színház
2009. 12. 20.
A helyzet a fontos
Interjú Tilo Wernerrel
Tilo Wernert még Bécsben, a Burgszínház Kantinjában kérdeztem – magyarul – a kétéves Shakespeare-évadról és az osztrák, magyar, német színházi élet különbségeiről. Nem volt könnyű vele időpontot egyeztetni, Bécs, Budapest és Hamburg között ingázott éppen. A hamburgi Thaliában történetesen már Mundruczó Kornéllal dolgozott.
PRAE.HU: Klaus Bachler tízéves intendatúra után köszönt le, június 30-án az évadzáró bulin Te és Láng Annamária is felléptetek a színészzenekarral. Bachler talán legmerészebb húzása a tíz előadásból álló, összesen három évadot érintő, a színház egész arculatát meghatározó Shakespeare-ciklus volt. Te három darabban is játszottál. Milyen volt színészként részt venni ebben a vállalkozásban?
Praktikus okokból szerződtem ide, a Schilling-féle Hamlet3 után. Először vendégként játszottam itt, aztán a Krétakör felbomlása után átszerződtem ide egy évre, de tudtam, hogy vissza fogok menni Németországba. Ami a Shakespeare-ciklust illeti, az üzenetét nem igazán kommunikálták a színészek felé. A Burgszínház nemzeti intézmény, ezért például a Krétakörrel ellentétben, ahol szlogenünk volt, hogy csak akkor létezünk, ha játszunk, addig a Burg, jöjjön bukás avagy siker, akkor is világszínház marad, mint az épületen az egyik felirat is hirdeti. A legfőbb nézői elvárás a jó színvonal, nem egy konkrét stílus, korszak vagy iskola. Bachler nemcsak egy Shakespeare-ciklust indított el, hanem jó rendezőket is hozott a színházhoz – stílustól függetlenül. Dolgozott itt Hermann Nitsch is!
A Burg egy jól felszerelt „állami áruház”, minden van. Többek között egy százhúsz fős társulattal rendelkezik, úgyhogy itt a színész eleve nem tud olyan helyzetbe kerülni, ami például a műsorpolitikára befolyással lehetne. Ugyan volt tíz Shakespeare-előadás, amiből én háromban is játszottam, a Szeget szeggel-, A Rózsák háborúja- és a Macbeth-produkciókban vettem részt, a ciklust mégsem tekintem műhelymunkának, workshopnak. A színház vezetésének, az intendánsnak és a dramaturgiának az volt a fontos, hogy a különböző rendezők mit gondolnak ma – történetesen éppen Shakespeare-ről.
PRAE.HU: A „Shakespeare braucht das Regietheater.” mondat a ciklus kapcsán híresült el, és igencsak kétértelmű. Shakespeare-nek van szüksége a markáns rendezői olvasatra, vagy a rendezői színháznak Shakespeare-re?
Színészként engem a filológia nem érdekel: csak a színpadi esemény, a történet a fontos. Az számít, hogy mit akarsz elmesélni egy történettel: és ha a darab elég jó, lehet akár Shakespeare-é is. Viszont az is igaz, hogy a Burgszínház néhány kísérletét nem sok színház vállalta volna be. Ilyen a hétórás Rózsák háborúja, ami személy szerint nekem nagyon tetszett. Kihívást jelentett mind a színész, mind a néző számára.
PRAE.HU: Tanúsíthatom: engem a 2008-as bemutató szó szerint a székhez szögezett: felállni is alig tudtam, nem hogy menni. Taxi vitt haza…
A nézőnek valószínűleg nehezebb dolga volt. A színészek közül senki nem volt folyamatosan színpadon, én a hét órából jó, ha hármat töltöttem fenn, így nem volt annyira fárasztó. De nemcsak az emberpróbáló oldala tetszett: formailag nagyon egyszerű volt, letisztult jelmezek és díszletek között egy meglepően egyszerűen követhető történet állt a középpontban. Kimmig a rendezésében erre az epikus szálra fűzte fel a darabot, beiktatott egy mesélőt vagy krónikást, aki minden jelenet előtt egy zanzában összefoglalta, mi következik, így a történet abszolút követhető maradt. Már a próbafolyamatot is nagyon élveztük: Kimmig nem nagyon szeret próbálni, vagyis kísérletezni, ezért mindig konkrét elképzelésekkel jött, és a színészektől az elejétől teljes szövegtudást várt el.
