Ez eleinte igencsak döcögősre sikerül, 2006 nyarán például első meghirdetett magyarországi koncertjük a gyér érdeklődés miatt elmarad. Jerry Cantrellék azonban nem adják fel, és idén ősszel, tizennégy év után új stúdióalbummal (Black Gives Away Blue) jelentkeznek. Az új anyagnak és a három évvel ezelőttihez képest jóval erősebb beharangozó kampánynak meg is van az eredménye. Szinte teltház a PeCsában.

A koncert nyolcra van kiírva, ami itthon általában azt jelenti, hogy tíz előtt kizárt, hogy történne bármi érdemleges. Más oldalról viszont frissen él még bennem az az egy héttel korábbi berlini élmény, mikor megtapasztalva a német precizitást, teljes mértékben lekéstünk egy helyi zenekar koncertjét, mondván, nem akarunk túl korán érkezni.

Végülis fél kilenc körül a ruhatárnál állunk még sorban, mikor belekezdenek a Rain When I Die-ba. Gyors munkamegosztás, egy kiállja a sort, leadja a kabátokat, egy pedig elmegy sörért. A kiváló szervezésnek köszönhetően egyszerre végzünk, és még a nyitószám végére be is érünk a terembe. A nagy tömeg miatt az előrenyomulás közben már a keverőpult környékén sikerül elvesztenem volt kollegámat, de mivel érzem, hogy kezd beszippantani a koncert, ez nem zavar különösebben.



Them Bones – Dam That River páros egymás után - ahogy illik - a legnagyobb példányszámban eladott, második számú AIC albumról, a Dirtről. Gyönyörű! A közönségigényt abszolút kielégítve, erről a lemezről játszanak amúgy a legtöbbet, összesen hét számot, míg a személyes kedvenc, cím nélküli harmadikról sajnos csupán hármat. (Ezen belül számomra a Heaven Beside You hiánya a legfájóbb. Meg nem erősített információk alapján ez, a dalt eredetileg is éneklő Cantrell torokfájása miatt következhetett be.)

A fent említett három számból azonban már jön is az első. Az Again kezdő taktusait meghallva ősi rocker szokásnak hódolva, mintegy tetszésemet kifejezendő, jó magasra ívelve előredobom üres műanyag poharamat. Alice In Chains! Élőben! Pesten! Kész őrület...

Kezdeti kételyem, mely szerint ez az AIC 2009-ben akárhogy is nézzük, maximum gyenge utánérzés lehet, mostanra teljesen eloszlik. William DuVall nem csak hangja miatt volt jó választás, hanem azért is, mert annyira különböző karakter mind külsőleg, mind habitusban a néhai Layne Staley-től, hogy az ember nem hasonlítgatja egymáshoz a két frontembert. A Lenny Kravitz imitátor versenyen is komoly eséllyel induló DuVall hol ide-oda mászkálva énekel és a hangfalakon megtámaszkodva behajol a közönség felé, hol gitározik is éneklés közben, és hangszerét többször teátrálisan levegőbe emeli.



Cantrell higgadtabban, általában a jobb oldalon gitározik, néha pedig hátulról érkező erős reflektorfényben lenyom egy-egy rövid szólót. A koncert legnagyobb meglepetése számomra mindenképp Mike Inez. Egészen pontosan Mike Inez magassága. A fényképeken, videókon valahogy soha nem jött át, milyen alacsony is a nagyhajú basszusgitáros. Baloldalon állva rendületlenül rázza göndör sörényét, ami alól fülig érő szájjal tekint fel néha a közönségre. Háttérben a színpad teljes szélességében kivetítés zajlik amúgy. Nonfiguratív izék, legelésző tehenek, harcoló katonák, stb.

