bezár
 

zene

2009. 12. 18.
Sildes sapkában, tomboló közönség előtt
Amadinda – Steve Reich koncert a Művészetek Palotájában. 2009. december 6.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A huszonötödik születésnap meghatározó az ember életében: pontosan egy negyed század. Még meghatározóbb azonban egy kortárs zenei együttes pályáján, s ha épp ütősökről van szó, hát kifejezetten ütős dátum. Az Amadinda Steve Reich zeneszerzővel ünnepelte 25. születésnapját, s az esemény dicsfénybe vonta nem csak a helyszínt, a Művészetek Palotáját, hanem mindnyájunkat, beleértve kis hazánkat, Magyarországot is.

prae.hu

Az Amadinda Ütőegyüttes 1984-ben alakult, célja a Magyarországon addig ismeretlen, de már klasszikussá vált ütőhangszeres kompozíciók bemutatása, valamint magyar zeneszerzők műveinek hazai és külföldi megismertetése volt. Kezdettől fogva olyan világhírű művészekkel működtek együtt, mint John Cage, Bruno Canino, Eötvös Péter, Keller András, Kocsis Zoltán, Ligeti György és Schiff András.

A szakmai közvélemény ma az Amadindát a világ egyik legkiválóbb, legeredetibb és legsokoldalúbb ütőegyütteseként tartja számon: nagy sikerrel szerepeltek a Bécsi Ünnepi Heteken, a Zágrábi Biennálén, a Varsói Őszön, a Huddersfieldi Kortárs Zenei Fesztiválon, valamint Japánban, Tajvanon és Ausztráliában is.

A Steve Reich 70. születésnapja tiszteletére, a Művészetek Palotájában rendezett koncert után (melyen magyarországi bemutatóként a You Are-variációkat játszotta a Rácz Zoltán vezette UMZE Kamaraegyüttes), a zeneszerző egy interjúban így nyilatkozott az Amadindáról:

1990-ben jelent meg az Amadinda Steve Reich művei című lemeze, és amikor meghallottam, megmondom őszintén, elsírtam magam. Annyira meghatott, hogy létezik egy csapat valahol Európában, amelyik az első taktustól az utolsóig hajszálpontosan érti, érzi a zenémet, és tökéletesen tolmácsolja a mondanivalómat.

Rácz Zoltán a koncert utáni fogadáson beszélt a zeneszerzővel való első találkozásról: „Megtudtuk, hogy Párizsban lesz Steve Reich koncert, s mi kisbuszra szálltunk, hogy ott legyünk. Persze jegyünk nem volt, de bíztunk abban, hogy valahogy mégis bejutunk... A főpróbán aztán összeszedtem magam, és odamentem Steve Reichhez. Steve a nyakamba borult és átölelt. Mint később megtudtam, épp akkor hallgatta meg a lemezünket, melyen az ő zenéjét játszuk, és nagyon tetszettünk neki.

A régi és közeli kapcsolat miatt ugyan nem volt meglepő, ám mégis a Művészetek Palotája hivatalos megrendelésébe került, hogy az Amadinda Ütőegyüttes Steve Reich ezen alkalomra, számukra írott darabjával ünnepelhesse 25. születésnapját.

Persze nem ez az első Amadinda számára írott mű: John Cage darabját 1991-ben, Tokióban mutatták be, Ligeti Györgyét pedig 2000-ben, a franciaországi Metz-ben. A Mallet Quartet azonban az első olyan, specifikusan az Amadinda számára komponált darab, amelynek Magyarországon volt/van az ősbemutatója.

A másodikként műsorra tűzött darab a Daniel Variations volt. A négytételes mű, melyet 2006-ban mutattak be az akkor hetvenéves Reichet ünneplő koncertsorozat egyikén, a londoni Barbican Centre-ben, a 2002-ben iszlám fundamentalisták által elrabolt és kivégzett Daniel Pearl amerikai újságírónak állít emléket és először hangzott el Magyarországon.

A szeptember 11-i terrortámadással is kapcsolatba hozott szélsőséges csoport egy olyan zsidó származású zsurnalisztát végzett ki, aki (a) The Wall Street Journal egyik ázsiai irodájának volt vezetője, mellesleg szenvedélyes zenerajongó volt, maga is játszott hangszeren, bálványozta Miles Davist és Antonin Dvořákot, „Alcantara hercege” címmel pedig novellát jelentetett meg egy Stradivári-hegedűről.

