Megszólal Szakonyi Károly, a Kossuth-díj albizottságának korábbi elnöke, Csaplár Vilmos, a József Attila-díjat odaítélő bizottság egyik tagja, a Szépírók Társaságának elnöke, Ferencz Győző, a Balassa Péter-díjat odaítélő testület egyik tagja, és az egyik "kis" elismerés, a Sziveri-díj kuratóriumának tagja, Reményi József Tamás.

A legnagyobb elismerés

A Kossuth Lajosról nevezett díjra joggal mondják a kulturális élet képviselői, hogy a díjak díja. Mivel 1848. március 15-e centenáriuma alkalmából alapították, ebből következik, hogy évente mindig március 15-én nyújtják át, és 1963 óta csak a kulturális és művészeti alkotó tevékenységért adományozzák.

E díj kapcsán Szakonyi Károlyt drámaírót kérdeztük meg, aki a Horn-kormány ideje alatt, majd ezt követően egy évig az Orbán-kormány ideje alatt a Kossuth-díj albizottságának elnöke volt. Ahogy a jelölés folyamatáról elmondta, feladata az volt, hogy a különböző irodalmi egyesületek által felterjesztettek névsorát az albizottsági döntés után továbbvigye a főbizottság elé. Az albizottság páratlan számú tagjai egy optimális létszámot szavaztak meg, azaz 15 főnél többet, maximum 20 főt. Ennek a 20 főnek a bemutatása a főbizottság különböző tudományos-művészeti területen munkálkodó tagjai és a miniszterelnök előtt zajlott. A főbizottság szavazása után a miniszterelnök döntött, aki általában elfogadta a főbizottság véleményét. Szakonyi Károly hivatali ideje alatt nem volt rá példa, hogy a miniszterelnök megvétózta volna a főbizottság javaslatait. Általában a miniszterelnök előterjesztése alapján – 1990 óta – a köztársasági elnök adja át a díjat, amely 1977 óta ismét kétfokozatú elismerés. A Kossuth-díj nagydíjának összege a díj mindenkori összegének kétszerese, és csak egyéni teljesítmény elismeréséért adományozzák. Megosztott díj esetében a díj összegének fele jár, függetlenül attól, hogy hány személy között osztották meg.

Szakonyi Károly elmondta, hogy a főbizottságban minden művészeti-tudományos terület képviselője jelen van, s nem is mind ismerik egymást, például az írók az atomfizikusok jelöltjeit, de az albizottság által tett javaslatokat többségében egyetértéssel elfogadják. Persze előfordult módosítás is. Szakonyi Javaslatot tehetett Kossuth-díjas is, magánemberként a Kossuth-díjjal történő kitüntetésre valaki érdemeset, s ez most is így működik.

A díjra felterjesztő bizottság az ajánlottakat az ajánlástétel előtt értesíti, így aki az értesítést követő 15 napon belül visszajelez, hogy nem kívánja elfogadni az elismerést, annak személyét nem terjesztik fel sem a Kossuth-díjra, sem a Széchenyi-díjra, illetve művészeti díjakra sem.

A Kossuth-díj albizottságának tagjait egyébként a szakmai szervezetek delegálják, a főbizottság tagjait pedig szintén a szövetségek javasolják, s ez utóbbi tagjait a kulturális miniszter nevezi ki (levélben küldi el a kinevezésről szóló értesítést). A Kossuth-díj albizottságának és főbizottságának névsora a Magyar Közlönyben megtalálható, tehát nyilvános.

És a Széchenyi

A sorban a következő, a tudományos életben tevékenykedőknek adományozható Széchenyi-díj, amely a Kossuth-díj „testvérének” is nevezhető. Ez szintén magyar állami kitüntetés, amelyet a korábbi Állami Díj helyett 1990 óta adnak át, ugyancsak március 15-én, mint a Kossuth-díjat. A Széchenyi-díj is kétfokozatú kitüntetés, létezik nagydíj (a díj összegének duplája) és díj változata egyaránt. A hasonlóságok sora a Kossuth-díjhoz itt még nem ért véget, mert ez az elismerés is adómentes. A Széchenyi-díj adományozását tulajdonképpen bárki kezdeményezheti azoknál, akiknek az adományozási szabályzatról készült 1996. évi kormányhatározat szerint évente november 30-ig javaslattételi joguk van, azaz: a kormány tagjainál, a Kossuth-, Széchenyi- és Állami Díjasoknál, illetve a tudományos és művészeti élet területén működő országos köztestületeknél, s az elismerésre felterjesztetteket a Kossuth-díjhoz hasonlóan előre értesítik. Ami az anyagiakat illeti, a pénzjutalom összege az előző évi – KSH által számított – országos szintű nettó átlagkereset ötszöröse, ötvenezer, illetőleg százezer forintra való felkerekítéssel – a 2006-os adat áll rendelkezésre, ez akkor 6,2 millió Ft volt.

