Először is maga az immáron vénséges vén Sötétben Látó Tündér mondja el nekünk, hogyan kapta a nevét, a névadás pedig ezen belül egy második mesélő helyzet, amikor a Sötétben Látó Tündér még apró tündérgyerekként ül tündéranyja ölében. A két mesélésen belül pedig elhangzik egy történet, amelyben bármelyik Pirinyó Minyó megtalálhatja önmagát.

A mese szigorúan tartja magát a népmese követelményeihez, komolyan veszi a gyerek vágyait és gondjait, és mégis apró, de nem poénra futtatott vagy stílusidegen kikacsintások lazítják a dús szöveget. Dús, mert cselekménye a népmesékhez illően fordulatos, nyelve viszont a népmeseinél jóval barokkosabb bőséggel ír le apró részletekig mindent (a tizetlépős dombocskától a tündérek lakhelyéig és viselkedéséig), miközben még a történet kereteibe is ki-kilépked, az idősík váltását egy visszatérő fordulattal ("azon a nevezetes téli éjszakán") jelezve. A mese intenciója, hogy miként a tündéranya ölébe veszi gyeremekét (Takács Mari rajza tökéletesen ábrázolja ezt a melegséget), csak rá figyel, kifejezetten egy csak neki szóló történetet mesél, úgy olvassa fel a szülő is ezt a emsét, intim családi együttlét során. Ez a bőség magányos olvasás során sokkal nehezebben fogadható be, mint a leírt szöveget kihangosító, értelmező felolvasás során.

A két mese, a keret, a névadás és a Világszép Málnácska története több ponton érintkezik, metonimikusan értelmezi egyik a másikát. A kis tündér története olyan, mint minden legkisebb testvéré, mint a gyereké, aki elvész a nagyok között: kicsi, mindenben ügyetlen, csúfolják. Annyira ügyetlen és annyira nem bízik magában, hogy még a saját nevét, azaz a saját személyiségének legfontosabb részét sem találja. Mivel el van veszve önmaga előtt, ezért el van veszve a világban is, szabad prédája az éjszaka sötétjében bóklászó gondolat- és szomorúság szörnyeknek. Hogy megoldódjon a problémája, meg kell találnia saját különös képességét (és ezzel a nevét). Ő maga még nem tudja, mit és hogyan, csak annyit: figyelemre, szeretetre, közelségre van szüksége. Arra, hogy tündéranyja egy hosszú pillanatig csak vele legyen, és ez a figyelem segítse végig az útján. A tündérmama pedig pontosan tudja, hogyan kell egy gyerekre figyelni: ölbe kell venni, meg kell hallani, amit mond ("te látod a sötétben a gondolataidat?"; ami riaszt, amit eddig nem tudtál legyőzni, az a képességed fog önmagaddá tenni). És mesélni kell neki, mert a mesével való azonosulás során tudja megfogalmazni saját érzéseit. Fontos tehát, hogy hogyan mit mesélünk. A tündéranya tudja is, ki az, akire Pirinyó Minyónak szüksége van: két legkisebbre, két számkivetettre, akik legyőzik a legeslegeslegsötétebb sötétet, mert annyira szeretik egymást.

A két mese a megoldás felé közeledve összemosódik, a Sötétben Látó Tündér át tudja lépni a mese határait, és ő maga szabja meg, hogy mi történik hőseivel, azaz mi történik vele. Hiszen megkapta a mesélés hatalmát és jogát, a gyűrűt. Nemcsak egy teljes ember születik meg a névvel, de megszületik az irodalom is. Hiszen a Sötétben Látó Tündér mesélővé érik, aki saját meséket talál ki és tevékenységének fő feladatai: biztatni azokat, akik félnek a sötétben, félnek a nem tudástól és a haláltól, mind a művészet (romantikusan értett) feladatai is: megragadni a halált, beleírni magát a halhatatlanságba, a nem tudás felismeréséből visszavezetni az embert az igazi tudáshoz, az önismerethez, és (ami meg is történik a mesében és a rajzokban) fénnyel és színnel tölteni meg a gondolat nélküli tér sötétségét.