PRAE.HU: A próbákra előre megtanultátok a hétórás előadás teljes szövegkönyvét?
Az egészet nem, de az aznap próbált jelenetét igen. Ez nagyon produktív volt: így akár két-három próbával összeállt egy jelenet. A színészi szabadságot a rendezői elképzelés kibontása adta.
PRAE.HU: Ebbe a rendezői elképzelésbe hogyan fért bele, hogy az előadást egy rövidített verzióban is játsszák a III. Richárd nélkül?
Se a színészek, se a rendező nem szerette ezt a bérletes közönségnek tett engedményt. Két okból: a VI. Henrik-dráma nem áll meg önmagában, a belső feszültség nem rajzol ki egy teljes ívet, nincs tetőpont. Kimmig koncepciójának megfelelően a példány erre készült, ennek az ívnek a bemutatására. Hogy mennyire szoros koncepció volt, az is mutatja, hogy Stratfordban volt egy teljes VI. Henrik-trilógia, ami önmagában tizenegy órás volt. Kimmignél az egész tetralógia hét órát tett ki. A királydráma a tragédiát készíti elő, az egész együtt nyer értelmet. A Richard-dráma nélkül az egész nem több, mint egy szappanopera, egy Dallas. Valószínűleg ezért is döntött úgy, hogy az (első) szünetre például nem egy lezárással, hanem a Jack Cade-zendülés felkavaró jelenetével küldi ki a nézőt, hogy az feldobva várja a folytatást.
PRAE.HU: Ugyancsak Kimmig rendezte a Macbethet, a ciklus utolsó előadását, amelynek a bemutatójára ennek az évadnak az elején került sor. Te Banquót is játszod abban az előadásban. Színészként milyen tapasztalat két ilyen volumenű Shakespeare-darabban szerepelni egymás után, ugyanazzal a rendezővel?
Szerintem a Rózsák háborúja jobban működött, mert bár Birgit Minichmayr, a Lady Macbethet alakító színésznő kitűnő, ebben az értelmezésben kisebb a játéklehetősége, mert a szerelmi történetre kevesebb hangsúly került az előadásban. A kezdeti kritikák se voltak túl pozitívak, ugyanakkor a közönség már egy ideje nagyon szereti a produkciót, ami vizuálisan is nagyon jól működik.
PRAE.HU: Shakespeare színháza anno elég interaktív volt, és a Macbeth is tesz erre kísérletet: Macbeth és Banquo a közönség soraiban ülve értesül a jóslatról. A Burg ciklusában milyen kísérletek történtek a közönségbevonásra?
Ne felejtsük el, hogy a Burgnak egészen speciális közönsége van! Amikor a Karin Beier rendezte Szeget szeggel-előadásban én Vincentióként egészen egyszerű eszközökkel próbáltam megszólítani a nagyszínpadról a közönséget, nem igazán működött.
PRAE.HU: Gondolom, a közvetlenség egy ezerkétszáz férőhelyes színházban nem könnyen valósítható meg. Nagy Zsolt nyilatkozta az Othellóról, hogy a Vígben nagyon nagy a színpad…
Nemcsak a krétakörös eszközökkel, a berliniekkel sem értem el a bécsi közönséget: míg Berlinben a nagyon konkrét, egyszerű vagy ellenkezőleg, a nagyon is teátrális színház működik jól, addig a bécsi közönség szereti a nagy gesztusokat, a szentimentalizmust, sőt időnként a giccset. A Szeget szeggel felső világának, a Herceg-Izabella-Angelo síknak az ábrázolását ezért nem annyira érzem sikeresnek. Ami igazán működött, az az Alvilág ábrázolása volt. Karin Beier az egész világot újrastilizálta, és ehhez a valódi bécsi alvilágot vette alapul. A koncepciója azon felismerésre épült, hogy igenis vannak úgynevezett prolik, de ez újabban egy olyan alulképzett, alulkulturált, demotivált, tévéfüggő réteg, aki azért nem képes a munkaerőpiacon elhelyezkedni, mert megszűntek azok a képesítés nélkül végezhető munkák, amiket el tudnának látni. Ennek a mindentől elzárt, mindenből kimaradó szegény rétegnek (Prekariat németül), és az őket érő társadalmi cinizmusnak a megjelenítésére törekedtünk az előadásban.
