Jó estét kívánok! Barta András vagyok – mondhatom, hogy a Prae alapító szerkesztője? Már nem vagyok igazi szerkesztő, olyan vagyok csak, mint, mondjuk, sok folyóiratnál Parti Nagy Lajos vagy Kulcsár-Szabó Ernő – a szerkesztőbizottság virtuális tagjaként emelem magasabbra a folyóirat fényét. Nemcsak hozzájuk fogom magam hasonlítani ma este, hanem Johann Sebastian Bachhoz is.

Egészen mostanáig olyan nagy örömmel öregedtem. Emlékszem, a harmincadik születésnapomon elállt a szavam a kitáruló lehetőségektől. Fasza dolog az öregedés, az ember bölcsül, kialakulnak a kontextusok, az új elemek rögtön helyet találnak a kontextusban, ettől az ember gyorsabb lesz, csökken a reakcióidő, nő a teljesítmény. És elmúlik az a rohadt, szexuális vágy, amely elhomályosítja a látást, és beárnyékolja a nyelv tiszta, szép szavait. Jean Genet regényében az utcai hazardőr, ha fontos játékszakaszhoz érkezik, kiveri magának, hogy legalább pár perc erejéig hidegen tudjon gondolkozni. Hányszor kellene kivernünk, a nőknek meg meg-, hogy életünk élő döntéseit igazán tiszta fejjel hozhassuk meg?

Nemrég meghalt a másfél éves kandúr macskám, Marcika. Sajnálatos statisztikai tény, hogy a kijáró kandúrok gyakran a kétévest kort sem érik meg, és még sajnálatosabb, hogy a kizárólag lakásban tartott és sterilizált cicák jóval tóval élnek, simán elérhetik a húszéves kort is. Az állatorvosok rutinszerűen javasolják a kis kandúrok herélését, akik így elkerülhetik a verekedéssel járó fertőzéseket, amelyek gyakran a halálukat okozzák.

Tegnap este egy barátommal épp arról beszélgettünk, hogy érdemes-e kiheréltetni az állatokat annak a reményében, hogy tovább élnek. Ahogyan erről beszélgettünk, egyszerre rájöttem, hogy épp valami ilyesmi mondatot fogalmazgatok a fejemben, hogy „Én simán kiheréltetném magam, ha azt ígérnék, hogy így kétszáz évig is elélek.” Amúgy is csak nyűg a szexualitás, meg minden. Na, jó, gondoltam magamban, de én már harminchat éves vagyok, ami még macskában is jóval több másfélnél. Vajon segítene-e az embernek tovább élni egy kis sterilizálás? Vagy lehet, hogy az emberen csak a kasztrálás segít? És melyik az optimális időpont a szex elvesztésére?

Ha most az ígérnék, hogy kétszáz évig élhetsz, kiheréltetnéd magad? MOST kiheréltetnéd magad, ha tovább élhetnél? TÍZÉVESEN kiheréltetenéd magad? Vagy csak ÖTVENÉVESEN? És ha minden egyes korai heréltség exponenciálisan növeli az elérhető életkorok számát? Ugyan, hát vágassuk le, ez a belógó, nyűgös izé amúgy is csak a bosszúságnak van, ráadásul az összes férfit kiszolgáltatja a könnyű, női erőszaknak!Kár, hogy jelenlegi tudományos színvonalunk nem garantálja, hogy tovább élhessünk, ha kiherélnek...

Kérdés, hogy az eszme, márpedig a Prae egy eszme, ha kiherélik, tovább élhet-e? Vagy csak rút, sybarita váz marad, ahogy a költő mondja? Nos, a Prae koncepciójában Balogh Endrével és H. Nagy Péterrel annak idején véresen megegyeztünk. Tematikus számok. Négy részre tagolt, a fúga struktúrjára utaló szerkezet. Erős, kortárs irodalomtörténeti és -elméleti jelenlét. Új szerzők állandó felfedezése, egyáltalán: a kanonizácó alóli állandó kibújás. Amiben tíz éve megegyeztünk, az azóta is úgy van kőbe és agybarázádba vésve, pedig én a magam részéről már biztosan megváltoztattam volna: ifjú és öregedőben lévő, magyar irodalomtörténészek valószínűleg sok könnyet ejtenének, hiszen ha én lennék a lap egyeduralkodója, ők csak tizedennyit publikálhatnának a folyóiratban.
Na, de nem a Prae-ről akartam beszélni, mert a Prae csak egy eszme, ami eltűnik a süllyesztőben, ám én egy ember vagyok, aki mindennél fontosabbnak számít a modern társadalmunkban.

