Berzsián és Dideki szomorú szétesése / Lázár Ervin: Berzsián és Dideki, Nemzeti Színház / PRAE.HU

Éppen a sokszínűség volt az alapötlet, amelyre a díszletet építették (Balla Margit). A Nemzeti lehetőségekben nem szűkölködik, a színpadtechnika korszerűségének köszönhetően jól kivitelezhetőek a felvonásokon belüli színpadrendezések, helyszínváltoztatások, különösen ügyes a színpad közepén lévő színes panelek multifunkcionalitásából fakadó könnyű jelenetváltoztatás. Sajnálatos módon viszont a probléma forrása is éppen ez: az előadás túlzottan sokat bízott a technikára, néhány kivételtől eltekintve sem a prózai színészi játék, sem az olykor alapvető tánclépésekből álló mozgássorozatok nem eléggé pontosak és koncentráltak.

A tűrőképességgel játszó, túlzottan hosszú, két és fél órás darab második felvonása intenzívebb, amelyhez szorosan hozzátartozik a Ribizlit alakító Mátyássy Bence játéka. Egyszerre repülő és világító kutyaként (aki az eredeti művel ellentétesen itt fehér színű, mintha egy angyalhoz hasonlítana) nemcsak a mese világából emelkedik ki, hanem a színészek közül is. Mátyássy különleges csoda kutya figurája kedves és szellemes, játéka könnyed, jól oldja a gyakori modorosságot, amely elkeserítő módon leginkább az egyik főszerepet játszó Stohl Andrást jellemzi. Különösen zavaró a dühbe gurulással együtt járó hajrázás-fejvakarás, amelyet nem sikerül elég hitelesen kiviteleznie. A Zsebenci Klopédiát alakító Murányi Tünde figurája igazi könyvmoly, tudálékossága inkább bájos mint idegesítő, a róla alkotott összképhez hozzájárul az ügyesen megválasztott jelmez is: magas nyakú pulóver, kantáros ruha. Ribizli fehér angyalhoz és rögbijátékoshoz hasonlító, mellkasán nagy ’R’ betűs jelmeze határozottan figyelemre méltó (Földi Andrea munkáját dicséri), Durik Maris piros pöttyös öltözéke, Violin zenészjelmeze is szemet gyönyörködtetők.
Berzsián és Dideki

Tompos Kátya kiváló énekhangjáról ismételten tanúbizonyságot tesz, előadásmódja azonban nem meggyőző, Didekiként csak a darab utolsó negyedében tud valamit megcsillantani tehetségéből. Az általa megformált karakter olykor bosszantóan „mázas” jókislány, játéka egyoldalú, nincsenek árnyalatok, holott a szerep erre adott volna lehetőséget, különösképp igaz ez a derült égből villámcsapásként érkező szerelemre, amely bár ügyes ötlet lehetne, de mégsem eléggé kidolgozott. Előkészítetlen és indokolatlannak tűnő, ráadásul a Klopédia-szál sincs kellőképpen „eldolgozva”. Murány pedig végig pontosan és finoman érzékeltetve hozza a reménytelenül és titokban Berzsiánért epekedő lány alakját. Klopédia rajongását Lázár is megírta, ám a Dideki és Berzsián között szövődő szerelmet nem, ahogyan azt sem, hogy Dideki megjelenjen már a mű legelején. Címszereplőről lévén szó jó az elképzelés, hogy Dideki folyamatosan jelen legyen, mint aki aggódik és félti Berzsiánt Áttentő Redáztól, de ez nehéz feladat, amelyet nem is sikerül megoldaniuk az alkotóknak. Ezek az átvezetések lesznek a darab legkevésbé kidolgozott részei.

A dalbetétek ötletét határozottan jónak tartom, de a dalszövegekről ez már kevésbé mondható el: közhelyek sorozata, a mese különleges, cirkuszi világába az iróniától az őszinte tréfáig több dolog is illett volna.
Berzsián és Dideki

A tanácsnokok (Szatory Dávid, Orth Péter és Farkas Dénes) arcán egyre inkább „kiül az értelem”, szakálluk pedig ezzel párhuzamosan rövidül hála Berzsián átkainak. A három színész jól érzékelteti ezt az átmenetet, bizonyos idő eltelte után nem parancsolói, hanem segítői lesznek a főhősnek. Jelmezük egyforma, a kezükben gépfegyver (az ötlet kissé erőltetett), fejükön csúcsos süveg, a darab igazán nevettető figuráivá válnak.

Az egész előadás viszont mégis szétesik, olykor koncepciótlan, különösen igaz ez a prózai részek és dalbetétek közti időre. Amit a rendezés az eredeti műhöz hozzáad, annak megvalósítása nem elég sikeres; a látványközpontúságban éppen a lényeg vész el, s a színpadi változat csak nyúlik, nincs ritmusa, különösen igaz ez az első felvonásra. Ami pedig már kifejezetten fájó pont, hogy sok esetben éppen Lázár nyelvének játékossága hiányzik.

Az alcímben a képregénycirkusz megnevezés áll; ezt hivatott mintázni az akár szóbuboréknak is tekinthető óriási kivetítő, ahol olykor a szereplők egy-egy mondata, hangutánzó szavak, szófoszlányok jelennek meg. A szereplők egy mese figurái, ezt erősítik a szinte rajzoltnak tűnő jelmezek, így válik eggyé kép és szöveg, amely a verbalitással is kiegészül. Ez az a motívum, amelyből sokkal többet ki lehetett volna hozni, pantomimmal és a szövegrészek gyakoribb beidézésével, ezáltal is erősítve a non-verbális jelek fontosságát, akár egyfajta kódváltást előidézve a befogadóban, hiszen már maga a meseregény ritka műfaja is izgalmas kérdéseket vet föl, arról nem is beszélve, mi történhet akkor, ha erre építik a képregények világát. A cirkusz is csak keret marad, s ezáltal ismételten egy rendkívül jó, de nem végigvitt, kifejtetlen ötlet. Bár a színes jelmezek, díszletek és olykor a koreográfia erősen építenek a cirkusz világára, de ez még kevés ahhoz, hogy azzá is váljon.

Berzsián, a költő: Stohl András

Zsebenci Klopédia: Murányi Tünde

Sróf mester: Újvári Zoltán

Violin, fülrepesztő zenész: Blaskó Péter

Dideki: Tompos Kátya

Ribizli, a repülő kutya: Mátyássy Bence

Vinkóci Lőrénc, kocsmáros: Földi Ádám

Szőrénszőr Tejbajszán, főtűzoltó: Szarvas József

Durik Maris: Mészáros Piroska

Aggszakáll: Szatory Dávid

Főszakáll: Orth Péter

Alszakáll: Farkas Dénes