Mindent megmagyaráznának / Jacob és Wilhelm Grimm: Német mondák / PRAE.HU

Hatalmas kötet, több mint hétszáz nagyon különböző szöveggel. Van köztük hosszabb, kerek történetet elbeszélő (Hinzelmann) és pár soros, töredékszerű (Az elátkozott földmérők). Egy-egy momentumot felvillantó, konkrét helyhez köthető rövid, magyarázó (A törpelyukak) és az emberi sorsot értelmező, vagy általános emberi tulajdonságot felrajzoló (A nehéz gyermek, Kristálynézés). Vannak, amelyek irodalmi kapcsolódásaik révén érdekesek (például a Bűvös Vadász vagy Lohengrin), némelyeknek akár szociográfiai érdekessége lehet (miért nem dolgoztatatjuk a gyermekágyas nőt, és hogyan szoptatta meg a dajka Frigyes gyermekét a visszavonulás kellős közepén, amikor az éhesen sírt); a kötet második felét pedig a történeti mondák alkotják, melyek persze számtalan módon kapcsolódnak a helyiekhez is.

Egy dologban egyeznek: mindegyik arra törekszik, hogy a véletlenszerűt, a megmagyarázhatatlant megmagyarázza, megkösse. A világ minden szegmense bevonandó, az emberi elmének, a hagyomány által felgyűlt és az emberekben élő, mindennapjaikat meghatározó szövegkorpusznak hatalma kell legyen az emberek keze közül kicsúszó természet felett is. Mert a szikla nem véletlenül akkora és olyan alakú, amekkora és amilyen, hanem egy óriás, egy törpe, egy nagyravágyó ember viszonyában alakult ilyenné, tehát okkal. A csecsemő sem csakúgy bömböl napok óta, hanem azért, mert elcserélték. Az emberi sors sem véletlenül és nem kiszámíthatatlan körülmények révén alakul valamilyenné: nem is pusztán az ember jelleme alakítja. A megmagyarázhatatlant megmagyarázza, ha egy láthatatlan lény beleszól a történet menetébe, egy varázslatos entitás titkos adományt ad nekünk, amely értéktelennek tűnik, mégis különös értéke van.

Persze ezeket a lényeket lehet az emberi tudat különböző szintjének szimbolikus kivetítéseiként értelmezni, de szemben a mesével, amely mindig egy individuális emberi cselekedettel foglalkozik, amely elvezeti a hőst felnőtt magához, itt a lényeg a magyarázaton van, az értelemtulajdonításon. Rengeteg történet foglalkozik különböző kontextusban és szereplőkkel a hirtelen halállal és egyéb csapásokkal: vaksággal, nyomoréksággal. A megindokolhatatlan sorscsapás elfogadhatatlan, mert totálisan kiszolgáltatottá tesz. A mondák sorsot adnak minden létezőnek, de egyúttal el is veszik az individuális életút lehetőségét a rögzített és áthagyományozott magyarázatokkal. Mindent antropomorfizálnak, a természet csak az emberi sors alakítójaként érdekes.

A mondák nyelvezetükben is többfélék, akárcsak forrásaikban: a Grimm testvérek ugyan gyűjtést hirdettek, de alig pár mondát sikerült valóban szájhagyomány útján, közvetlenül eredeti közlőtől kapniuk (ezek is inkább a helyi mondák közül valók), a nagyobb részük egyéb történeti és gyűjteményes művekből, középkori vagy ókori szövegekből, leírásokból, úti beszámolókból származnak. A források jegyzékét az amerikai kiadást készítő Donald Ward jegyzetei nyomán a magyar kiadásban is megtalálhatjuk.