A következő kitüntetés nevét nem egy alkotóról kapta, s korban is jóval fiatalabb elődeinél, ám specifikusan a magyar irodalom világának elismerésére szolgál. A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díjról van szó, amelyet tizenhárom éve, 1996-ban alapítottak, s azoknak adományozzák, akik kiemelkedő teljesítményt értek el a magyar irodalom területén, és már (!) „rendelkeznek a kultúráért felelős miniszter által adományozott művészeti díjjal”, legalábbis a vonatkozó, 2008-as kormányrendelet szövege szerint. A Babérkoszorú-díjat maga a miniszterelnök nyújtja át a Magyar Köztársaság Kiváló-, illetve Érdemes Művész - elismeréseivel együtt. Ezt évente két fő kaphatja, ahogyan erről Csaplár Vilmos is szólt, s a díj összege a sorban legelső Kossuth-díj pénzjutalma mindenkori összegének a fele.

Itt kell megemlítenünk még egy állami elismerést, a Márai Sándor íróról nevezett, 200 000 Forinttal járó díjat, amelyet 1995 decemberében, az alkotó halála után hat évvel alapítottak. Akik elsőként átvehették a Márai-díjat a Magyar Kultúra Napján, 1996. január 22-én, Bodor Pál és Kertész Imre voltak. A Babérkoszorú-díjhoz azért kapcsolódik ez az elismerés, mert specifikusan írói életműért, vagy a díj átadását megelőző évben megjelentetett, kimagasló értékű prózakötetért, illetve magyar író külföldi elismerést szerzett munkásságáért adják át három alkotóművésznek – bár kezdetben két fő kapta – s a díjazottak közül egy művész minden alkalommal határon túli. 

Ranglétra és ízlésharc

A díjakkal – így például a József Attila-díjjal – kapcsolatos tapasztalatairól, és általában a díjakról a Szépírók Társaságának elnökét, Csaplár Vilmos írót, forgatókönyvírót is megkérdeztük.

A díjak „ranglétrájának” kérdéséről úgy vélekedett: a díjak értékét több minden határozza meg. Vannak állami és magánalapítású díjak. Arról, hogy melyik a „magasabb fokú”, megoszlanak a vélemények. Az állami díjak hierarchiájában a legmagasabb szint az író számára a Kossuth-díj, utána jön a Babérkoszorú-díj, amit évente csak két alkotó és csak író vagy költő kap, ilyen módon komoly a szakmai értéke. Még egy fokkal „lejjebb” van a József Attila-díj. A Kossuth- és a József Attila-díj múltja több évtizedes, ezért a közvélemény számon tartja, ez is hozzájárul az értékükhöz. Az elmúlt két évtizedben számos „oldalági” díj is keletkezett (Déry-díj, Füst Milán-díj, Márai-díj, Balassa Péter-díj stb.), hogy ezeknek milyen a viszonya a föntebb említett díjakhoz és egymáshoz, nehéz pontosan fölmérni. Az biztos, hogy a díjhoz járó pénzösszeg is számít, hiszen annak nagyságától az is függ, hogy a díjazott mennyi anyagi függetlenséget nyer mellé.

Örvendetes módon számos magándíjat is létrehoztak az 1989 utáni új korszakban (Palládium-díj, a Magyar Irodalmi Díj utódja az AEGON-díj, Szépírók Díja, Rotary-díj, stb.), ezeknek az egymáshoz és az állami díjakhoz való viszonya, egy elképzelt hierarchiában való helye pontosan nem kitapintható. Egészen biztos, hogy nemcsak a díj minősíti a díjazottat, hanem a díjazott is emeli a díj rangját, ha olyasvalaki kapja, aki a szakmai és tágabb közvélemény szerint elismert és megérdemli. Sajnos egyik díj sem olyan, hogy tulajdonosának nagyobb publicitást, számot tevően nagyobb példányszámot hozna, pedig az ilyen díj nyerné el manapság a legmagasabb pozíciót a „hierarchiában”. Az irodalmi pályának „karrierként” való fölfogását, és ezen belül a „díjsóvárgás” érzését meglátása szerint szemérmesen titkolni szokták az alkotók. Mellesleg tényleg lehetnek olyan szerzők, akiket egyenesen zavar a külvilág „hierarchikus” értékrendje, és az ezzel kapcsolatos tülekedést igyekeznek kizárni az életükből, és így olyan nagyszerű műveket alkotnak, amelyekért később megkapják a díjakat.

