Sturm und Drang & Rock'n Roll / Keresztesi József: A Karácsondi út / PRAE.HU

Vörösbe játszó narancsszínben fekete keret, graffitik mentén távolodó pár, a fal kusza vonalai közt jól olvasható „SZAR”, „R. H. C. P.”, fölöttük afféle falragaszként egy fotó. A fényképen autók tartanak valahová vagy a semmibe, mindenesetre innen, a nézőtől vagy a fotóstól el, nem kimondottan „alpesi tájban” (11.), a fényképre és keretére pedig egy lazán árnyékoló-satírozó kéz a következőket véste fel: Keresztesi József. A Karácsondi út. A Szőranya és az Új Párduc zenekarok dalszövegeiből. A módfelett szerény „dalszöveg”-meghatározás és több közkedvelt jelkép (szív, férfi nemi szerv, stb.) mellett a borító falfirka-imitációja a „punk”-ot és az anarchista szimbólumot is belépőként kínálja a kötethez.

Ha ezeknek engedelmeskedve jutunk át a küszöbön – és előre bocsáthatom: némileg protestálni fogok -, akkor A Karácsondi út az 1994-2004 között működő Szőranya Emlékzenekar, illetve a 2006-ban alakult Új Párduc nevű, tág meghatározással: rockzenekarok Keresztesi által szerzett szövegeinek válogatásával szolgál. Az értelmiségi szubkultúrában meglehetősen népszerű, az együttes egyik énekese, Barta András (Bandika) szerint eredetileg főként „az akkoriban megrendezésre került diáksziget nevű rendezvénysorozatra való ingyenes bekerülés” céljából. Gyöngyösön alakult, kezdetben A Lázadóks néven futó Szőranya kultikussá vált sorokat és dalokat jegyzett (Szabadságot Svájcnak, Derik és Hari barátok), de sokrétűen értelmezhető szövegviláguk már akkoriban is tágabb lehetőségeket nyitott a dalok előtt. 1999-ben például egy kolozsvári bölcsészlány, nem sokkal az általa első ízben hallott Szőranya sellyei koncertje után, az Integess nekem strófáival mondott búcsút akkori szerelmének. A dal minden kétséget kizáróan megengedi, hogy elbocsátó szép üzenetként alkalmazzák: „helló, barátom, én most itt vagyok / aztán elmegyek, és máshol leszek / helló, barátom, annyit akarok / integess nekem, mielőtt elmegyek / integess nekem, integess nekem, integess nekem a kezeddel! / integess nekem, integess nekem, integess nekem intelligensen a kezeddel!” (36.)

Maguk a szövegek is többféleképpen, például Józsika, Bandika és Gyöngyös szerepeltetésével, a két ciklusnak a zenekarok szövegkorpusza szerinti tagolásával támogatják a másfél évtizedes dalszerzői életmű áttekintéseként, rock’n’roll dokumentumként, vagyis rockumentumként olvasást. Ám úgy vélem, ezt a lehetőséget már az első, Vidám napok című szöveg, ahogyan aztán majd a kötet egésze is, kibővíti, feldúsítja, a jól hangzó énekversből jól olvasható szövegverset, vagy a laudáció műfajához illeszkedve: lírát teremtve. Amit tehát a borító falfirkája a nagybetűs költészethez viszonyítva irkafirkának és popszövegnek nevez, abból folyóírás és verseskönyv lesz.

A Karácsondi út ilyen kettős természetét kiválóan példázza a robbanó indulás. A Vidám napok című vers mottójában ugyanis olyan detonáció következik be, ami nemcsak a levegőbe röpült vagy anarcho-punk értelmezésben: levegőbe röpített lovak földre érkező maradványainak hangjait, de a kötetnek a költészeti hagyományokhoz való viszonyát is rögzíti: „fölrobban két nagy ló / - kop-kop-kop – nyolc patkó” (11.). Az épp elhullók hulladékából tisztán hallatszik: új verstolvaj kopogtat.

A Weöresbe vagy Weöressel játszásnak persze nem ez az egyetlen esete. A második ciklus nyitó mondókájában a korábban megsemmisített lovak semmi-ségükben térnek vissza: „Csiribiri, csiribiri, Jóisten - / nemhogy lófasz, ló sincsen” (41.), jól tagozódva a verssorozatból kirajzolódó narratív ösvénybe, amely az emlékező, szét- és összeszerelő alaphelyzettől a történet-morzsalékok vagy „emléklegók” (11.), életképek és helyzetdalok, elégiák, ódák, ellen-protest-songok (Add meg magad), filmszinopszisok (Hans és a pemzli), szerelmes, istenes és álforradalmi, tehát az ún. nagy, fenséges témákat is feldolgozó epizódok közt kanyarogva a „kiszabott idő lassú lejártáig”, a Nem a zenekar egymáshoz húzódó szerelmespárjáig ível. Az így felfogott, nyilván önéletrajzinak is olvasható történetet azonban minimum elbizonytalanítja vagy ellebegteti az összegző utóirat. A zárlat, Bob Dylan Desolation Row című látomásos balladájának fordítása (s részben átköltése), az „elnéptelenedett/sivár házsor” „Karácsondi út”-ra cserélése a versek tetthelyét a szürreális álarcosbálba helyezi, ahol a szereplők arcát „át kellett gyúrni”, ahol „kifut a Titanic”, „übermensch-csapat” végez mindenkivel, Einstein pedig Robin Hood-jelmezben jelenik meg.

