképesztő karakterekkel, groteszk szituációkkal a hólepte norvég hegyek között.
Engedj be!(Thomas Alfredson)
Csodaszépen fényképezett és remekül megírt modern vámpírmese, hamisítatlan északi atmoszférával, nem túl sok vérrel.
Sági Róbert:
Fel! (Pete Docter, Bob Peterson - PIXAR)
Már a tizedik percben meghatódva sírunk, s az utolsó pillanatig szájtátva izgulunk egy animált vén gyerek vernei ihletettségű kalandjain.
Koccanás (Török Ferenc)
Avatar ide, 3D-s forradalmi technológia oda, mégis Török Ferenc „álló” filmje mutatott rá a mozgókép elbeszélési módjainak kitágíthatóságára.
Gran Torino (Clint Eastwood)
Clint Eastwood színészként utoljára a vásznon – elbúcsúztatja és újraértelmezi mindazt, amit szerepeivel az utóbbi évtizedekben megtestesített.
Utolsó idők (Mátyássy Áron)
Amíg vannak olyan hazai alkotók, akik ilyen érzékenységgel és tudatossággal használják a filmnyelvet, nincs mitől tartani. Egy vidéki értelmifogyatékos lány megerőszakolása köré épített sztori nem hangzott oly csábítóan, mégis az év legjobb magyar filmjével, az év egyik legjobb filmjével szembesültem, mikor láttam.
Hold (Duncan Jones)
Talán nem tökéletes, de egy kiemelkedő rendezői debütálás: tényleg kevés pénzből, egy jó ötletből, ráadásul a sci-fi műfajában. Nem matiné.
Hlavaty Tamás:
Engedj be! (Thomas Alfredson)
Nagyon kevés film tudja elérni, hogy a vízbe hulló, kitépett végtagok láttán az ember szívét szeretetteljes melegség járja át. Az Engedj be!-ben ez történik, ráadásul Alfredson olyan innovatívan variálja a vámpírfilmek paneljeit, hogy egyúttal a szubzsáner vérátömlesztését is sikerrel végzi el. A legtündéribb horror, amit valaha is láttam.
Gran Torino (Clint Eastwood)
Clint Eastwood azon kevés rendező egyike, aki a múló évek alatt összegyűjtött bölcsességet úgy tudja belopni filmjeibe, hogy az nem válik szájbarágóssá, érzelgőssé, mégis letagadhatatlanul érezni azt minden jelenetben, minden mondatban. Még szerencse, hogy a Gran Torinoval csak a színészi pályától búcsúzik idén a mester.
O' Horten (Bent Hamer)
Idén rengeteg izgalmas dolog érkezett Skandináviából. Az O'Horten is egy csodás gyöngyszem, ami egyszerűségével veszi le a lábáról a nézőt. A film arra tanít, hogy az élet értelmét a legbanálisabb dolgokban, történésekben lehet felfedezni. Az egyedülállóan groteszk humor pedig csak hab a tortán.
Becstelen Brigantyk (Quentin Tarantino)
Tarantino ismét csúcsformában van, ezt az is remekül bizonyítja, hogy megint ilyen beszélgetéseket lehetett hallani a mozipénztáraknál: "Én már ötödször látom. Én még csak másodszor, de hétvégén megint jövök rá." A brigantyk 100%-ig Tarantino film, érezni rajta a belefektetett munkát, a színészek zseniálisak, a film dialógusait pedig iskolákban kéne tanítani. Az Eli Roth által elkövetett A nemzet büszkségéért pedig külön jópont jár.
A pankrátor (Darren Aronofsky)
2009 legnagyobb visszatérője vita nélkül Mickey Rourke, akit élete szerepével ajándékozott meg Darren Aronofsky. A pankrátor csontig hatolóan kemény film egy elfeledett mitológia utolsó őslényéről. A direktor még a jellegzetes vizuális megoldásait is sutba vágta, és mindent alárendelt a történetnek. Jól tette. Az év egyik legnagyobb filmjét köszönhetjük neki(k).