Az első tétel az ótestamentumi Dániel könyvéből való, Nabukodonozor babiloni király Dániel prófétához intézett kérdésével keződik: Láttam egy álmot... fontos utalással arra a tényre, hogy az ókori Babilóniát ma Iraknak hívják. A második rész szövege idézet Pearltől: „A nevem Daniel Pearl (egy amerikai zsidó vagyok a kaliforniai Encinóból)”. (Ehhez külön magyarázatként hozzáfűzi Reich, hogy zsidó hagyományok szerint a neveknek fontos jelentésük van.) A harmadik tétel ismét Dániel prófétát idézi, ahogy Nabukodonozornak válaszol, az utolsó részben pedig újra Pearlhez fordult Steve Reich, aki szívesen idézte egyik kedvencét, a nagyszerű dzsesszhegedűs Stuff Smitht: „Remélem, Gábrielnek tetszik a zeném, ha az időm lejár”.

Az ünnepi hangverseny második részét a kultikusnak számító, közel egy órás Reich-darabnak szentelték az előadók: Music for 18 Musicians. Ez a minimalista irányzat egyik reprezentatív műve, melyet 1974 és 1976 között komponált Steve Reich. 1976. április 24-én mutatták be a New York-i Town Hallban. A szerző csellóra, hegedűre, két klarinétra, négy zongorára, három marimbára, két xilofonra, egy metallofonra és négy női hangra írta.

Steve Reich az alábbiakat mondta e darabjáról: „A Music for 18 Musicians nagyjából 55 perc hosszú. Az első vázlatokat 1974-ben készítettem, a darab 1976 márciusában lett teljesen kész. Jóllehet ritmikus energiája sok korábbi művemmel rokonítja, hangszerelése, szerkezete és harmonizálása teljesen új... A mű első öt percében több harmónia-mozgás van, mint eddig megírt összes többi művemben.

Technikai szempontból két alapvetően különböző mozgás vonul végig párhuzamosan az ütemeken. Egyfelől a zongorák és ütők szokásos pulzálása, másfelől az emberi hang és a fúvós hangszerek keltette emberi légzés ritmusa.

A tételváltásoknál, de a tételeken belüli váltásoknál is megallofon szólal meg, ami a balinéz gamelán zenei szokásos jelzés a váltásokra Nyugat-Afrikában. Ellentétben a korábbi darabjaimban szokásos fejbólintással és ellentétben a nyugati előadói gyakorlatban meghonosodott, a nagyobb együttesek élén a zene megszólaltatásában nem résztvevő karmesterek jelzéseivel, ezek a hallható 'beintések' a zene részeivé váltak és éberen tartják a zenére irányuló figyelmet
”.

A koncert első darabja, a születésnapra íródott Mallet Qartet kifejezetten jó előadásban csendült fel. A két vibrafonra és két marimbára hangszerelt kvartett három, gyors-lassú-gyors tételből áll. Az első tétel ismerősnek tűnt a Steve Reichre oly jellemző, egyenletesen pulzáló ritmus miatt, s mivel egyszerű szólamok, egyszerű és néhány hangból álló harmóniák szólaltak meg benne, jól illeszkedett a minimalista zenei hagyományba. (Persze volt némi rossz mellékíz a számban, hiszen úgy véltem, az idős zeneszerző már „kiírta magát”, szóval nem sok újra számítottam.)

Ehhez képest, és ennek ellenében a második tétel váltása nagy meglepetést hozott. Elég erős ritmikai és dinamikai váltás volt, amelyet néhány másodpercig tartó szünet előzött meg (a várakozások felcsigázására). A váltás lehetett volna picit zökkenőmentesebb is, a későbbi rutinnal valószínűleg az is lesz majd, ám így is rendkívül hatásos volt.

Gyors-lassú-gyors váltásról beszélek, de ehhez nem árt figyelembe venni azt, hogy Steve Reich darabjainak nagy többsége egyenletesen pulzáló ritmusra épül. Szóval itt, amikor bekövetkezett a lassú váltás, természetesen az alappulzálás megmaradt, csupán az aprózás vált ritkábbá, nyugodtabbá.

Már a lassú részben elindult egy zenei folyamat, amely felborzolta kíváncsiságomat: a megszokott két-három hangból álló szólamok illetve harmóniák egyre összetettebb, finomabb mintázatokat alkottak – és nem csak a Reichre jellemző, ütemenként egy-egy hanggal megnövelt, majd leépített periódus miatt -, ha nem érezném szentségtörésnek, azt mondanám: minimál-dodekafon-polifóniát hallottunk.

A harmadik tétel pedig egyértelműen bizonyította, hogy Steve Reich a lehető legkevésbé sem „írta ki magát”: a születésnapi darab egyértelműen magán hordozta a zeneszerző szokásos ismertetőjegyeit, ám olyan élvezetes összetételben és komplexitásban, hogy már-már második Music for 18 Musiciens-ként hallgattam, s meggyőződtem róla, e zeneszerző élete végéig fiatal és üde marad.