Nekem Hamburgból származik egy élményem a lecsúszott szegényeket érintő társadalmi cinizmusról: ott az egyik élelmiszeráruház-lánc szervezett fesztivált, ahol chipset, joghurtot, pékárut dobáltak a tömegbe, ha az emberek eltalálták az áru nevét, vagy felismerték a logóját. Komolyan, mintha a krétakörös Hazámhazám előadásunkat látnám élőben! Nagyon fájt nekem, nemcsak hogy ennyire lecsúszva is lehet létezni, hanem hogy ennyire cinikusan lehet bánni ezekkel az emberekkel. Beier rendezése megmutatta, hogy a politika és a nép között nincsen kapcsolat, hogy a hatalom egyaránt lenézi és megalázza a szegényeket és Izabellát vagy Angelót is.
PRAE.HU: Ennek a kifejezésére szolgál, ahogy a földön némán fekvő Izabellát egyszerűen átlépted az előadás végén, vagy ahogy az őt alakító von Poelnitzcel a végén civilben beszélgettél, miközben az „aljanép” tapsrendbe állt és bohóckodott?
Ez azért a színházra adott reflexió is volt, és nemcsak a rendezői olvasat megjelenése, hanem közös munka, színészi hozzájárulás eredménye is. Beier újító, kísérletező kedvű rendező, aki most Kölnben nemzetközi társulatot épít – mint ahogy ezzel kísérletezett például a legendás Szentivánéji álomban is. Jó volt, és nagyon szeretnék még egyszer vele dolgozni.
PRAE.HU: A Szeget szeggel legnagyobb dobása talán a nyelv volt, a mai, bécsi szleng. A Shakespeare-ciklus minden előadása, sőt a Hamlet3 is mai fordításokkal dolgozott. Anyanyelviként te milyennek találtad a különböző fordításokat?
A Hamlet fordítását a Jürgen Goschsal is dolgozó Angela Schanelec készítette, ami egy jól mondható, mai, de nem hivalkodóan mai szöveg volt. Konkrét, egyszerű, de nem aktualizált nyelvi változatban készült. Albert Ostermaier VI. Henrik-fordításán ugyanakkor érződik a saját, időnként brechti hatásokat mutató nyelve, a nagy szavakkal való játék, a mélyebb értelem és banalitás együttes felmutatása. Ugyanebben az előadásban a III. Richárd Thomas Brasch-féle fordítása inkább az én ízlésem szerint való, kompaktabb, amitől jobban illett a darabhoz. De a kettő nem vált el élesen egymástól, és különben is a helyzet a fontos. Hamburgban Júdás evangéliumában Mundúczó Kornél lakásszínházi eszközökkel és sok improvizációval él.
PRAE.HU: Egy nem anyanyelvi rendező hogyan tudja a német nyelvű improvizációkat nyelvileg megítélni?
A nyelv nem annyira fontos, és van tolmács. Ráadásul Kornél inkább a viszonyokra, helyzetekre, karakterekre koncentrál, és a viselkedés, az adott helyzetben adott válasz megértéséhez és megítéléséhez nem kell a nyelv. Ez a munka ebben mindenképp különbözik a Nibelung-lakóparktól, ahol – Térey-darabjáról lévén szó – nem lehetett annyira elmenni a szövegtől, és kevesebb idő is állt a rendelkezésünkre. Mivel csak négy hetünk volt, Kornél nagyon sokat készült előre, konkrét képekkel, elvárásokkal jött a próbákra. Ez nem „csak” filmes megoldásokat jelent, hanem a zene és a tér szerepét – játszani kellett és akart a térrel, amikor az Országos Pszichiátriai Intézetben rendezte meg a darabot. Hamburgban más a helyzet, ezért máshogy is dolgozunk.