Csaplár a PRAE.HU-nak elmondta, hogy az állami alapítású díjak díjazottjaira az irodalmi szakmai társaságok is tesznek javaslatot. Mivel a pénzen és a dicsőségen kívül az ízlés- és érdekcsoportok tekintélyét, kohézióját is növeli egy-egy díj, ezen a terepen összecsapnak a különböző érdekérvényesítő energiák.

Ezt leginkább az 1950-es „születésű” József-Attila díj kapcsán tapasztalja, mert e díjbizottságnak évek óta tagja. A bizottságot az irodalmi szakmai szervezetek képviselői alkotják minden évben. Amíg korábban az Írószövetség dominált a bizottságban, viszonylag egyszerű volt a helyzet. Ma már nem így van. A József Attila-díj bizottsági ülését régebben az Írószövetség hívta össze, de most már évek óta rotációs alapon minden évben más irodalmi szakmai szervezet teszi ezt. Tavaly például a Pen Club került sorra, idén a Műfordítók Egyesülete. A bizottság a szakmai szervezetektől és másoktól beérkezett jelöltek közül választja ki a 13 nevet. Ez komolyan próbára teszi az ízlés- és érdekcsoportok „harci” képességét, ami Csaplár szerint egyáltalán nem baj, mert a közpénzből finanszírozott díj így „verseny” által, magasabb szakmai szintű munkával kerül jutalmazottjához. Az viszont sajnálatos, hogy a szerinte konzervatív és modern irodalom itt is kettéválik, képviselői sok esetben nem ismerik, vagy nem ismerik el a másik „fél” favoritjait. József Attila-díjat, Csaplár szerint helyesen, csak az kaphat, akire a bizottság többsége szavaz, nem lehet szétszavazás révén két-három szavazattal elnyerni. Több kör van. Addig egyezkednek, míg kialakul a többség egy-egy jelölthöz. Csaplár szerint nem kell letagadni az ízlés- és érdekcsoportok létét, olyan kuratóriumokat kell működtetni, amelyekben egyensúly van köztük. A személyes kapcsolat, az ízlés az irodalmi élet szerves része, nyíltan vállalni kell. Olyan kereteket kell teremteni, amelyek közt a demokratikus játékszabályok betartásával a felek méltón küzdhetnek az évente egy alkalommal, 1990 óta az állami nagykitüntésekkel együtt átadásra kerülő, 1977 óta fokozatok nélküli József Attila-díjért.

Az elismerés előzménye egyébként a Baumgarten Alapítvány (1923-1941) díja, a Baumgarten-díj volt. 1990 óta a 200 000 Forinttal járó elismerést jelenleg tizenhárom személy kaphatja: író, költő, irodalomtörténész, műfordító, illetve drámaíró is.

A sorozatos díjazás jelenségéről, azaz arról, hogy létezik-e, hogy díj díjat szül, Csaplár Vilmos úgy véli: van olyan, hogy valakihez tapadnak a díjak, de amióta és amennyire belátja a terepet, inkább azt figyelte meg, hogy a különféle kuratóriumok elosztási egyensúlyra törekednek. Sok a jó író, sokkal kevesebb a díj. Nemegyszer előfordul, hogy ha valaki a közelmúltban kapott valamilyen díjat, inkább másra esik a választás.

Állami és magán

De megfigyelhető egy érdekes viszony az állami díjak és a magánalapítású díjak között. Ha valaki az egyikből kap, könnyebben kaphat adott időben a másikból, mint kettő ilyet vagy olyat. Ez a rendszer anélkül működik, hogy a kuratóriumok ezt egymással megbeszélnék. Csaplár Vilmos két díj sorsát követi közelebbről: a 2001. április 23-a óta létező nem állami díjét, a Szépírók Díját (ennek különössége, hogy bár az Alexandra Könyvesház támogatja, a döntést a szavazással kiválasztott háromtagú, szuverén kuratórium által egy 280 tagú tekintélyes írószervezet, a Szépírók Társasága tagjai hozzák) és a József Attila-díjat. Az előbbi esetben kizárt, hogy olyan személy kapja meg az elismerést, akinek még nincs kötete. A Szépírók Díja - 2008 óta Szépíró Díj néven - leírása szerint a két díjkiosztás közti egy évben megjelent legjobb lírai, prózai és esszékötetet lehet jutalmazni. A Szépíró Díj kuratóriumának tagjai egyébként: Báthori Csaba, Szilágyi Zsófia, Tarján Tamás, Bodor Béla, Margócsy István (2008-ig), Szilágyi Ákos (2003-ig), és Farkas Zsolt (2005-ig). 