Tökmag királyfi meséje önmagában is komplett mű, de érdemes összeolvasni legfontosabb palimpszesztusával, a Világszép Nádszálkisasszonnyal. Tökmag királyfi, akárcsak Pirinyó Minyó, nem találja önmagát, csak neki nem névre, hanem feleségre van szüksége, attól lesz felnőtt. Neki nem az édesanyja, hanem egy vakond segít: egy földalatti, varázslatos lény, mert jószívű vele. A vakond lehet a pszhichologizáló értelmezés szerint az ösztönén, de ha eddig nem is megyünk, mindenképp valamiféle megérzés, ösztön hangja, és persze azzal, hogy Tökmag királyfi nem kételkedik benne, máris kiállt egy próbát – akárcsak Pirinyó Minyó azzal, hogy végiglépeget a dombocskáján.

Tökmag királyfi lova táltossá válik (mert ragaszkodott hozzá és bízott benne), eljut a Nap udvarába, ám előtte ki kell vágnia önmagából egy darabot, megszabadul egy olyan tehertől, amely nem való a fényességes udvarba, hanem a farkasok gyomrába, megadja nekik is, ami jár. A Nap udvarában egy aranysugarat kéne szereznie, de ő inkább megújult önmagában gyönyörködik: amint tehát kicsit is letér az útról, és jelentéktelen (azaz nem belső értékekből eredő) külsőségekre koncentrál, rögtön megbűnhödik – elvégre itt egy erkölcsi fejlődésről (is) van szó. A pokolnak egyfajta hasonmásába jut, ahol egy gonosz törpe várja. Csakhogy ő már találkozott a törpe hajdan még gonoszabb apjával, és megkapta egy zsebkendőbe hímezve a törpe találós kérdéseire a választ. A törpe a helyes válasz hallatán magába mélyed, és elrohan kibékülni apjával. Ez a kis (Bagossy által kreált) epizód ellenpontja a tündéranya és Pirinyó Minyó kapcsolatának: ha a gyereket, aki nem találja önmagát, nem elfogadják, hanem eltaszítják, akkor az ördög szolgája lesz, azaz győzni fog rosszabbik énje, és nem úr lesz a saját életében, hanem szolga. A felismerés, hogy kérdésére van válasz, és a válasz nem jöhet máshonnan, csak a gyerekkorából, arra készteti a törpét, hogy hozza helyre, amit lehet.

Tökmag királyfit ezután csak a csoda, a szépséges Hajnal menti meg (itt és a Világszép Nádszálkisasszonyban is). Azonban a modern szövegben a csoda reflektáltan jelenik meg, mint az alkotói intenció eredménye. A megszerzett fénnyel elindulhatnak a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, a legeslegeslegsötétebb sötétbe. Mert hiába volt eddig is sokszor sötét ebben a mesében, csak a legelegslegsötétebben túl lehet a boldogság, csak ott juthat el odáig az ember (saját határain járva), hogy saját fényével világítson magának. Bár a mese a boldog befejezés felé rohan, ez itt akkor is az emberi egzisztencia legmélyebb mélypontja, magánya. Mindkét királyfi és Pirinyó Minyó is meglátja itt a saját boldogságát: egyik a három nádszálat, mely szél nélkül is meghajlik, azaz várja, a másik a három üveg lekvárt; a kislány pedig megfelelhet a nevének, mindent tud ahhoz, hogy igazi Sötétben Látó legyen.