A masszív kezdés után kis pihenő következik. Cantrell és DuVall helyet cserélnek, DuVall nyakába is gitár, a szőke zenekarvezető elé pedig mikrofon kerül, hogy középen pengetve elénekeljen két dalt az új albumról. Azt, hogy a visszatérés sikeresnek mondható, és az emberek nemcsak a régi dalok miatt jöttek el, a Check My Brain előtt, a mellettem álló fickó rövid és tömör „jó az album, bazdmeg” elismerő kritikája is bizonyítja. Tényleg nem rossz gondolom, de mondjuk azért az a három nap, ami megadatott számomra a vele való ismerkedésre, mégis csak igen karcsú, ahhoz a közel tizenöt évhez képest, ami a többi album esetében rendelkezésemre állt.

A nyugisabb periódust kihasználva kifújom magam, majd levideózom a ’92-es Facérok, generációs film soundtrackjén szereplő It Ain’t Like That-et. Ismét egy új szám jön, ezért elérkezettnek látom az időt egy kis szünetre, és elhagyom a koncerttermet.



Pár perccel később megkönnyebbülve, ill. újabb frissítővel felszerelkezve próbálom visszaverekedni magam korábban kiharcolt, tehát jól megérdemelt helyemre. Ezúttal oldalról próbálkozom, és egy szigorú tekintettel a színpadot pásztázó zenei újságíró mellett is elhalad utam. Jót mulatok magamban, hogy ő ezt minden bizonnyal munkának éli meg, míg én megmaradhatok rajongónak, aki később leírja élményeit. Az este folyamán egyébként rengeteg régen nem látott ismerőssel sikerül összefutnom: volt kollegával, főiskolás, gimis osztálytársakkal…

A koncert közepi kisebb belassulás után ismét fokozódni kezd a hangulat. Egész addíg, míg a Sludge Factory alatt megtörténik az első body surf is. Az eddig inkább szolidan, egyfajta áhítattal álldogáló közönség szemmel láthatóan kezd szépen felébredni.



Közben megpillantom Jimmy haverom tömeg fölé magasodó fejét, mintegy két méterre a szinpadtól, ahogy Mike előtt ácsorogva átszellemült arccal énekel. Odamegyek köszönni neki, de alighogy megütögetem a fejét, és elismerően bólogatva összepacsizunk, máris az Angry Chair riffje csendül fel, nekem pedig nincs mese, lábamban a boogie, így pillanatok alatt középen, a színpad előtt találom magam.

„Corporate Prison we stay, HEEY
I’m a dull boy, work all day, OOOH 
So I’m strung out anyway, HEEY”

ééés szóóóló! A Man in The Box alatt, mellyel annak idején, az MTV-s kippnek köszönhetően befutott a zenekar, még szolidabb pogó is kialakul a környéken. A Sickman alatt Jerry épp a mellkasomnak dob egy pengetőt, nyilvánvaló elismerése jeléül, hogy ennyi év után is milyen jól tudom a szövegeket. Az ajándék értékéből némileg ugyan levon az a tény, hogy a koncert végén majdhogynem vödörszámra szórják be a pengetőket a közönség közé, de végül is számít ez valamit? Hát persze, hogy nem.



Miután levonulnak a színpadról, kiderül hogy a kemény magban többségben vannak a külföldiek: kanadaiak, törökök, vagy éppen Belgrádból, csak a koncert kedvéért ide zarándokolt szerbek. Ebből kifolyólag nem meglepő, hogy a vissza-vissza rigmus helyett is a back-back hallható inkább.

A ráadás Would – Rooster páros méltó befejezése az estének, és a kilencvenes éveket idéző headbangelés mellett - aminek hatására másnap egyébként rég nem tapasztalt nyaki izomlázat érzékelek magamon - hangosan lehet üvölteni, hogy
 
„So I made a big mistake
Try to see it once my way"”

Mivel akarva-akaratlanul mindannyian követünk el komoly hibákat életünk során, ezt a gondolatot könnyen át tudjuk érezni. Az azonban biztos, hogy a döntés, mely szerint a ma estét a PeCsában töltöttük, nem tartozik ezen hibák közé, hiszen a hamvaiból feltámadt, ereje teljében lévő legendát láthattunk, akik pengetőiken kívűl névjegyüket is itthagyták nekünk, egyértelmű választ adva ezzel a címben megfogalmazott kérdésre.