Csaplár elmondja, hogy mivel a József Attila-díj kuratóriumai az utóbbi pár évben évenként úgy határoztak, hogy olyan író is kaphasson díjat, aki csak drámát ír, itt előfordulhat, hogy nincs könyv. De a drámaíró esetében a színházi előadások jelentik a „könyvet”. Csaplár megemlíti, hogy a díjosztások közelében olykor érezni lehet egyesek sóvár, mohó lihegését, nyers, céltudatos taposását. Esetenként a csalódásból fakadó haragot, sőt a sistergő gyűlöletet.

Nagyon jó, ha maximálisan átlátható módon választódnak ki az érdemesek, ez némi védelmet nyújt a döntéshozóknak. Csaplár megjegyzi, hogy az irodalom világa még mindig sokkal emberibb, mint más szegmensek a kapitalizmusban; itt nincs olyan nyílt, könyörtelen harc, győztes-vesztes fölosztás. Az író az írásaiban erkölcsi magaslaton igyekszik állni, és bizony ennek megvan a böjtje. Ha el akar térni ettől – esetleg egy díjelnyerés érdekében –, bonyolult manőverekre kényszerül, vagy lelepleződik, és el kell viselnie, hogy a háta mögött olyanok is elítélik, akik maguk is ugyanezt csinálják, csak ügyesebben. Csaplár érdekességként megemlíti, hogy vannak díjjavaslati divatok. Valaki teljesen eltűnik hosszú évekre, aztán egyszer csak több helyen is fölbukkan a neve különféle díjakkal kapcsolatban, amelyekből legalább egyet meg is kap. Emögött a jelenség mögött a legtöbb esetben nem az alkotó áll és mozgatja a szálakat, hanem a rajongó, fiatal tanítványok, kortársak, kollegák. 

Az esztéták politikamentesen döntenek

A Bozóki András kulturális miniszter alapította Balassa Péter-díjjal kapcsolatosan Ferencz Győzőt, költő-irodalomtörténészt faggattuk. Ahogy megtudtuk tőle, a Balassa-díj kuratóriumi tagsága változó, meghívásos alapon vesznek részt a döntési mechanizmusban. Két alkalommal vett részt a kuratórium munkájában, először, amikor Takács Ferenc kapta a Balassa-díjat és örömmel elfogadta, és most legutóbb, amikor meghívták, Takáts József kapta a díjat.

A művészeti, pontosabban irodalmi, zenei, képzőművészeti és filmes területen elért esszé-, és tanulmányírói teljesítményért adható díj alapításában, előkészítésben Ferencz nem vett részt, de meglátása szerint Balassa Péter (1947-2003) szellemiségét annyiban valóban elevenen őrzi, hogy az esszé pedig maga is köztes műfaj, és a díjazottak közül kettő, Takács Ferenc és Bán Zsófia több területen, nemcsak az irodalom területén tevékenykedik. A díjazottaknak nem kell Balassa szellemében, vagy Balassáról írniuk. Emellett az elismerést átvevő díjazottak azért is tekinthetők határátlépőknek, mert olyan emberek, akiknek korábban nemigen adományoztak kitüntetéseket.

A Balassa Péterről nevezett kitüntetés egyébként Balás Eszter képzőművész bronzplakettjével és 200 000 Ft összegű jutalommal jár együtt.

Ferencz Győző hangsúlyozta, hogy ami az évente egyszer adható elismerés politikamentességet illeti, azon a két kuratóriumi ülésen, amelyen részt vett, politikai szempont nem merült fel. A díjak sokaságára utalva úgy fogalmazott: minél többféle díj létezik, annál jobb, mert sajnos a díjazás is olyan, mint bármi más: ha valaki belekerül a körforgásba, egyik díjat kapja a másik után, ha valaki pedig kimarad, akkor nehéz felkerülnie a listákra.

Ami a díjak ranglétra-szerepét illeti, Ferencz Győző nem tud róla, hogy a díjak kiírásában szerepel-e ilyesmi, vagy csupán informálisan elfogadott elv-e, de általában úgy gondolja, elmondható, hogy a kisebb díjtól haladnak a nagyobb felé. „Fordítva mégiscsak furcsa lenne” – jegyezte meg. Régen volt olyan, aki kétszer kapott például József Attila-díjat, de mivel eddig ő maga nem sokszor vett részt díjosztó testületek munkájában, és amiben részt vett, az a Balassa-díjtól eltekintve nem állami kitüntetés volt, erről a témáról csak röviden szólt.