Keresztes Gergő:
Becstelen Brigantyk (Quentin Tarantino)
A Becstelen Brigantyk legnagyobb fegyverténye, hogy van annyira merész, mint a Halálbiztos, és van annyira feszes, mint a Kutyaszorítóban. Tarantino nem a történelemhez, hanem a celluloidhoz hűséges - és ez így van jól!
Engedj be! (Tomas Alfredson)
A svéd film bűvészmutatványában csak az északi hideg tél végtelenül egyszerű képeit figyeljük! S mindjárt látszik, hogy a kisfiú és a vámpír barátságának történetében a kegyetlenség és a brutalitás csupán puszta szemfényvesztés, semmi több.
Libanoni keringő (Ari Folman)
Az animációs technikával kidolgozott Libanoni keringő sajátos, pszichedéliával és szürreális látomásokkal vegyített visszaemlékezése valódi érv az alászállás, a valóság poklának megismerhetősége, egyúttal a dokumentumfilm zsánere mellett.
Ember a magasban (James Marsh)
Az Ember a magasban igazi erénye az a mód, ahogy Philippe Petit alakjának egyedi téridejét megformálja: a felhőkarcoló-közi akrobata mutatvány egyszerű dokumentumból átélhető, testközeli élménnyé válik, és az attrakció hátterében egy fantasztikus ember minden korábbi törekvése sejlik fel.
A pankrátor (Darren Aronofsky)
Aranofsky letisztult, érett filmje kíméletlen következetességgel mutatja be az emberi esendőségből adódó anomáliák lesújtó következményeit: testre, lélekre való tekintettel. S talán épp az ördögi körből való kilépés képtelenségének ismételt, konok felmutatása jelzi, hogy a valóságban a remény lehetősége – lehetőségként – biztos nem veszik el.
Keller Mirella:
Avatar (James Cameron)
Ahhoz, hogy az Avatar bekerüljön a legeslegekbe, az kellett, hogy moziba menet otthon hagyjam a szigorú szemüvegem, és gyerekként - szájtátva, copfokkal és nyalókával - hagyjam, hogy a szemeim kikerekedjenek. Bevallom, annyira lenyűgözött a kék lények kecses mozgása, az erdő színes hullámzása, hogy zavartak a film azon részei, amik kiszakítottak a természet varázsait hirdető mesevilágból.
Gettó milliomos (Danny Boyle)
A Gettó milliomos gyors váltásai alig engednek lélegzetvételnyi szusszanást. Ám mire a történet véget ért, meg tudtam fogalmazni, hogy mitől teljesen más az, amikor nem a Nyugat, hanem India gondolja úgy, hogy nagyot alkot: az a hatalmas életigenlés, bizony az – s ugyan ez nincs benne a filmes kislexikonban, én mégis így tömöríteném egy szóba azt a bizonyos különbséget.
Hetedik kör (Sopsits Árpád)
A 2009-es Magyar Filmszemle legkomolyabb élménye volt számomra. Ekkor találkoztam Sopsits Árpáddal először személyesen, aki egy csendesen kérdező filozófus benyomását keltette bennem. A Hetedik kör pedig a kérdések komolysága mellett erős vizualitásával nyűgözött le. Nem ismertem Sopsits munkásságát korábban (micsoda hiányosság!), de a Szemle után megnéztem mindent, ami elérhető volt (Torzók, Céllövölde)!
Ember a magasban (James Marsh)
Számomra a dokumentumfilm-rendező egy olyan festőhöz hasonlatos, aki elhagyta a színes palettáját, az Ember a magasban mégis egyértelműen kedvenc film lett. Az első gondolat az: a csoda, ahogy ez az őrült francia (Philippe Petit) fent járt a magasban, annyira elképesztő, hogy a puszta megmutatása a legszínesebb festék. De a második gondolat már az, hogy ezt a filmet bizony összerakták, s az a pillanat fent, az csak úgy lehet élő, hogy a rendező (James Marsh) – az emberek, a körülmények, és az előtörténet bemutatásával – élővé festi számunkra.