A Benedek Elek és a Bagossy (alias tündérmama) meséje között azonban van egy újabb lényeges differencia. Míg a törpés epizód alapvetően nem változtatott a királyfi morális fejlődésén, útján, addig a királykisasszony megszerzése lényeges narratív és erkölcsi különbségeket mutat fel. Benedek Eleknél a királylányt és szolgálóit egy boszorkány, azaz valamiféle gonosz, nem elengedő nő, anyafigura őrzi, aki akkor hal meg, ha egyszerre szabadítja ki mind a három lányt a legkisebb királyfi. De ekkor még nem kapja meg jegyesét, még nem láthatja, látatlanban kell elhinnie, hogy az igazit mentette meg. Mert ha hamar feltöri, akkor a lány meghal, szomjan hal: nem csak megmenteni, de táplálni is kell azt az igaz szerelmet. A királyfi azonban nem bízik ebben, és felvágja az egyik nádat: meghal a szolgálólány. Ekkor a másik két nádszál és a királyfi megsiratja és eltemeti a nőt: érthetjük ezt úgy is, hogy valamilyen első szerelmet sirat és enged itt el, hogy a bizalmatlanságot temeti el, a felelőtlenséget, a türelmetlenséget. A második szolgáló is így végzi, itt azonban már nem a türelmetlenség és hitetlenség a motiváció. Erkölcsét azonban az tartja fenn, hogy a harmadikat, az igazit már nem hagyja veszni, már gondol a táplálással is – azaz felismeri hibáit és felülemelkedik rajtuk.

Tökmag királyfi ezzel szemben három olyan lányért jött, akit, mint oly sok mesében, a sárkány őriz. Aki ugyan gonosz, ijesztő, de nagyon szerelmes is: nem akkor hal meg, ha a Jó legyőzi, hanem ha elveszti szerelmét. Bár külsőre sárkány, bensejét tekintve inkább romanticizált (démoni, de érző) hős, avagy mág rokona azoknak a nem gonosz mesei lényeknek, akik tulajdonolni akarják gyermeküket, szerelmüket (mint például a Raponc boszorkánya Raponcot). Ezekkel a lényekkel ugyan együttérzünk, de cselekedeteiket nem helyeseljük. A sárkány tehát igen meghatóan belahal a szerelembe, míg Málnácska a rabságba és szerelemtelenségbe halt volna bele, ha Tökmag királyfi nem jön időben. De jött, és két ügyetlen mozdulattal leverte a két szobalányt, akik ki is lehelték lelküket, majd hőseink tovalovagoltak, sietve, mert jött a sárkány – legalább volt, aki meggyászolja őket.

Modern Tökmag királyfink ugyanis túllép a gyilkosságokon – itt megbicsaklik a népmesei erkölcs, mely nem engedi, nem engedheti meg az erkölcsileg értelmezhetetlen halált. Tökmag királyfi jellemébe ilyen jelentős tettek nem nyúlnak már bele, nem fejlődik tőlük – kicsit meginog itt az emberi élet értékébe vetett hitünk. Az elődök bármiképpen veszhetnek az igazi érdekében, bár éppen a sárkány halála során jóval nagyobb érzelmeket mozgat meg a szöveg – úgy látszik, az érzelmes férfielődöknek azért kijár a gyász ("addig sírt, míg el nem aludt élete gyertyája"). A Málnácska megszabadítása körüli epizód a mese kerete szempontjából is igen lényeges, itt olvad össze fikció és tündérvalóság: a Sötétben Látó Tündér ugyanis nem hagyja cserben hőseit, maga írja tovább a mesét, s akárcsak a királyfiak a megszabadított királylányokkal, ő is egyesül felszabadult új tudásával. Elvégre az írás létkérdés, Pirinyó Minyó, Tökmag királyfi és Málnácska is a saját életét írja épp. A beszélő nyálak, a metonimikus helyettesítés toposza jó választás: ahogy ő beszéli a mesét, úgy beszélnek a nyálak is, de sajnos a szó ember nélkül, önmagában eltéved, nem tud igaz történetet mondani, és így nem védi meg a szó hordozóit. Csak a teljes önvallomás és a visszavonhatatlan, jövőbe vetett bizalom tudja leteríteni a sárkányt: "a boldogan éltek, míg meg nem haltak" bizonyossága legyőz minden akadályt.



A Sötétben Látó Tündér pedig elvégzi dolgát az olvasóval is, kicsit sötétben látóvá tesz minket is, ha kísérjük útján ebben a könyvben, ahol minden az ő szemével látunk: a fényest, a világost, a színest (a félreismerhetetlen Takács Mari színeket: mélyek, minden harsányságtól mentek, és különlegesek, akárcsak a kompozíciók nézőpontjai); mindazt, ami a sötétből kirajzolódik, ha megfelelően nézünk rá.