Praktikus okokból szerződtem ide, a Schilling-féle Hamlet3 után. Először vendégként játszottam itt, aztán a Krétakör felbomlása után átszerződtem ide egy évre, de tudtam, hogy vissza fogok menni Németországba. Ami a Shakespeare-ciklust illeti, az üzenetét nem igazán kommunikálták a színészek felé. A Burgszínház nemzeti intézmény, ezért például a Krétakörrel ellentétben, ahol szlogenünk volt, hogy csak akkor létezünk, ha játszunk, addig a Burg, jöjjön bukás avagy siker, akkor is világszínház marad, mint az épületen az egyik felirat is hirdeti. A legfőbb nézői elvárás a jó színvonal, nem egy konkrét stílus, korszak vagy iskola. Bachler nemcsak egy Shakespeare-ciklust indított el, hanem jó rendezőket is hozott a színházhoz – stílustól függetlenül. Dolgozott itt Hermann Nitsch is!
A Burg egy jól felszerelt „állami áruház”, minden van. Többek között egy százhúsz fős társulattal rendelkezik, úgyhogy itt a színész eleve nem tud olyan helyzetbe kerülni, ami például a műsorpolitikára befolyással lehetne. Ugyan volt tíz Shakespeare-előadás, amiből én háromban is játszottam, a Szeget szeggel-, A Rózsák háborúja- és a Macbeth-produkciókban vettem részt, a ciklust mégsem tekintem műhelymunkának, workshopnak. A színház vezetésének, az intendánsnak és a dramaturgiának az volt a fontos, hogy a különböző rendezők mit gondolnak ma – történetesen éppen Shakespeare-ről.
PRAE.HU: A „Shakespeare braucht das Regietheater.” mondat a ciklus kapcsán híresült el, és igencsak kétértelmű. Shakespeare-nek van szüksége a markáns rendezői olvasatra, vagy a rendezői színháznak Shakespeare-re?
Színészként engem a filológia nem érdekel: csak a színpadi esemény, a történet a fontos. Az számít, hogy mit akarsz elmesélni egy történettel: és ha a darab elég jó, lehet akár Shakespeare-é is. Viszont az is igaz, hogy a Burgszínház néhány kísérletét nem sok színház vállalta volna be. Ilyen a hétórás Rózsák háborúja, ami személy szerint nekem nagyon tetszett. Kihívást jelentett mind a színész, mind a néző számára.
PRAE.HU: Tanúsíthatom: engem a 2008-as bemutató szó szerint a székhez szögezett: felállni is alig tudtam, nem hogy menni. Taxi vitt haza…
A nézőnek valószínűleg nehezebb dolga volt. A színészek közül senki nem volt folyamatosan színpadon, én a hét órából jó, ha hármat töltöttem fenn, így nem volt annyira fárasztó. De nemcsak az emberpróbáló oldala tetszett: formailag nagyon egyszerű volt, letisztult jelmezek és díszletek között egy meglepően egyszerűen követhető történet állt a középpontban. Kimmig a rendezésében erre az epikus szálra fűzte fel a darabot, beiktatott egy mesélőt vagy krónikást, aki minden jelenet előtt egy zanzában összefoglalta, mi következik, így a történet abszolút követhető maradt. Már a próbafolyamatot is nagyon élveztük: Kimmig nem nagyon szeret próbálni, vagyis kísérletezni, ezért mindig konkrét elképzelésekkel jött, és a színészektől az elejétől teljes szövegtudást várt el.
PRAE.HU: A próbákra előre megtanultátok a hétórás előadás teljes szövegkönyvét?
Az egészet nem, de az aznap próbált jelenetét igen. Ez nagyon produktív volt: így akár két-három próbával összeállt egy jelenet. A színészi szabadságot a rendezői elképzelés kibontása adta.