A karnevál, az abszurd, sőt olykor nonszensz, az egy-szerű jelentések és jelenetek kiforgatása, az áthangszerelés s az így (is) létrejövő frenetikus, nem ritkán parodizáló humor (Ásatás, A vidéki fiatalok Budapesten, A vidéki fiatalok vidéken) bizarr fikciókat teremt, amelyek vidám perceket, jókora röhögéseket okoznak, a bohóckodás mögül azonban – ahogyan az már lenni szokott – kevéssé mulatságos mozzanatok sejlenek fel. Így, habár a halál- és a magyarság-képzet (pl. Ásatás) vagy a férfi-identitás (A férfi hazaküldése) A Karácsondi út-ban rendre játékos-ironikus, a kötet egy, akár punkosnak is nevezhető társadalom- és kultúrakritikai éllel is bír. Vegyük például a macsó-identitás röpke bírálatait: „ha John Wayne nevelt volna föl” „nem állnák szóba azokkal, akik egymást szexelik”, „és az is lehet, hogy művésznek állnék, mint Mel Gibson, igen” (29.), illetve egész tömören: „come on baby fight like mayer”. Vagy a média pellengérre állítását: „a körzeti tévé itt kódorog / mert a kultúra olyan frankó dolog / cigánygyerekek a vágóképen / ütnek ütnek egy csörgődobot” (60.). S persze a karácsonykor forralt bort, kekszet, almalét, tyúkhúslevest, szentmisét, továbbá fogselymet kapó hajléktalan figurája is feledhetetlen.

A Bóbitázás tehát távolról sem jelenti azt, hogy A Karácsondi út az Újholdas, ún. technéközpontú vagy esztétista tradícióhoz kötné magát. Sokkal inkább a Weöres-i „ritmusvázlat”, a nyelv hangszerként használata, a gyerekvers groteszkbe forgatása, a betűk csereberéje és a fanyar fricskázás a hangsúlyos itt. A törés, a roncsolás, a mindennapok lerontott nyelvhasználata („az élet értelméről beszélgettem Lalival /”Kedves Lali, drága Lali, mondjad, most mi van”, 32.; „lehet hogy meghalsz de küzdeni köll / itt ez a mangóalapú körtelikőr”, 51.), a grammatikának fittyet hányás a zeneiség, a kifogástalan belső vagy sorvégi rím létrejöttének érdekében („Derik és Hari barátok / együtt járják az utcákot”, 26.; „Napfivér, Holdnővér / hamvasbéla, dobgitér” 30.) éppúgy szerkezeti elvei ezeknek a verseknek, mint az ún. magas- és az ún. tömegkultúrát egy szintre helyező ironikus szemléletmód és lírai beszédforma. A Karácsondi út szürreális képalkotásai, nyelvi és gondolati törmelékei, valamint közéleti kacatjai ugyanis legalább annyira hallják a Weörestől sem egészen idegen angol nonszensz költészetet, a József Attila-, Petőfi-, Arany- és Parti Nagy-lírát, mint Bob Dylant, Patti Smith-t és Menyhárt Jenőt. A fúró-faragó, barkácsoló attitűd a nagy témákat, a szívet, a halált, az időt vagy akár Istent a banalitással szövi össze: ahogyan a Vidám napokban a „csúf dizájnt” maga után hagyó öngyilkos „falra fröccsent” nyomait giccses poszter borítja be („nagyon király alpesi táj takarja a vért”, 11.), a villoni „tavalyi hót” a Luke Skywalker-t játszó színész idézi fel („Hova lett Mark Hamill / mit csináltunk vele?”, 42.), Isten neve pedig „Miss Smith” (68.) lesz.

Kemény István két évvel ezelőtt joggal jegyezte meg, hogy Kiss Tibor Ventilátor bluesa „megfürdeti a rock and rollban a JAK-füzet-sorozatot". Sőt, megfürdeti az egész kortárs magyar költészetet” . Úgy gondolom, ezúttal is pompás fürdetést üdvözölhetünk.

(JAK-PRAE.HU, Budapest, 2009)

irodalom

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról