Ám ez a közhely jelen esetben még csak igaz sem lehet, és nem csak az efféle hozzáállás alapvető elhibázottságára gondolok, mely ráadásul fordított esetben valahogy soha nem jelenik meg (emlékeim szerint nem nagyon szoktak azon meghökkenni, ha egy költő vagy író kritika- vagy tanulmánygyűjteményt ad közre).

Az igényesen tipografált (bár a borítón használt betűtípusok, khm, nem a legszerencsésebbek), praktikus méretű és kifejezetten kellemes fogású könyv alcíme (vagy műfajmeghatározása) szerényen ennyi: Negyven vers, miközben már a cím több konnotációs síkot nyit meg, melyek bár látszólag egymástól távoliak, mégis összeérnek e karcsú kötet verseiben. Legelőször ott a Pandora-mítosz, a (női) kíváncsiságból kinyitott szelencével — fontos momentum, hogy akárcsak a zsidó-keresztény eredettörténetben, úgy e legendában is egy nő, konkrétan szintén az első nő válik felelőssé az embereket sújtó minden rosszért, aki ráadásul eleve az emberiség megbüntetésére teremtetett (igaz, a szelencéjéből az összes csapást kiengedő Pandora lesz az is, aki később a reményt kiszabadítja). Másfelől a címben szereplő szó kapcsán a magyar költészetben megkerülhetetlen és alapvető „élmény” Rimay János bravúros rímhármasa a Szép egynehány szerelmes versekből (szelence–kemence–Velence) — szerencsére sem a címadó versben, sem a kötet egészében nem kerül elő ezek közül egyetlen egy sem; viszont odagondolható a kötetegész köré egy újabb, a címre rímelő szóalak: szeretsz-e.

Az utóbbi időben egyébként jórészt épp a női irodalommal, annak hagyományaival, illetve a magyar irodalomban ezek hiányával foglalkozó szerző egy olyan hangsúlyosan női lírát alkotott meg e kötetben, mely legfeljebb csak távolról szemléli a kortársi női költészet eszközeit és produktumait, ezekkel szemben egy egészen egyedi, autonóm működésű versnyelvet hozott létre, mely ráadásul — a Mizser Attila jegyezte fülszöveg tanúsága szerint is — alapvetően nem az „ellen-férfibeszédben” pozicionálódik. „Túl, túl, lépj túl, / ne illeszkedj” — olvasható a Női líra című (majdhogynem meta-) versben a távolságtartás deklamálása az említett kortársi lírától, melynek tematikája egyébként mintha betudható lenne „egyszerű női dologként”: „Szerelem, család, szex (esetleg), / biológia, otthon, mindennapok. // Hatalmas eseményekről / nem számolhatok be.” Íme, a női költészet tematikai síkjának jellegzetes sztereotípiái, melyeket szerzőnk a későbbiekben egyértelműen meghalad, s felmutatja ezek és más „női” témák lírai létjogosultságát és működőképességét; célkitűzése pedig: „Emelkedj el, sűríts.” Ez a bizonyos sűrítés pedig nagyon is kézre áll Menyhért Annának, legtöbb versének ez az egyik legfőbb erénye, ez adja e versek dinamizmusát is, miközben összetett képei rendszerint megejtően szépek („A szomorúság felszívódik, vékony fonál, / víz a sárban, a vége csillog csak, süt rá a nap” — Szelence), azonban mégis tud mértéket tartani, s nem ragadtatja magát manierista (ha már Rimayt emlegettük), szertelen futamokba. Másfelől viszont néha brutálisan szókimondó, akár férfiak szavait tolmácsolva, akár azok mozdulatait felidézve („Csak az ijedtség. / Hogy ezt nem akarom. / »Szopjál le akkor, ha nem dugunk.« / Az érzés talán jó is, de nem megy mégse. / Úgy nyúlt belém, mintha egy darab kenyeret / tépett volna. Égetett és fájt. / Ellöktem a kezét. / Kivertem neki, és közben szédültem” — Ezért írok).

 

A versbéli beszélő végtelenül szenzitív, elsősorban a fényre és a színekre érzékeny: már a nyitó- és a záróvers, tehát a kötet leghangsúlyosabb helyein szereplők is ilyenek: A színek („A színeket a nyár hozza, a június, / a színeket a sors adja, az a mozdíthatatlan / szikla”); Kék („Zápor után selymes a víz, / csillogó, sírj, és menj tovább”), de olykor más verscímekben is feltűnnek a színek akár konkrétan (Piros; Zöld tó), akár csak metonimikusan sejtetve (Rókaszív; Köd és pára) — a versszövegekben pedig dúskálhatunk a színérzetekben és -élményekben, legyenek akár összetettebb kép alkotórészei („A blúz kékeslilája. / Sebszájak a bőrömön” — Két sorok), akár pedig „egyszerű” tényközlések („Sima arcú fiatalember, / fehér ingben, / piros nadrágtartóban” — Rókaszív). De hasonlóképp érzékeny a hangokra és a zenére is: maguk a versszövegek is gyakran „muzsikálnak”, finom ritmusú, jó érzékkel adagolt dallamokban képződnek meg a sorok, míg a címében is egy éneklési stílust megidéző Belcanto legyen most a kötet talán legzeneibb hangzású, trükkösen rímelő költeménye — mindezzel szemben viszont az ízek, illatok és szagok mintha nem lennének oly meghatározóak a beszélő számára.

 

A ciklustagolás nélküli kötetben elszórtan találunk (csak alcímeikben jelzett) Anna-verseket is, s e versek feltűnésének jelentőségét aligha lehet alábecsülni egy, az ezek szereplőjével azonos keresztnevű szerző esetében, ám épp ebben áll veszélyességük is: a kortársi recepcióban oly divatos, ám véleményem szerint terméketlen, pontosabban: csak fals eredményeket hozó biografikus olvasat alá ad ezzel is lovat Menyhért Anna, miközben óvatosan bár, de rá is játszik erre: mintha saját maga ellen fogadna. Ugyanis e versekben a névvel való, nem kis téttel bíró játék erősen és határozottan rombolni kezdi a magyar szerelmi költészet leggyakrabban emlegetett női nevének kapcsán megképződött képet, e toposz súlyos konnotációkkal gazdagodik — más módon történik ugyan, de hasonló esemény figyelhető meg a szerzőnkével egy időben megjelent Solymosi Bálint-kötet (Tiszta sor) Anna-verseiben. Érzésem szerint Menyhért Anna Annája több vers főszereplője, mint ahányhoz alcíme szerint köze van, ugyanis végeredményében egy sokat szenvedő, különböző hatások között felnőtt, helyét, szerepét kereső, az anyaságban ezt részint meg is találó nő lírai életrajztöredékét alkotja meg a Szelence — erre utal a versbeli beszélő végig azonos pozicionáltsága is. Viszont kockázatossá teszi ezt a lírát a veszteségek, csalódások, kudarcok és megaláztatások okozta fájdalom regisztereinek ennyire hangsúlyos jelenléte — ennek folytathatósága (nem az ismételhetősége) érdekel engem, de erre reflektál a szerző is a Kék című záróversben: „Nem akarok verset írni, / csukva lenni, az lenne jó, / erős kar, erős láb, erős szív, / hogy tudjam mondani a nemet.” Nem kívánok a szerzőnek újabb szenvedéseket, inkább legyen „konkrét élet” (hogy e záróvers felütését idézzem), de a végére kívánkozik még egy igaz és pontos közhely: várom a következő kötetet.