Ott tartottam tehát, hogy – akár a Prae – nagyon élveztem az öregedést, amíg – akár egy rosszul megtervezett bevásárlóközpont – el nem kezdett darabokra hullani az életem. Egy darabig szívesen ironizáltam azzal, hogy „Elvált férfi vagyok - két macskával”, aztán ugye már macska se volt, és akkor rájöttem, hogy „Elvált férfi vagyok, akinek nincsen se kutyája, se macskája.” Akár füstmérgezés az Allee bevásárlóközpontban, repedtek meg az Achilles-inak az Adidas-boltban, dőlt be a szarszag a Tesco irányából, a 3D-moziban a látogatók fejére csöpögött az élet vize. Hirtelen az öregség olyan lett, mint a fiatalság: kínos, félszeg, elviselhetetlenül ostoba, small talkative, kilátástalan és karcos, akár a kevés rostot fogyasztó emberek szara. – By the way szara vagy szarja? Kara, lábja? Annak idején Kenyeres Zoltán professzor úr egy egyórás Visegrád–Budapest autóúton tette fel számomra ezt a fura kérdést: Miért karja, ha egyszer lába? Mért nem kara? No comment. – Ezt a típusú szart egyébként nagymamám úgy hívja, hogy koca, mert koccan a vécécsészén, olyan kemény.

Na, most ebben depresszióban ért Pál Dániel Levente felkérése, hogy vicces, anekdotás, humoros, nosztalgikus felköszöntőt mondjak a Prae 10. születésnapján. El lehetett volna hárítani, de nagyon helytelen lett volna, elvégre annak idején Endrével együtt kezdtük el ezt a folyóiratot stb., úgyhogy, persze elvállaltam, aztán ma fölébredtem, leültem, hogy kitaláljam, mit mondok, és rájöttem, hogy ha itt elkezdek szabadon beszélni: anekdotázni, annak komoly vége lesz – síri csöndeket, zavarba esett tekinteteket vizionáltam. Mit mondjak? Nem vagyok valami anekdotázós kedvemben. Szikár vagyok, kétségbeesett és száraz, akár egy öregasszony segge.

A vicc az egészben, hogy nekem szakmám az emberek szórakoztatása már jó régóta, bemegyek ilyen marketingmenedzserekhez, elmondok két rossz, zsanos viccet – Jean, dugja a tehén farkát a konnektorba? Miért, uram? Mert forralt tejet akarok inni –, végtelenül hálásak, mert halálosan unalmas emberek, halálosan unalmas munkát végeznek, halálosan unalmas környezetben. Ők már ezen nevetnének, vicces, hogy ti, az irodalmi közönség is nevettek rajta. Nemcsak szakmám, szinte sorsom ez. Anyám temetésének előestéjén debütáltam a magyar kereskedelmi televíziózásban, mint a vicces-buzis Bandika. Dőltek az emberek a röhögéstől. Ám ahogyan ma leültem, hogy fölkészüljek erre a mai estére, úgy éreztem, Jean most kevés lesz. Gondolkozni kezdtem.

Születésnap. Mi jut eszedbe róla? Dán film. Apa seggbebassza különféle gyermekeit. Fhú...

Az egyik barátom felhívott, és mikor elpanaszoltam neki, hogy nem jut eszembe semmi, megkérdezte: Kocsmában lesz? Hát, gondolom, mondtam. Pult van? Hát, gondolom, van, mondtam. Akkor szarjál rá a pultra, egy orosz képzőművész is mindig ezt csinálja. Ne haragudj, ez már lejárt lemez, már jó párszor odaszartak valahova, mondtam, de ő nem hagyta magát. Ugyan már, tromfolt le a barátom, majd azt mondod, hogy parafrázis, meg ironikus gesztus, meg mittudomén. Ne viccelj, Tyereskova csak három éve szart a tévészékház tövébe, kissé friss parafrázis lenne, zártam le a vitát, és döntöttem el, hogy nem szarok a Zappa pultjára.

Akkor gondolkoztam, hogy mivel azért leginkább az Endre nevéhez fűződik a Prae, dicsőítő költeményben, esetleg dalban örökítem meg, pontosabban fogalmazva: mondom el nagyságát:

Az Alapító

Dús hajába tép a Prae,
Nem tetszik neki a Jorgosz Baia-költemény,
Egyezzünk meg, hogy mehet ez a Cserna-Szabó-novella,
És cserébe mehet Jorgosz Baia.
Is.

Tudniillik a szerint a szabály szerint működött régen a szerkesztőség, hogy csak olyan művek jelenhettek meg, amelyeket az összes szerkesztő támogat, ami viszont jó alkalmat adott a különféle dealekre, mint amilyen a fenti is.

Aztán, mint jó reklámos és tévés, gondoltam, mondok vicces statisztikákat, mint hogy:
– 10 év alatt a recepcióesztétika szó 11 420-szor jelent meg a Prae-ben, míg a dekonstrukció csak 9 870-szer, amiből következik, hogy Hans-Georg Gadamer és örökösei kilóra megvették a Prae szerkesztőségét;
– ha a 10 év alatt a Prae-ben előforduló férfi- és nőinemszerv-említéseket egymás után tennénk, az háromszor körbeérné az egyenlítőt, ami megfelel a Föld-Hold távolság egynegyedének;
– eddig a Prae-ben 12 520 480 betű jelent meg, amely éppen megfelel a Biblia St. James-féle angol fordításában található betűk számának mínusz egy, amely mínusz egyről azonban Szent Jakab úgy nyilatkozott, hogy abban van az isteni lényeg.