A kötet két, bizonyos szempontból legérdekesebb szövege a Grimm testvérek két előszava a két kötethez – ezekben írják körül módszereiket, viszonyukat a szövegkorpuszhoz. Leírják a kötet elkészítésének motivációját és útját – egyfajta tudományos protokollt, magyarázatot adnak a sokféle forrás, sokféle típusú szöveg rendszerezésére, át- és megírására. Bár szerzőként vannak feltüntetve, változó mértékben nyúltak hozzá a szövegekhez. Mintha azok mégis csak szövegek volnának, nem pedig a nemzet anyatestéből kisarjadzott virágok, amelyek értékesebbek minden művi szövegnél: azaz nem megalkotta őket valaki, hanem megteremtette. A Grimm testvérek ugyanis egyszerre teljesítettek, a kor szelleméhez hűen, kétféle küldetést: tudományost és nemzetteremtőt. Céljuk a nemzeti múlt megőrzése és ismertetése, mert a saját virágoztatja fel leginkább a nemzetet: ezzel van a legtermészetesebb kapcsolatban, hiszen metonimikus viszonyban áll az anyafölddel, és így maga is természeti képződményként létezik. Mivel a föld és a nemzet is test, melyből a népi kultúra sarjad, ezért azzal testi közösségben létezik, biológiai szimbiózisban. A Grimmek szövegmagyarázata persze nemcsak a természettudomány szótárát és gondolkodását, de annak tudományosságát is átvenné, így aztán igyekszik a mondák átírását és sorrendjét is egzakt érvekkel alátámasztani. Ők is mindent szeretnének megmagyarázni, akárcsak a mondák megalkotói, csak egy más gondolkodási rendszer keretein belül, és bár látszólag az ő segédegyeneseik közt nincsenek tündérek, lidércek és törpék, azok sem sokkal egzaktabbak.

Jó tudósokként először is meghatározzák a tárgyat: a monda olyan állat, ami, szemben közeli rokonával, a mesével, egy történelemileg adatolt helyhez vagy személyhez köthető, vagy valami ismerthez és tudotthoz. Bár ez egy elég pontos definíció, nem kerül sok időbe, hogy számos olyan mondát találjunk, amely pusztán egy molnárnéról, egy lidércről vagy egy harangról szól. Másik rokonától, a históriától pedig az választja el, hogy a felfoghatatlant a felfoghatóval keveri, nem pedig ábrázolja, leírja azt – és mégis közelebb fér a történelem fedte lényeghez, mint a história.

A nép viszonyát a történelemhez egy felsőbbrendű, természetes viszonyként kezelik, amely csalhatatlanul a lényegre tapint és magyarázó ereje megkérdőjelezhetetlen. Nélküle a tudományos történetírás és az egyén viszonya a saját történelméhez élettelen volna, mert személytelen. Mivel a mondák személyes viszonyt építenek ki a hely vagy esemény iránt, ezért sokkal nagyobb hatásúak. Olyannyira, hogy az előszó íróit elragadja a hév, és a mondákat Isten adományának, a világ színének tekintik, amelyben a természeti ember a természettel való szoros kapcsolatban annak csodáját érzékeli, és ebből a szoros, szövegben is életre kelt kapcsolatból fakad különösen erős honvágya. Hogy a mondák alkotóit, illetve azok átíróit mennyiben tekinthetjük természetes embernek, aki mindenféle műveltség és elbeszélői minta nélkül teremt, aki a természetet nem lebírandó elemként, hanem csodaként tekinti, abban már régóta erősen kételkedünk. Hogy a romantikus természetszemléleten nevelkedett Grimm testvérek a mondák szövegén keresztül csodálatos kapcsolatot építettek ki a német tájjal, amely egyszerre egy új nyelven szólalt meg hozzájuk, hogy az antikvárius hevületű gyűjtők számára a szövegek egy újabb szólammal gazdagítják azt a szimfóniát, amellyel a tárgyi-természeti világ beszél hozzájuk, az nem kétséges.

Az előszóban a szerzők hosszan megindokolják a mondák nyelvi egységesítésének és rendszerezésének kritériumait. Természetesen semmilyen tudományosság nem indokolja a mondák nyelvének egységesítését, különösen, ha az eredetiség fontos kritériumára gondolunk, amely mindenek felett álló kéne legyen, hiszen a mondák ugye a nemzettestből fakadtak. Ráadásul a szöveghűség a nemzetfenntartó elhivatottság miatt etikai kérdés: a hűség maga az igazság, mert a mondáknak egyetlen szava sem hazug. A szövegek változása nem változtat ezen, mert a természet életével vonódik párhuzamba, amelyben bármilyen emberi beavatkozás csak kárt tehet.