Hosszú alkony (DVD-kisadás, Janisch Attila)
Az év egyik jelentős eseménye az volt, hogy végre kiadták Janisch Attila filmjeit DVD-n, a három nagyjátékfilmes számláló filmográfia középső darabja a Hosszú alkony. Az úton levés filmje a Hosszú alkony. Valamelyest thriller, de ugyanannyira modern tudatfilm is. Az idős régésznő (Törőcsik Mari) szülőfaluja közelébe érve inkább a maga útját akarja járni, de a kísértő képeknek, melyek nyomába szegődnek, egyáltalán nem tud ura lenni. Gyermekkora, egy útszéli holttest, a folytonos eső, s az út vége – ezek a spirálisan szerveződő filmképek Janisch Attila alkotásában.
Grósz Enikő:
A filmek:
A pankrátor (Darren Aronofsky)
Becstelen Brigantyk (Quentin Tarantino)
Gran Torino (Clint Eastwood)
Hajrá boldogság! (Mike Leigh)
Gettó milliomos (Danny Boyle)
A vallomás:
2009-ben a nagy küzdőkért voltam oda. Egy örök harcosért, náci- és zsidóvadászokért, egy mogorva öregúrért (illetve kettőért is, a másik Carl Fredricksen a 2009-es évből, a kedvenc animációs filmemből), egy irigylésre méltóan életigenlő lányért, és egy igazi mesebeli szegény fiúért.
És egy straight to DVD-kiadvány lista is pluszban (ezek itthon csak DVD-n jelentek meg):
Kis-nagy világ - Synecdoche, New York (Charlie Kaufman)
Rachel esküvője (Jonathan Demme)
A bűn árfolyama - The International (Tom Tykwer)
Dalok ismerkedéshez - Nick and Norah's Infinite Playlist (Peter Sollett)
És egy klasszikus, a világ legjobb legrosszabb filmje:
9-es terv a világűrből - Plan 9 From Outer Space (Edward D. Wood Jr.)
A vallomás:
A Magyarországon egyből DVD-re érkező filmek közül őket szerettem, először is. Mert, bár Kaufman egyik legnehezebben emészthető filmje, de tetszik, hogy azóta sem hagy nyugodni, másodszor mert Anne Hathaway játéka lenyűgözött, harmadszor mert egy érdekes történet, szép képi világgal, negyedszer, mert nekem ez az év tinifilmje, és ötödször... hát ezt Tim Burton egy egész filmben nálam sokkal jobban elmondta már.
Forgács Nóra Kinga:
Fel! (Pete Docter, Bob Peterson - PIXAR)
A Pixar idei egészestés mozija eseménydús kalandfilm, idézhető poénokkal teletűzdelt komédia, ráadásul az év(század) legszebb szerelmesfilmje! Üde és kreatív műfaji kavalkád szívszakasztóan mély érzelmekkel átitatva - nem (csak) gyerekeknek!
Gran Torino (Clint Eastwood)
Clint Eastwood nemcsak a vászontól búcsúzik (szerencsére csak színészként!), hanem összefoglalja mindazokat a műfajokat és filmes mítoszokat (a westernt, a háborús és veterán filmet, a külvárosi drámát), amikhez valaha köze volt vagy amik az amerikai mozi és az amerikai társadalom száz évét meghatározták, és máig hatnak.
Utolsó idők (Mátyássy Áron)
Az Utolsó idők fakó fényű tájon játszódó testvérdráma, szerelmes film, elvágyódástörténet, bűnügyi sztori, de legfőképp éjsötét bosszúmozi – érzelmi túlfűtöttségét, hideg logikáját, vizuális erejét, gazdag motívumhálóját és pontos dramaturgiáját számba véve a Távol-Kelet filmtermésében lehet keresni a párját.
Hold (Duncan Jones)
Nem Lunaris, a kultúrális tárlatvezetés és az intellektuális módon értelmezhető, spirituális módon átélhető filozófia helyett az emberi test első öntudatraébredésének zsigerileg ható sztoriját figyeljük a vásznon. Duncan Jones takarékos, okos dramaturgiai felépítésű darabja egzisztenciális frusztrációt okoz. Letisztult, grafikus épített diszlet világában olyan reálisan játszódik le az egyszerű, de kőkemény öklű eseménysor, hogy nem is sci-finek érezzük, hanem egy másik valóságnak valahol a Hold másik oldalán.
