Vannak amolyan evidens darabok, mint például a Hamlet, a Don Carlos vagy a Tartuffe, amelyek esetében fel sem merül a kérdés, hogy miért veszik elő, miért rendezik meg. Mégis, mostanában fel-felsejlik bennem, hogy hiába klasszikusok, hiába zseniálisak, és hiába lehet számtalan módon értelmezni őket – jaj, előre félek leírni ezt a szót –, elcsépeltté válhatnak.

Koršunovas Hamletje nagy élmény volt. Kifejezetten erős pillanatokkal, képekkel, olykor szó szerint vakító fénnyel, hasítóan erős elektromos zenével és bámulatra méltó színészi játékkal. Különösen az első rész után azonban az volt az érzésem, hogy inkább az ötletek tetszenek, mint a Hamlet előadás. A kérdés tehát még ott motoszkál: miért is vették elő? Mintha csak lehetőséget szolgáltatna a mű, hogy az ötletek megvalósulhassanak. A második rész végére már összeáll a darab.

Így például rendkívüli, ahogy végigviszik, hogy azonos színész játssza Claudiust és az öreg Hamlet szellemét. A vége felé már időnként azt sem lehet tudni, épp melyik van jelen: a gyilkos vagy az áldozat. Nem csoda, elvégre az előadás azzal indít, hogy egy színtársulat tagjai egymás mellett ülnek öltözőjükben, mindenki előtt tükrös asztal, és önmagukat bámulva, nekünk háttal, először alig hallható zörejként, majd egyre hangosodva, végül kiabálva ismételgetik: „Ki vagy te?” Erősen exponálja hát az egyébként Shakespeare által is már az első mondatban exponált kérdést. Tényleg: ki vagy te?

A legváratlanabb pillanatokban megjelenik egy egérnek öltözött figura. Hatalmas, aranyos, nem úgy, mint a hozzá képest is kis emberek. Egyetlen pillanatban illeszkedik konkrétan a cselekménybe, a Hamlet rendezte Egérfogó-jelenetnél, amikor gesztusaival jelzi felháborodását, a címet hallván. De Hamlet megnyugtatja: a csapdát nem neki állítja. Ez kedves és szellemes. De hogy kerül ide? Ez is Hamlet apjának szelleme lenne, aki szemléli, motiválja fia tetteit? Az is lehet, hogy egyszerűen azért van itt, hogy feltegyük neki a kérdést: ki vagy te?

A nyitójelenet nagy kérdését, a lényeget magával a színházzal illusztrálják, és azon keresztül értelmezik. Tehát az eredeti színház a színházban technikát még eggyel továbbcsavarják az öltözőt megjelenítő díszlettel, a sminkelő színészekkel. Nemcsak az Egérfogó színészei játsszák a Hamleten belül, hogy színészek, hanem a főszereplők is azt játsszák, hogy színészek, és úgy öltik fel magukra főszerepeiket. Melyikük az igazi?

Az emberek a tükrök segítségével többszöröződnek. Ugyanígy néhány jelenet is többszörösen kerül az előadásba más-más változatban. Így Claudius király nyitóbeszéde, mellyel a tömeget kell meggyőznie, hogy minden rendben lesz, és hogy az élet velejárója a halál, így a volt királyé is. Claudius egyedül járkál idegesen az öltözőben, félőrültként mondja monológját. Itt mindenki őrült? – vetődik fel a kérdés. Nem, csak próbál a színészkirály, persze, hogy ideges. Aztán kiáll a nép elé, és a szokott ünnepélyes módon is hallhatjuk a szöveget. Mégis melyik az igazi? „Bárgyúnak kell látszanom” – mondja Hamlet. Így változtatják a viselkedésüket a többiek is. Itt a jó barát Horatio is bohóc világító, piros orral, bohócmozgással. Shakespeare színházából látogatott ide, talán a Lear királyból. Színész, szerep, sőt még a darab is többszöröződik, és ezáltal bizonytalanná válik.

Ophelia haláláról szintén kétszer értesülünk, illetve kétszer hallhatjuk a Lenni vagy nem lenni monológot is: a helyén, valamint a legvégén a művéres Hamlettől. Az előadás nyitása és zárása összehozza a két kérdést, a létkérdést: ahhoz, hogy legyünk, tudnunk kéne, kik vagyunk. Ez pedig lehetetlennek tűnik a színen látott összezavart világban, ahol bolondok, szellemek és egerek járkálnak. Melyik a színház, melyik az igazi? És ne legyenek illúzióink, látjuk a mi világunkat is a színpadon, elvégre benne vagyunk nézőként a tükörben! Hamlet mondja is, hogy a színjátéknak az a föladata, hogy „tükröt tartson mintegy a természetnek”. És ezt szépen ki is játsszák, és még csak klisévé sem válik valamiféle rossz gesztus által. Hamlet szerencsére nem bámul bele ennél a mondatánál a tükrökbe, sőt távolodik tőlük.

A cselekmény viszont nem teljesen követhető. De ha Koršunovas azt akarja mondani, hogy ez egy követhetetlen eseménysor, miképpen a természet, az élet is az, ahol senki nem tudja se önmagáról, se másról, hogy valójában kicsoda; hogy mi a valós, és mi annak a tükörképe; hogy meddig tart a színész és hol kezdődik a szerep, akkor valami összeállt, valamit megmutatott. Követtem, amennyire követni tudtam. Aztán majd otthon még előveszem, ha leszek.

William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi

Hamlet: Darius Meškauskas
Claudius és a Szellem: Dainius Gavenonis
Gertrud: Nelė Savičenko
Polonius: Vaidotas Martinaitis
Ophelia: Rasa Samuolytė
Horatio: Julius Žalakevičius
Laertes: Darius Gumauskas
Rosencrantz, Bernardo: Tomas Žaibus
Guildenstern, Marcellus: Jonas Verseckas

Díszlettervező: Oskaras Koršunovas
Jelemztervező: Agné Kuzmickaité
Fénytervező: Eugenijus Sabaliauskas
Hang: Vilius Vilutis
Zeneszerző: Antanas Jasenka

Rendező: Oskaras Koršunovas

4. Bárka Fesztivál – Nemzetközi Színházi Találkozó
Városi Színház, Vilnius, Litvánia

2009. november 3.
Bárka Színház, Vívóterem