A sok sikertelen kísérlet után rájöttem, hogy a szükségből kell erényt kovácsolni, vagyis szegény ember vízzel főz, magad, uram, ha szolgád nincs stb. – jó sok kifejezésünk van rá, úgy látszik, nyilván nem véletlen. Ha az ember nem tud miről beszélni, előveszi kedvenc témáját. Ebből írtam második regényemet, melyet amúgy sem Balogh Endre, sem mások nem kívánnak kiadni vagy kiadatni, mert szerintük rossz, Magyarország = anyád! címmel.

Amikor elhangzik a mondat, hogy Magyarország depresszióban szenved, akkor türelmetlenül legyinteni szoktak, vagy ha jó érzésű társaságban vagyunk, valaki elkezd arról beszélni, hogyan lehetne ezt megváltoztatni, mosolygó Magyarország, lófasz. Hát, kérem, miért kellene ezt megváltoztatni? Én mint reklámszakember pontosan tudom, mennyibe kerül, hogy egy-egy brandnek már messziről kiszagolható, megkülönböztető eleme legyen. Hogy ne legyen olyan, mint a többi. Hát micsoda jó brand a magyar! Depressziós és maga is lehangoló, alacsony önértékelése állandó szorongást okoz – melyet a magyar Nobel-díjasok számának állandó ismételgetésével próbál kompenzálni –, betegsége zárkózottá és ingerültté teszi (gondoljunk bele, más országokban spontán beszélgetések alakulnak ki idegenek között a helyijárati buszon, mi meg úgy ülünk, olyan rettegéssel, hogy ha valaki idegen hozzánk szól elküldjük a picsába), és sajnos adott esetben súlyos tévképzetek és hallucinációk is felmerülnek.

Diagnózis: súlyos, melankóliás, major depresszív zavar, pszichotikus jelleggel, az epizódok közötti részleges javulással.

Most gondoljunk bele más nemzetekbe. A magyar külügyminiszter például pár hónapja azt találta mondani, hogy a szlovákok a megkülönböztethetetlenségük miatt szenvednek. Mivel csak 1993 óta létezik az önálló szlovák állam, viszont Schengen óta már a határ sincs, „szegény szlovákok már megint nem vonhatják fel többé zászlójukat egyenruhában az országhatáron.” Mert mi különbözteti meg a szlováktól a csehtől, a lengyeltől, a ruszintól, az ukrántól és így tovább? Ugye? Még a nyelvük is alig!

Hát a szlovákok ölnének ezért a diagnózisért!

Tehát megállapítottuk, hogy a magyar a depresszió gyermeke, ezek szerint a Prae is a depresszió eszméje, már csak egy kérdés van hátra: Na, most hogy mulat a depressziós? – Sírva vigad? Ugyan már, nehogy már a hörcsög kielőzzön. Egy depressziós nem mulat, kérem, ez fogalmilag kizárt, ahogy egy bírósági végrehajtótól tanultam, aki mindig is nagy kedvelője volt a nemzeti karakterisztikák kutatásának.

A Prae is magyar, csak nem ember, hanem eszme. Hogy ünnepli magát a magyar eszme? Könnyes visszaemlékezésekkel a régi szép időkre? Hogy volt? Hogy volt, mikor az Eckermann-kávéházból rendőrök hurcoltak el, mert buzgó kerékpárosként berúgtam egy, a bicikliúton parkoló autó lámpáját? Hogy volt, amikor Balogh Endre leszokott a sodrós cigiről, majd rászokott a szivarkákra, és akkortól ezek szagát kellett kiszellőztetnem egy-egy jól sikerült szerkesztőségi ülés után a kabátomból? Hogy volt, amikor Berlinben a Prae-ben megjelent cikkeimmel próbáltam bizonyítani Kulcsár-Szabó Ernőnek, hogy alkalmas vagyok magyar lektornak, bölcsen elhallgatva azt az apró tényt, hogy még a takarítónővel sem tudok németül szóba állni?

Nem állítom, hogy egy kezdő, atípusos depressziósnak nem esnek jól ezek a becéző emlékek, ám egy komoly karrierrel rendelkező, tapasztalt magyar csak röhög a nosztalgián.

Két hete volt a saját születésnapom is, úgyhogy átgondoltam, mit csinál egy dörzsölt depós születésnapja alkalmából. Nos, ha jól emlékszem, egy nagy méretű fikusz tövében töltöttem az estét, totál kiütve, eszméletlen állapotban – majd hajnalban magahoz térve megállapítottam, hogy puha, kényelmes szőnyeget választottam az Ikeában.

Ezt kívánom minden ünneplő magyarnak tehát: kellemes kiütődést ma este. A Prae-nek pedig további kellemes öregedést kívánok és – átgondolva a dolgot – azt, hogy inkább rövidebb ideig éljen, ám a heréit örökre megtartva.