Megtört ölelések (Pedro Almodóvar)
Almodóvar filmje lassú sodrású, már-már nagyepikai szerkezetű, regényes történetszövésű tragikus romantikus melodráma. A Megtört ölelések kevésbé meghökkentő, kevésbé trükkösen szigorú formájú és kevésbé hatásvadász, mint a korábbi Almodóvar-mozik, de egy érzelem érett rajzolatát nyújtja, emellett érezhetően személyes darab, a Volver után már ilyet vártam.
Iván István:
Ha valaki arra kér 2000 végén, írjak az öt kedvenc filmemről, hát, bizony megizzadtam volna a feladattal. 2000 egyike volt azon éveknek, amikor majdnem minden álmom teljesült filmes téren. Idén is gyöngyözik a homlokom, de más az ok. Gyakorlatilag vért kell izzadnom, hogy találjak öt olyan alkotást, ami képes volt hatást gyakorolni rám. Meg is tettem mindent, de háromnál többre nem tudtam azt mondani, hogy igen, ez az. Az biztos, hogy dúskálhattunk agyatlan, minden értelmet nélkülöző akciófilmekben, látványorgiákban, de ezekről majd talán máskor, más alkalommal. Következzék tehát az én csonka listám eme csodás évről.
Rockhajó (Richard Curtis)
Az első kellemes filmélményem 2009-ben ehhez a filmhez köthető. Richard Curtis megcsinálta azt, amire kevés film alkotója képes: mosolyt csalt az arcomra, továbbá pozitív energiával töltött fel. Az apró szkeccsekből felépülő moziban a szereplők karikatúrák, ebből kifolyólag egyszerűek, a gonosz szintén elnagyolt, s már pusztán azért szimpatikus, ahogy a negatív energiát sugározza. És hát a zene: valljuk be őszintén, a sztori nem több egyszerű hakninál, amiben a kortárs brit színészek krémje bohóckodik egy sort (megfejelve egy kortárs amerikai színésznagysággal, Philip Seymour Hoffmannal), teszik mindezt a hatvanas évek kultikus zenéire. Nekem nem kell ennél több. Jeles.
District 9 (Neill Blomkamp)
Az író-rendező, Neill Blomkamp Alive in Joburg (2005) című rövidfilmjén alapuló sci-fi rezonál mindenre, ami aktuális: kirekesztés, fogyasztói társadalom, kisebbségek problémája, elnyomó hatalom, korporációs világrend... Mindezt úgy, hogy a Függetlenség napja találkozik az E.T.-vel. Friss, lendületes, tartalmas, sokrétű, reménykeltő alkotás. Akik nem szeretik a dogma-szerű, remegő, dokumentarista képeket, azok is bátran nézhetik, mert Blomkamp víziója nem zavaró, nem kirekesztő, nem nézőellenes. Viszont hatásos. Kisebb dolgokon ugyan megakadhatunk, de összességében úgy távozhatunk a moziból, hogy közben elgondolkodunk a látottakon, és tudat alatt konstatáljuk: így kell filmet csinálni – kevés pénzből. Majdnem tökéletes.
A pankrátor (Darren Aronofsky)
Mickey Rourke élt, él, élni fog. Egy ember, aki aztán tényleg megjárta a poklot, eljátszotta most a saját hattyúdalát, amitől aztán újra a főáramba került. Na, kérem szépen, ez Hollywood. Egyszerű, szeretnivaló, érző és emberi. Ritka szavak egy amerikai filmről, nemde? Nem pont egy ilyen, a méltóságát kereső emberről készült filmet vártam Darren Aronofskytól, de örültem neki. Ha nincs az a fránya Milk (ami a maga nemében szintén zseniális), Rourke ma bizonyára Oscar-díjas lenne. Mestermű.
Szerzők
-- Forgács Nóra Kinga --
