Zoltánfy vakmerő ecsetvonásokkal festette be magát a hazai kortárs művészet élvonalába. Legendás munkásságával mégsem vált a popkultúra szolgalelkű alakjává. Nem tett szert széleskörű ismertségre, ezért tudni kell a megfelelő helyeken keresni képeit. A szegedi Reök-palota ilyen hely most éppen. A jegyváltó lány esetében nem alkalmaztam erős ráhatást, mégis sikerült meggyőznöm, hogy mint újságírót engedjen be ingyen. Percnyi hezitálás blokkolta reakcióját, végül szabadon cirkulálhattam a tárlat ereiben.

Zoltánfy pályája nagy részét Szegeden töltötte. A tárlat ezt a vidéki életvitelt mutatja meg minden perspektívájában. Fotóalbumszerű emléktöredékek (pl.: Család; Élet) állnak össze mély történetekké – az interperszonális viszonyokra fókuszálva. Legtöbb figurája mozdulatlan, merev. Rideg távolságtartás özönlik a vásznakról, ugyanakkor forró emberközeliség, életszerű helyzetek nyílnak keze nyomán. Ez a kettősség, ami leginkább kitűnt számomra alkotásaiból.

Klasszicizmusát pszichedelikus színhasználattal elegyítette. Egyfajta násztánc, ami Zoltánfyt rémisztően egyedi festővé teszi. Jellegzetesek a táj elé helyezett arcok, a környezet dominanciája - összeolvasztva különíti el őket (Lásd pl.: Gyerekek; Művész a tájban). Nyers élettér és a személyiség szimbiózisa – archaikus világszemlélet.

Egyedül bolyongtam az egész tárlaton. Épp az Én és a csendélet című festmény került látómezőm és a fal közé, lelkem alá kúszva babrált velem, mikor odalépett hozzám egy szmokingos fickó. Küldetésének érezte, hogy felvilágosítson arról, a Kocsma című kép a szegedi Sárkány ivót örökíti meg. Nyilván kiszúrta, hogy vadul jegyzetelek és azt gondolta, izgat majd, amit szövegel. Nem tévedett. Serkentett az új felismerés. Szóval Kocsma (1971). Még érezni a kép atmoszférájába fecskendezett piaszagot – könnyen bírtam azonosulni a helybeli mentalitással, amit Zoltánfy is tapasztalt a 70-es évek elején. Csak egy pohár bor áztatta belülről a testem, de kábulatba katapultált ez a fajta őszinte vizualitás. Aztán ott van a Család (Várakozás) című remekmű. Az ember fejlődési szakaszainak kivetülése festék, ecsetszőr és Zoltánfy által.

Eszméletlenül szürreális rezdülése van ezeknek a fényhullámoknak. Egymagam (bizalmas helyzetben) voltam az alkotásokkal és figyeltem, ahogy némán kommunikálnak velem. Hol elmosott, hol pedig részletesen kidolgozott képeken monolitszerű alakok. Ellepett a festékszag, fájó térdem dacára (bízva a művész kalauzolásában) egyre mélyebbre hatoltam a tanyasi miliőbe, mint kulcs a zárba.

A földszinten női vokalisták énekelni kezdték Lennontól a Happy Xmast. Fültanúja voltam egy zenekari próbának – lélektanúja a festményeknek. Az emlékezet kopásmentes porckorongjainak, jó helyen, jó időben. Siklassátok át aggodalmatok a belépőjegy árán! Tágítsátok ki pupillátok átmérőjét! Érdemes körülnézni a tárlaton (még van időtök). Január 31-ig, Szegeden, a Reök-palotában.

Emlékvonal – Zoltánfy István emlékkiállítás,
2009. november 25-től 2010. január 30-ig,
Reök-palota, Szeged.

A képek forrása:
www.szegedindex.hu
www.7torony.hu