Ehhez képest a Grimm testvérek belenyúlnak a mondák szövegébe, ahogyan forrásaik is megtették – ha pedig a történeti mondák korábbi történeti művekből származnak, akkor mégsem annyira eredetiek, mintsem egy régebbi történelemszemlélet és a belőle fakadó történetírás nyomai. Az nemzeti originalitást tovább árnyalja az a Grimmek szerint fölöttébb sajnálatos tény, hogy a nép bizony már régebben is idegen szövegek bűvkörében élt, és így egy-egy mondának, népi elbeszélő éneknek nemcsak hazai, hanem külföldi mondák is megtalálhatók az előzményei, forrásai közt, ahogy a német mondavilág részei is megjelennek akár olasz, spanyol költeményekben is. Legfőként a közérthetőségre tekintettel teszik ezt, másrészt a mondák szövegét mégsem tekintik kész (irodalmi?) műnek, hanem olyan anyagnak, melynek stílusa és narratív felépítése nem jelentéshordozó, azaz elszakítható saját nyelvétől, mert maga a történet fontos. („Hiányzik belőle a testiség, vagy, ha úgy jobban tetszik, az emberinek az a bizonyos zamata, mely által emez olyan hatalmasan és magával ragadóan hat ránk; a monda inkább arra képes, hogy a viszonyokat epikus vegyítetetlenséggé sűrítse” – noha az előbb még a világ színe voltak. Így múlik el a dicsőség.) Mit lehet hát tenni eme érzékeny növényekkel? A bensejükhöz nem szabad nyúlni, „a szavakhoz igazodni, de nem tapadni hozzájuk ¬¬– erre törekedtünk.”

A mondák szövege tehát külső ruha, amely alatt a hű átirat során megmutatkozna a tiszta lényeg. Ez okozott időnként a fordítóknak némi fejtörést és értelmezési nehézséget, mint az az utószóból kiderül. Nem csak a szerzőség kérdése, de időnként a fordíthatóság is. Miután éppen elvetettük a formát mint jelentéshordozót, a következő rész a narráció módjához is értéket rendel: „Ez a szegénység (töredékes vagy nem kifejtett történet) azonban, mivel bűntelen, sajátosságában szinte minden esetben megleli kárpótlását, és a szegénység boldogságává nemesül”; majd mindezt egészen a mondatok, szavak ritmusáig lebontva érvényesnek tekintjük. Az ellentmondás a mondák transzcendens eredetében oldódik fel: az alap, isten és természet, melyből fakadnak, mindet egyenértékűvé teszi. Akkor miként válogatott és írt át a szerzőpáros? Ebben egy dolog segítette: „a meglehetősen csalhatatlan kritikai érzék (…), amely önmagától kialakul”. Az úgymond természetből fakadt, isteni szöveg megváltoztatása bizalmi ügy.

Két világmagyarázat bontakozik ki. Egy a két előszóból, amelyik a természet törvényeit megismerve azokat a társadalom jelenségeinek, így a nemzetnek a modellezésére is fel akarta használni (bár azt hiszem, a modellezés itt kevés, elvégre az igazságról van szó). Az eredetet, legyen az az egzakt tudományosság mércéjével bármilyen homályos is, meghatározónak vette, mivel abból bontakozik ki minden. A külső hatásokat hol elutasítja (ha idegenek), hol elenyészőnek tartja (mert nem érinthetik a belső magot). A legmesterségesebb konstrukció, a tudomány révén akar visszatérni egy közvetítő és alkotó nélküli, természetes (nem létező) létbe. Egy másik a mondákból, melyek , noha valóban a természet jelenségeit is magyarázzák, nem tagadják önnön narratív megalkotottságukat, sőt éppen a közvetítés, a narráció, a fikció, mindenféle lények beiktatásával akarják modellezni a világot, magyarázni az egyes jelenségeket. Az ember a természettel nem (a sajátjával sem) akar egybe olvadni, éppen hogy uralni akarja, kiengesztelni, kiismerni szabályait, hogy megvédje magát vagy meggazdagodjon belőle. Nem az emberi világot próbálja növényi hasonlatokkal modellezni, hanem a környezetét antropomorfizálja. E két ellentétes mozgásra persze még jön egy harmadik, a fordító-irodalmárok lenyűgözően okos utószava, mely aztán új színben veti fel a szerzőség, a szöveghűség és fordítás, a szövegek esztétikai értékének és töredezettségének, a modern olvasat és a múlt mint a jelent magyarázó tapasztalat beépítésének lehetőségeit.

Érdemes hát az elő- és utószókkal kezdeni, aztán pedig itt-ott beleolvasni a könyvbe: ha megtetszik egy szál, egy motívum, felgombolyítani a kapcsolódó szövegeket, újra belefogni; elejthetjük, ami nem tetszik, később, más kapcsolódásokkal újra felvehetjük (ebben legfeljebb a a címek betűrendes mutatójának hiánya akadályozhatja meg az olvasót), míg sűrű hálójukba befognak a mondák. Jó anyag, íróknak igazi ihlettár, olvasóknak belemerülés, hüledezés, egyetértő hümmögés és lapozgatás.

gyerek

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról