Szerencsére sokan gondolták úgy, hogy Gary Moore első budapesti koncertje kihagyhatatlan élménynek ígérkezik. A szervezők nem is okoztak csalódást, gyakorlatilag egyik ámulatból ejtettek minket a másikba. A legelső remek meglepetés, hogy itt nem volt hercehurca a beengedés körül. Ezt nyugaton már nem szokás kiemelni egy koncertleírásban, de kis hazánkban sajnos még ott tartunk, hogy ez bizony probléma. A rendezők jelen esetben kiváló munkát végeztek, gördülékenyen ment minden, a ruhatáros hölgyek kedvesen mosolyogtak, és a biztonsági emberek is meglepő udvariassággal válaszoltak kérdéseinkre, igazítottak útba. Egyetlen dolog hagyott kívánni valót maga után, az pedig a szomjas koncertközönség italokkal való kiszolgálása. Az dicséretes kezdeményezés, hogy a teremben lehet hozzájutni a kólához, sörhöz, egyéb italokhoz, ezáltal egy percet sem hagyunk ki a muzsikából, de hogy ezt szörnyen kevés csappal és emberrel tegyék! Voltak pillanatok, amikor nem lehetett megkülönböztetni, hol ér véget a tömeg a színpad előtt, és hol kezdődnek a kígyózó sorok a fentebb említett szomjoltókért. Remélem, a szervezők tanultak ebből, és a legközelebbi koncerteken már gördülékenyebben megy az italszerzés. Na de térjünk vissza a kellemesebb élményekhez. Szóval, miután leraktuk kabátjainkat, a beígért VINTAGE gitártalálkozó felé vettük az irányt.

Szeretnék előre is elnézést kérni minden Kedves Olvasótól, de gitárőrültként képtelen vagyok a továbbiakban objektíven nyilatkozni. Nagyon enyhén fejezem ki magam, ha azt mondom, hogy nyálcsorgatva álltam ennyi remek hangszer előtt.

Számolatlanul sorakoztak a múlt csodálatos instrumentjei, beleértve a 70-es évek stratocastereit, gibsonjait, gitárvirtuózok és legendák gitárjait (Slash, Paul McCartney) és rengeteg-rengeteg Marshall erősítő és végül, de nem utolsó sorban akusztikus gitárokból sem volt hiány.

Kár lenne elkezdenem dicsérni ezeket a remek hangszereket, mert egyfelől képtelen lennék tárgyilagos maradni, másfelől pedig inkább a képek beszéljenek helyettem. Maradjunk annyiban, hogy ezek a gitárok egytől egyig mestermunkák, és bizony kiállták az idő próbáját. Meg se lehetne számolni, hány rockhimnuszt írtak meg velük vagy hasonló szériákból származó testvéreikkel. Akit valaha is megérintett az élőzene gyönyörűsége, az nem tudott elmenni közömbösen ezek mellett a szépségek mellett.

Még fel sem ocsúdtunk, máris elkezdték ezt a remek estét Jamie Winchesterék. Elnézést kell kérnem mindenkitől, aki kedveli a kopasz gitáros muzsikáját, de akkor, ott, szerintem nem volt ember, akit csak egy pillanatra is lekötött volna. Borzalmas választás volt őket hozni az ír gitáros elé. Oké, értem én, hogy remek menedzsment áll a hátuk mögött, meg azt is értem, hogy egyszer írtak zenét egy mobilszolgáltatónak, és majd egy éven keresztül a csapból is az folyt. NADE!!! Annyira színtelen-szagtalan produkciót kapott a közönség, hogy csuda. Annyira nem tudtak magukkal a nagy színpadon mit kezdeni, hogy csuda. Annyira nem kéne a többnyire 50-es 60-as születésű „zsűri” torkán letuszkolni ezt a fantáziátlan pop-rockot (jóindulattal!), hogy az meg még csudább. Egy gólyabálon remek közönségük lett volna, de könyörgöm ne Gary Moore elé tegyünk egy ilyen muzsikát játszó együttest!!! Megint elnézést kell kérnem, de higgyék el, nagyon nem illettek a képbe.

Miután vége lett az utolsó számuknak is, egy aránylag hosszú szünet következett. Már kezdtük nem érteni, amikor a színpad jobb sarkában felfedeztem egy srácot, aki onnantól kezdve még háromnegyed órán keresztül hangolta Gary gitárjait. Ennek fényében eléggé meglepett, amikor később a számok között azért biztos, ami biztos, a Mester is hangolgatott kicsit. Miután szerencsétlen technikus (eléggé unalmas lehetett ennyit precízen hangolni) az utolsó gitárral is végzett, kialudtak a fények. Pár perc várakozás után fellépett a már-már puritán színpadra Gary Moore és együttese (Pete Rees – bass, Vic Martin – billentyűk és Steve Dixon – dobok). Semmi sztárallűr vagy show-elem. Mosolyogva, integetve odasétáltak hangszereikhez és belecsaptak az Oh Pretty Woman akkordjaiba.

Gary Moore - Oh Pretty Woman

Megkaptuk már mindjárt kezdésnek az igazi dögös bluest. A második szám a Bad For You Baby volt, ami az új album egyik szenzációs száma. Nem volt semmi felesleges sem a számok előadásában, sem a látványban. Pörgött a műsor, következtek a jobbnál jobb nóták: Down The Line, Since I Met You Baby, Have You Heard, All Your Love, Mojo Boogie, I Love You More Than You’ll Ever Know, Too Tired…

Iszonyúan tetszett az a profizmus, alázat, tudás, zsenialitás, amit Gary Moore képviselt. Titkon reménykedtem, hogy lesznek olyan hard rockos számok is, mint az Over The Hills And Far Away, de nem hiányoztak, mert itt most minden a bluesról és a blues-gitározásról szólt. Ez annyira komolyan lett véve, hogy Gary kísérő muzsikusai tényleg nem kaptak több teret. Lejátszották az alapokat, de semmi szóló, még egy 3 hangnyi sem. Egyértelmű, hogy mi volt a dolguk, talán túl egyértelmű is. A színpad felosztása is erről tanúskodott: Gary a bal oldalon, a többiek pedig tőle jobbra, egy kupacban. Kicsit sajnáltam, hogy nem mutathattak a tudásukból, mert biztos nem akárkiket enged fel maga mellé, de itt most Gary Moore, a gitárzseni tartott virtuóz bemutatót. Megkaptuk. Egyszerűen tökéletes volt.

Amikor már mindenki az állát keresgélte a földön, felcsendült a Still Got The Blues. Na itt aztán tényleg megadtam magam. Lehet mondani, hogy unalmassá játszották a rádiók, lehet mondani, hogy klisés, lehet mondani, hogy van ennél jobb száma is, de aki ott élőben hallotta, az bizony dobott egy hátast. Zseniálisan megkomponált dalról van szó, remek előadásban. Sírt a gitár, Gary érzelmesen énekelt, le a kalappal.

Gary Moore - Still got the blues

Az este csúcspontja volt a nóta. Ezt már akkor is sejthette, amikor a setlistet megálmodta, mert még eljátszották a Walking By Myselfet, és már le is vonultak a színpadról. Visszatérésük után már csak 2 szám kapott helyett: a The Blues Is Alright és a Parisienne Walkways. Remek választások. Kicsit megénekeltették a közönséget, kicsit még hallhattunk zseniális szólókat, de aztán tényleg búcsút intettek a közönségnek.

Gary Moore - Parisienne Walkways

Miután felgyúltak a lámpák, azon morfondíroztam, vajon minek is voltam a részese az elmúlt pár órában. A mai napig nem tudom. Azt hiszem, ha egy gitárlegenda 2 órás produkciója után tudnám a választ, akkor azzal az előadással valami gond lett volna…