Két verseskötet, egy pályanyertes regény és egy blog (Kiss Judit Ágnes Naplova) alkotja a fiatal költőnő eddig létrejött életművét, kibővítve a 2009-ben megjelent Üdvtörténeti lexikonnal. Az Európa Kiadónál kiadott kötet halványpiros borítóján látható kép egy bezárt árnyalak kijutási szándékát ábrázolja - talán magát Kiss Judit Ágnest -, a fájdalmába zárt árnyék, aki folyamatosan görget egy gömböt, értelmetlenül vagy abban reménykedve, hogy az talán egyszer megpattan és széttörik a megváltás kihegyezett pillanatában.

Az Üdvtörténeti lexikonban a szonettől kezdve a tercinán, villanellán át az alkaioszi strófáig mindenféle formával találkozhat az olvasó, Kiss Judit Ágnes mindegyikkel könnyedén, bravúros virtuozitással bánik. A kortárs költészetben mintha mára kiveszőben lévő kötött formák Kiss Judit Ágnesnél új líraértelmezésként tiltakozást jelentenének a forma és a klasszikus értelemben vett lírai hagyomány védelmében. Lássuk be, ami jó volt Kosztolányinak és Weöresnek, az miért ne lenne jó a mai lírikusoknak? A dal és a dalszerűség örök időktől fogva maradandó és jelentős szerepe vitathatatlan a magyar irodalomban. És ha már megemlítettem Kosztolányit, nem tagadhatom, több vers olvasásánál fedeztem fel a nagy előd „kézjegyét” Kiss Judit Ágnes versein. "Azt embernyelven úgy mondják: halál. / Mióta létezem, oson mögöttem, / én lankadok, de az el sosem fárad. / Az liheg rám? Vagy mégsem az talán? / Hazudom, hogy nem is az, mert különben / meg kéne állni, megfordulni. Ám az. (Az)." A Kölcsönlakás című vers távoli asszociációként vonta magával a Hajnali részegség halhatatlan sorait. "Úgy élek itt e földön, mint egy kölcsönlakásban, / kaptam ugyan egy kulcsot, de csak néhány órám van, / hogy élvezzek, szeressek szorongó idegenben, / ha józanul nem megy, hát félig önkívületben." Halálértelmezése jól illeszkedik a magyar költészet évszázados eljárásaihoz. Egy olyan lírauniverzumban, ahol paradigmaváltásokról, Krusovszky Dénesekről, Pollágh Péterekről, új líranyelvekről beszélünk, ott igenis helye kell legyen egy ilyen dalszerű, hagyományelvű, a szubjektivitás érzetét fenntartó költészetnek.

Régiségében új, eredeti nyelv a Kiss Judit Ágnesé. Míg mások a nyelv széttöredezettségével, az én kivonásával teremtik meg költészetüket, addig a költőnő megtartja, rendezi azt és a szavai a jelentésük helyi értékén maradva szólnak és hatnak.



A kötet oldalain az ábécé betűinek segítségével tájékozódhatunk. Nem egészen érzem ugyan ezt indokoltnak, nehezen eldönthető az is, vajon a kiadó ötlete volt-e, vagy a költőnőé a lexikonjelleg erősítése. A kötet A-tól Z-ig vezet, esetleg a lezártságot hangsúlyozná ez a furcsa felosztás, ami után nem kizárt, hogy egy teljesen új Kiss Judit Ágnest ismerhetünk meg az ezt követő kötetben. A fájdalom megemésztődött, lezárult a szomorúság hosszú időszaka, következhet valami más, valami új.
A szerkesztés módja miatt elvetődik a ciklusba rendezés lehetősége, nincs megállás, lélegzetvételnyi szünet, mint ahogy Kiss Judit Ágnes fájdalma sem osztható részletekre. "Amikor hanyatt fekve sírsz, / karodon, lábadon / kicsapódik a desztillált, / vegytiszta fájdalom." (Éjjel három után).

Érdekesen játszik a női szereppel a kötetben beszélő narrátor: míg egyes versekkel rácáfol a női líra megnevezésre, másokkal épp azt erősíti. A férfihoz való viszony tematizálódik például a Gyerekférfiak balladája című versben: "Mert nő vagyok, oltalmat vágynék, / de megtanultam, nem lehet, / hiába szerelem, jó szándék, / a férfi min csak kisgyerek", az anyaságról szól a Céltalan című vers:"Tavasszal kéne szülni, / tavasszal jó lehet, / A napfényben cipelném,  / Az újszülöttemet." Egy öregedő nő keserve szól az Óbordal soraiben: "Mert harminc fölött, azt mondják, a bor / nem élvezhető, azt mondják, a nő sem, / hát mit akarok én ennyi idősen, / míg egyre fanyarabb lesz a szagom / a kislányos virágillat helyett? / A férfiak már másnak udvarolnak, / ha társaságban többen vagyunk, s holnap / eliszonyodik, aki szeretett." Ezek a költemények mind-mind jól kivehető vonulatát sejtetik a „nőies” lírának.

A kortárs költészetben a magánmitológia, ironikus, csúfolódó önmegszólítás számos példájával találkozhatunk. Míg más különféle tárgyakkal, esetenként egy tájjal, képzeletbeli lényekkel mutat az én-re, Kiss Judit Ágnes önmagán keresztül, saját énjét "lemeztelenítve" keresi a megoldást, feltárva egy belső valóság vidékeit, fájdalom és szenvedéscsúcsait. "A fotelok olyan magasra nőttek, / Hogy támlájukra ült a mennyezet. / Én ringatom csak magam az ölükben, / És néha magammal fogok kezet." (Kozmosz a hálóban). A „csak másban moshatod meg arcodat” ez estben a csak magadban moshatod meg arcodatra változik, ez a költészet éntől-énig, önmagától-önmagáig tart.

Kiss Judit Ágnes halál és elmúlásversei a kötet legmegrázóbb és egyben legszebb darabjai közé tartoznak. "Ne mondjátok, hogy mennybe szállt!/Lehetett, már nem lesz sosem/Mozart, da Vinci, Bach, Gaugin." (Halotti beszéd és könyörgés az elvetettekért). A fájdalom forrása talán az, ahogy a pusztulás mellett a szerelemben sem igazán találni időtálló védelmet, a világ feloldhatatlan fájdalma a versekbe, sorok közé száműzi őt. Vége a harcnak, itt az idő, hogy/számot vessek végre magammal:/itt is, ott is megsebesültem,/a lényeg az annyi, hogy élve maradtam." (Boldog békeidők). Az öröm, a boldogság és derű töredezettsége ellen a formával, a zárt egésszel védekezik. Minél lehetetlenebb a személyes ént körülvevő világ, annál szigorúbban zárt versekbe botlik az olvasó. "Rosszkedvünk tele jön. Nem melegít a nap, / nincs most bennem erő még gyakorolni sem. / Nem küldök levelet, már nem is olvasok, / önsajnálni ez épp elég." (A tél közelít). A formában néha Berzsenyire, egy másik áthallásban Vörösmarty Zalán futására ismerhetünk. "Régi dicsőségünk késel csak az éji homályban" (Keserű whiskydal).

A magány, különös anya-gyerek kapcsolat, női gondok csendes tűzijátéka jól megfér az ábécé szerkezetű kötetben. Különösen szép versek gyűjteménye ez a könyv, még ha néhány kakukkfióka is feltűnik benne. "Gazdag és érzékeny, kell ennél több? odafönn elszúrták, úgy tűnik, / De lényeg, hogy jó volt a szándék, / Biztos, hogy ez már egy másik élet, / De talán ez is ajándék." (Karma).