Az Amadinda és Steve Reich a MüPa színpadán

A legutóbbi, három évvel ezelőtti Steve Reich előadáson nem voltam ott, a szerzőt még csak fényképről láttam. A szokásos sildes sapkával a fején meglehetősen fiatalos a képeken is, senki nem mondaná róla, hogy 70 elmúlt. Ám ahogy a darab végén, hosszas unszolás után a színpadon is megjelent, újra megdöbbentem.

Steve Reich elegánsabban öltözött, mint ahogyan a fényképekről látjuk, ezúttal fekete öltöny fölött volt látható a sildes sapka. Ám az arc, a testalkat és a felvillanó tekintet – boldog lennék, ha 50 évesen ilyen kondícióban maradnék!

Semmi allűr, mesterkéltség vagy affektálás. Óriási taps köszöntötte a zeneszerzőt, ám ő csak állt, időnként meghajolva Rácz Zoltánékra mutogatott, nekik gratulált, és világosan látszott, hogy a sikert a zenészeknek és nem saját zeneszerzői kvalitásának tulajdonítja. Majd időben visszatért, helyére a nézőtéren.



A Daniel Variations előadása valamivel szétesőbbre sikerült: nyilvánvaló, hogy a születésnapi darabra koncentrált az együttes. Személy szerint a kórust éreztem kissé bizonytalannak, ennek ellenére azonban ragyogó magyarországi premiert hallottunk a darabból. A közönség hosszú, viharos tapssal köszönte meg az előadást, majd kivonult szünetre, ahogy jómagam is.

Különös dolgok történtek a koncert körül, volt min gondolkodnom. Kissé fellazulva tértem vissza a koncertterembe.

A Music for 18 Musicians az a Reich-darab, amit talán életemben a leggyakrabban hallottam, ám még nem láttam élő előadásban. (Őszintén szólva először el sem tudtam volna képzelni, hogy létezik ilyen;-) Aztán egyre nagyobb örömmel fedeztem fel a jól ismert hangok „mögött álló” hangszereket és megszólaltatási módokat.

Mivel CD-ről ismerem a darabot, itt-ott picit pontatlannak illetve dinamikailag darabosnak éreztem az előadást, nagyjából a darab felétől azonban már érzékenyen figyeltem az eltéréseket a jól ismert „mintától”. Hozzávetőlegesen a darab felénél van egy rész, ahol vibrafonosok játszanak, ketten egy hangszeren (ha jól láttam). Nagyjából itt, a fiatal zenész valami olyant játszott, ami egyáltalán nem szerepel a darabban. Aztán visszatért a jól ismert zene, de én már érzékenyen őrködtem a változások felett.

Nem lett volna nagyobb baj, ezt bizton állíthatom, mert az itt-ott megjelenő pontatlanság (pontosabban a klarinét és a vonósok nem tudták tisztán kijátszani a szólamukat) illetve dinamikai darabosság ellenére/mellett kiváló előadást hallottunk az Amadindától. Csak a darab vége, a vég, hát az miért nem történt úgy, ahogyan annak kell? (Nos, itt elhalkult a zene az eredetiben szereplő levezető hangok helyett.)

Sokat nem kellett tűnődnöm a változtatás jogossága miatt, hiszen maga a zeneszerző, Steve Reich is újra megjelent a tomboló vastaps közepette a színpadon: láthatóan elégedett volt a zenekar teljesítményével, pontosabban büszke arra. És megint, jó időben levonult a színpadról.

Az a tény, hogy az elkövetkező két évben az Amadinda mutatja be Európában Steve Reich számukra írott művét, a darab kvalitása és az esemény fontossága indokolja azt, hogy figyelmüket a Mallet Quartet előadására összpontosították. A koncert utáni fogadáson osztogatott pezsgő hatására és a lelkes beszédek hallatán pedig még a túlérzékeny kritikus füle is begyógyult, s szíve elérzékenyült a zenekar jól megérdemelt ünneplésében.

A műsoron:

Steve Reich: Mallet Quartet – ősbemutató
Steve Reich: Daniel Variations – magyarországi bemutató
Steve Reich: Music for 18 Musicians

Közreműködött:

Amadinda Ütőegyüttes
Schola Cantorum Budapestiensis (művészeti vezetők: Bubnó Tamás és Mezei János)

Vezényelt: Rácz Zoltán

A fotók a Művészetek Palotája sajtófotói. 
nyomtat

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

Kritika a Das Rheingold és a Die Walküre előadásairól a Wagner-Napokon
Beszélgetés Karosi Júlia jazz-énekessel
Nils Frahm: Day
A 180-as Csoport című kötet bemutatója

Más művészeti ágakról

Renaud-Delage: Gru 4
Gimesi Dóra: Amikor mesélni kezdtek a fák
Kritika a Das Rheingold és a Die Walküre előadásairól a Wagner-Napokon
Kritika Nagy Gabriella Elviszlek Amerikába című regényéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés