A Kalózok nyomában igazi sikersztori az Egyesült Királyságban. Szerepelt a toplisták élén, jelölték a Branford Boase Awardra, melyet a legjobbnak ítélt elsőkönyves szerző kap meg minden évben, és elsőként nyerte el a most, 2009-ben alapított The Times–Chicken House díjat is.

Tulajdonképpen egy hol túlzottan, hol kevésbé erőltetett, propagandisztikus zöld mesét olvashatunk arról, hogy a sok elektromos kütyü és a Föld „kizsákmányolása” miatt bekövetkezett a klímaváltozás, aminek hatására, sok-sok természeti katasztrófa után a XXII. századi Londont elborította a víz. Az amúgy sem kellemes éghajlatáról híres sziget még ridegebb lett: nyálkás köd, hideg eső, sok szürke szín és rengeteg mocsár uralkodik rajta. A megváltozott környezetben pedig a ma még Egyesült Királyságnak ismert ország felbomlik: skótok, angolok és kalózok kémkednek, háborúznak egymás ellen.

A Brit-sziget déli részén az angolok meglehetősen puritán körülmények között kénytelenek élni: majdhogynem egyetlen bevételi forrásuk a halászat, de a kalózok folyton elsüllyesztik a hajóikat, feldúlják a falvaikat. A klímaváltozás egyértelmű nyertesei a skótok, akik nemcsak gazdagabbak az angoloknál, de okosabbak is. Ők azok, akik még használnak valamennyit a rontást hozó technológiából, sőt igyekeznek minél többet megmenteni, újraalkotni abból. A könyv gondolkodásmódja fekete-fehér: a skótok, akik nem mellesleg még mindig a gépek nagy csodálói, a leggonoszabbak: céljuk a világuralom. Persze, azért a teljesség miatt hozzá kell tenni, hogy főleg napenergiát használnak…

A skótokkal ellentétben az angol halászok egyszerű életet élnek, és rettegnek mindentől, ami bonyolult mérnöki munka eredménye – természetesen a könyv őket állítja be a legszimpatikusabbnak. Természetesen nem minden angol kedves és dolgos, a vezetőik ugyanolyan gonoszak és megalomániásak, mint a skótok vagy a véreskezű kalózok.

A Kalózok nyomában c. könyvnek nemcsak posztapokaliptikus világa, de a cselekménye is meglehetősen tipikus. A történet főszereplője egy tizenhárom éves halászkislány, Lilly, aki nagymamája halála után egyedül marad, egyetlen támasza a vízimacskája, Kandúr. Lillynek és Kandúrnak számos veszélyben kell helytállniuk, hogy kiszabadítsák a Tíz Megmaradt Megye (vagyis az angolok) miniszterelnökének lányát, a kalandok során pedig nem várt segítséget kapnak a kalózvezér fia, Zeph személyében.

Lilly és Zeph az egymás iránt érzett kezdeti ellenszenv után lassan igazi barátokká válnak. A két gyerek kapcsolata élesen különbözik a felnőttek, a politika világától. Diamand már-már túlságosan is ragaszkodik a barátság szentségéhez. Zephben ugyan néha felülkerekedik a kalózösztön, de mindig rá kell ébrednie, hogy Lilly barátsága sokkal értékesebb annál, semhogy eldobja. Kettejük összetartása lesz az, ami végül megmenti a világot, megakadályozza a véres mindenki-mindeki-ellen háborút: a technikaellenesség ellenére egy régi szimulátor-számítógéppel sikerül megfutamítani a felsorakozott csapatokat. Diamand azonban görcsösen ügyel arra, hogy nehogy egy fél bekezdésig is azt higgyük, hogy a gépek hasznosak lehetnek: a csata után a számítógép beavatja Lillyt a titokba, hogy a félelmetes képek, amelyek végül elijesztették az ellenfeleket, csak vetített délibábok, legközelebb már valószínűleg nem is lennének hatásosak – most csak szerencséjük volt.

A regénynek a klisék halmozása és kissé egyszerű világa ellenére van számos érdeme, és azt se felejtsük el, hogy egy elsőkönyves szerzőről van szó. A történet világa aprólékosan felépített, a karakterek kidolgozottak. Sok a csavar, a fordulat, de ezek a sztori gördülékenységét nem fogják vissza, csak az olvasmányélményt növelik. Az írónő kreativitását dicséri, ahogyan a klímaváltozás utáni szigetországot ábrázolja: a fényűző Downing Street időközben a hulladék-újrahasznosítás nagyüzeme lesz, nevéből Telepbányász utca lett, azoknak az utcája, akik „a régi idők nagy lerakatait ássák ki: hatalmas lyukakat vájnak a talajba, aztán kiszedik onnan a műanyagot, fémet meg mindenfélét, amit a régiek a szemétre dobtak. Felhozzák és az emberek csupa hasznos dolgokat állítanak belőlük elő: lámpát, lábost, széket.”

Érdekes az is, ahogyan a Kalózok nyomában jelene reflektál az olvasó jelenére. Leginkább egy kifordított sci-fire emlékeztet. Ha elgondoljuk, mi lesz kétszáz év múlva, biztosan nem középkori körülményeket képzelünk el. Diamand azonban igen: a számítógépek letűnt kora után a sötét középkor köszönt be, ahol a pap azt prédikálja, hogy a gépek járvánnyal sújtják a használójukat. Elfelejtődnek a keresztény Európa hagyományai: Lilly, amikor egy Mikulás-díszt talál, azt így írja le: „Úgy néz ki, mint egy kalóz, mert csak a kalózok húznak magukra egyszínű ruhát, de az alján lévő felirat szerint ez egy »Éneklő Mikulás«. Bár ettől lehet, hogy mégiscsak kalóz volt, aki szívesen énekelt, miközben áldozatait darabolta.” És természetesen elmaradhatatlanul találni modoros utalást az angolszász gyerekregény nagy klasszikusára is: „Óvatosan! (…) Azok ott Harry Potterek. A történészek a fél karukat odaadnák, ha megkaphatnák őket.”

A könyv legnagyobb hibája, hogy túlzottan didaktikus, ugyanakkor az ötlet, a témaválasztás frissítően új, a szöveg jól megírt, izgalmas és humoros. Hamarosan várható a Kalózok nyomában folytatása – ha Diamand abban is hasonlóan ügyes író lesz, de ennél kevésbé erőszakos tanár, és nem ordítja folyamatosan a képünkbe, hogy tönkretesszük a Földet, ezzel együtt pedig magunkat is, akkor az egy egészen jó regény lesz.