PRAE.HU: Ebbe a rendezői elképzelésbe hogyan fért bele, hogy az előadást egy rövidített verzióban is játsszák a III. Richárd nélkül?
Se a színészek, se a rendező nem szerette ezt a bérletes közönségnek tett engedményt. Két okból: a VI. Henrik-dráma nem áll meg önmagában, a belső feszültség nem rajzol ki egy teljes ívet, nincs tetőpont. Kimmig koncepciójának megfelelően a példány erre készült, ennek az ívnek a bemutatására. Hogy mennyire szoros koncepció volt, az is mutatja, hogy Stratfordban volt egy teljes VI. Henrik-trilógia, ami önmagában tizenegy órás volt. Kimmignél az egész tetralógia hét órát tett ki. A királydráma a tragédiát készíti elő, az egész együtt nyer értelmet. A Richard-dráma nélkül az egész nem több, mint egy szappanopera, egy Dallas. Valószínűleg ezért is döntött úgy, hogy az (első) szünetre például nem egy lezárással, hanem a Jack Cade-zendülés felkavaró jelenetével küldi ki a nézőt, hogy az feldobva várja a folytatást.
PRAE.HU: Ugyancsak Kimmig rendezte a Macbethet, a ciklus utolsó előadását, amelynek a bemutatójára ennek az évadnak az elején került sor. Te Banquót is játszod abban az előadásban. Színészként milyen tapasztalat két ilyen volumenű Shakespeare-darabban szerepelni egymás után, ugyanazzal a rendezővel?
Szerintem a Rózsák háborúja jobban működött, mert bár Birgit Minichmayr, a Lady Macbethet alakító színésznő kitűnő, ebben az értelmezésben kisebb a játéklehetősége, mert a szerelmi történetre kevesebb hangsúly került az előadásban. A kezdeti kritikák se voltak túl pozitívak, ugyanakkor a közönség már egy ideje nagyon szereti a produkciót, ami vizuálisan is nagyon jól működik.
PRAE.HU: Shakespeare színháza anno elég interaktív volt, és a Macbeth is tesz erre kísérletet: Macbeth és Banquo a közönség soraiban ülve értesül a jóslatról. A Burg ciklusában milyen kísérletek történtek a közönségbevonásra?
Ne felejtsük el, hogy a Burgnak egészen speciális közönsége van! Amikor a Karin Beier rendezte Szeget szeggel-előadásban én Vincentióként egészen egyszerű eszközökkel próbáltam megszólítani a nagyszínpadról a közönséget, nem igazán működött.
PRAE.HU: Gondolom, a közvetlenség egy ezerkétszáz férőhelyes színházban nem könnyen valósítható meg. Nagy Zsolt nyilatkozta az Othellóról, hogy a Vígben nagyon nagy a színpad…
Nemcsak a krétakörös eszközökkel, a berliniekkel sem értem el a bécsi közönséget: míg Berlinben a nagyon konkrét, egyszerű vagy ellenkezőleg, a nagyon is teátrális színház működik jól, addig a bécsi közönség szereti a nagy gesztusokat, a szentimentalizmust, sőt időnként a giccset. A Szeget szeggel felső világának, a Herceg-Izabella-Angelo síknak az ábrázolását ezért nem annyira érzem sikeresnek. Ami igazán működött, az az Alvilág ábrázolása volt. Karin Beier az egész világot újrastilizálta, és ehhez a valódi bécsi alvilágot vette alapul. A koncepciója azon felismerésre épült, hogy igenis vannak úgynevezett prolik, de ez újabban egy olyan alulképzett, alulkulturált, demotivált, tévéfüggő réteg, aki azért nem képes a munkaerőpiacon elhelyezkedni, mert megszűntek azok a képesítés nélkül végezhető munkák, amiket el tudnának látni. Ennek a mindentől elzárt, mindenből kimaradó szegény rétegnek (Prekariat németül), és az őket érő társadalmi cinizmusnak a megjelenítésére törekedtünk az előadásban.