Kis díj, pénz nélkül

A rendhagyó kis díjak kapcsán a Sziveri-díjról a Sziveri János Társaság elnökét, Reményi József Tamást kérdeztük meg. Ezt az elismerést ugyanis Sziveri János költő (1954–1990) emlékének ápolására barátai alapították, a magyar irodalom legjobb teljesítményeinek támogatása érdekében, 1991 februárjában. Reményi kiemelte, hogy az alapítvány lelke Mátis Lívia volt. Az évenként kiosztott díjjal az alapítvány kuratóriuma „támogatni kívánja a modern magyar költészet, próza és esszé legjobb teljesítményeit; nem kíván tematikus megkötéssel élni, de örömmel venné, ha a kiíráson belül olyan pályaművek díjazására kerülhetne sor, amelyek a délvidéki és az egyetemes magyar irodalom szerves kapcsolatáról tanúskodnak”. A gyakorlat tanulságosan mást hozott: Sziveri fiatalon halt meg, így „adódott”, hogy más díjakkal még el nem ismert fiatal alkotókra koncentráljanak.

Reményi hangsúlyozta, hogy a kisebbségi lét ugyan kulcsfogalom, de semmiképp sem kívánták a határon túliak máig szokásos „gettóját” elfogadni, miközben a kulturális élet tunyán behatárolt figyelmét mégiscsak provokálni szerették volna. A pénzügyi helyzet miatt nevezik vállalkozásukat néhány éve inkább Sziveri János Társaságnak. A mai irodalmi díjakat illetően Reményi úgy vélte, hogy van egyfajta díj-burjánzás, amely a politikailag megosztott érdekképviseletek buzgalmát és sértettségeit jelzi, de azt is, hogy a köznapi üzemmenetben szégyenletes az alkotók anyagi elismerése, így a díjak „mintha a prémium és túlóra szerepét vették volna át”. A Sziveri-díj a maga csaknem húsz esztendejével, pénztelenségével kilóg ebből a sorból. Reményi meglátása szerint létezik a díjak ranglétrája, a művészeti élet elképesztően bürokratikus hierarchiájához illően. Kihalásos alapon is, politikai kurzus szerint is díjaznak, miközben a díjak életszerűtlen távolságban vannak a teljesítményektől, a mércék pedig erodáltak.

A Rotary-díjjal sorozatuk végéhez értünk, amely egyike a legfrissebb magándíjaknak, és valóban a legfrissebbeknek, hiszen alig egy éve létezik, első alkalommal 2008-ban adták át, október 9-én. Alapításával a Rotary Egyesület igyekszik képviseltetni magát a kultúra, az irodalom támogatójaként is. A díjnak széles körben pozitív visszhangja volt, s a hagyományt folytatni kívánják: ennek ad keretet a Rotary Irodalmi Díj Társaság, amelynek a honlap szövege szerint „tagja lehet minden kultúrát szerető és tisztelő személy, akiknek fontos a magyar irodalom ügye és akik adományaikkal lehetővé teszik, hogy a magyar Rotary mozgalom évről-évre kioszthassa a Rotary Irodalmi Díjat.” A Díj támogatásához magánembereket és közösségeket is megszólítanak. Rotary Irodalmi Díjat kaphat az a magyar nyelven, az előző évben megjelent, eredeti irodalmi alkotás - regény, novella, verseskötetet -, amely magas irodalmi értékén túl, leginkább kifejezi a Rotary eszmeiségét, s az elismerés egy emlékplakettet és három millió Forint értékű összeg. A díj odaítéléséről kuratórium dönt felkért zsűritagok javaslata alapján. A kuratórium elnöke Sumonyi Zoltán költő, író, a magyar P.E.N. Klub ügyvezető alelnöke; Gömöri György költő, a Cambridge-i egyetem professzora, és Ilia Mihály irodalomtörténész, a szegedi egyetem professzora.

A Rotary-díj zárja tehát a hazai irodalmi-művészeti elismerések sorát, amely ugyan folyamatosan változik, s időről időre újabb díjak alapításával bővül, így ezúttal is csak egy részével foglalkoztunk, mégis, bízunk benne, hogy mostantól talán átláthatóbb és megfoghatóbb lesz, s írásunk segítségével eligazítást nyújtottunk az érdeklődő számára.