Nekem Hamburgból származik egy élményem a lecsúszott szegényeket érintő társadalmi cinizmusról: ott az egyik élelmiszeráruház-lánc szervezett fesztivált, ahol chipset, joghurtot, pékárut dobáltak a tömegbe, ha az emberek eltalálták az áru nevét, vagy felismerték a logóját. Komolyan, mintha a krétakörös Hazámhazám előadásunkat látnám élőben! Nagyon fájt nekem, nemcsak hogy ennyire lecsúszva is lehet létezni, hanem hogy ennyire cinikusan lehet bánni ezekkel az emberekkel. Beier rendezése megmutatta, hogy a politika és a nép között nincsen kapcsolat, hogy a hatalom egyaránt lenézi és megalázza a szegényeket és Izabellát vagy Angelót is.
PRAE.HU: Ennek a kifejezésére szolgál, ahogy a földön némán fekvő Izabellát egyszerűen átlépted az előadás végén, vagy ahogy az őt alakító von Poelnitzcel a végén civilben beszélgettél, miközben az „aljanép” tapsrendbe állt és bohóckodott?
Ez azért a színházra adott reflexió is volt, és nemcsak a rendezői olvasat megjelenése, hanem közös munka, színészi hozzájárulás eredménye is. Beier újító, kísérletező kedvű rendező, aki most Kölnben nemzetközi társulatot épít – mint ahogy ezzel kísérletezett például a legendás Szentivánéji álomban is. Jó volt, és nagyon szeretnék még egyszer vele dolgozni.
PRAE.HU: A Szeget szeggel legnagyobb dobása talán a nyelv volt, a mai, bécsi szleng. A Shakespeare-ciklus minden előadása, sőt a Hamlet3 is mai fordításokkal dolgozott. Anyanyelviként te milyennek találtad a különböző fordításokat?
A Hamlet fordítását a Jürgen Goschsal is dolgozó Angela Schanelec készítette, ami egy jól mondható, mai, de nem hivalkodóan mai szöveg volt. Konkrét, egyszerű, de nem aktualizált nyelvi változatban készült. Albert Ostermaier VI. Henrik-fordításán ugyanakkor érződik a saját, időnként brechti hatásokat mutató nyelve, a nagy szavakkal való játék, a mélyebb értelem és banalitás együttes felmutatása. Ugyanebben az előadásban a III. Richárd Thomas Brasch-féle fordítása inkább az én ízlésem szerint való, kompaktabb, amitől jobban illett a darabhoz. De a kettő nem vált el élesen egymástól, és különben is a helyzet a fontos. Hamburgban Júdás evangéliumában Mundúczó Kornél lakásszínházi eszközökkel és sok improvizációval él.
PRAE.HU: Egy nem anyanyelvi rendező hogyan tudja a német nyelvű improvizációkat nyelvileg megítélni?
A nyelv nem annyira fontos, és van tolmács. Ráadásul Kornél inkább a viszonyokra, helyzetekre, karakterekre koncentrál, és a viselkedés, az adott helyzetben adott válasz megértéséhez és megítéléséhez nem kell a nyelv. Ez a munka ebben mindenképp különbözik a Nibelung-lakóparktól, ahol – Térey-darabjáról lévén szó – nem lehetett annyira elmenni a szövegtől, és kevesebb idő is állt a rendelkezésünkre. Mivel csak négy hetünk volt, Kornél nagyon sokat készült előre, konkrét képekkel, elvárásokkal jött a próbákra. Ez nem „csak” filmes megoldásokat jelent, hanem a zene és a tér szerepét – játszani kellett és akart a térrel, amikor az Országos Pszichiátriai Intézetben rendezte meg a darabot. Hamburgban más a helyzet, ezért máshogy is dolgozunk.
Kapcsolódó cikkek
További írások a rovatból
avagy A spacio-temporalitás liminalitásának reprezentációja David Greig Prudenciájának Kovács D. Dániel által teremtett színpadi víziójában...
Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza az Örkény Stúdióban
Más művészeti ágakról
Vetlényi Zsolt FOLYÓÍRÁS című kiállításának kritikai szemléje