Ára van annak, ha egy magyar nő a hetvenes évek végén két gyermekével együtt felkerekedik és Párizsba indul, hogy egy egészen más hagyományokra épülő, kulturálisan jóval összetettebb, szabad levegőjű társadalomban is megtapasztalhassa a mindennapokat. Nemcsak az kerülhet sokba, ha közben a hátrahagyott országban rossz hírét keltik a hűtlen távozónak, hanem az is, ha az új város közrefogja az idegent, napról napra új izgalommal tölti el, míg aztán a budai úrilány a hippi-hangulatú kommunából egy közeli, omladozó lakóházba cuccol át, és ott is marad, még közel hat évig.

Lángh Júlia tapasztalt és edzett szabadúszó, a szó legteljesebb értelmében. Míg a szociális háló minimális életfeltételek között ugyan, de fenntartja a többgyermekes bevándorlót (de akár egy egyedülálló, dolgozni nem akaró, elmebajt színlelő francia őslakost is), a család egyetlen kenyérkeresőjeként, szellemi- és fizikai szabadfoglalkozású életbe kezd: utcagyerekekre felügyel, fogyatékostáborban konyhai munkát végez, építkezésen maltert kavar, varrodai bedolgozást vállal, és a Szabad Európa Rádió tudósítójaként kis színes híreket állít össze. Közben egyre sodródik az üdvösséget hirdető áramlatok között: „füves” együttlétek, tüntetések, világbékéért folyamodó tolerancia-akciók időnként naiv és meghatott résztvevője lesz, máskor pedig az utcák, vagy afrikai dobtól hangos hátsóudvarok forgatagának tagadhatatlanul kelet-európai, koravén szemlélője marad.

A párizsi életre való igazi berendezkedés a saját házba való átköltözéssel kezdődik. A kommuna nőnemű tagjaként egy egzotikus szállóvendég (még ha ő nem is tartja magát egzotikumnak) károsan befolyásolta az ideiglenes-szálláson uralkodó női hierarchiát. Az újonnan belakott ház is fogad „szállóvendégeket” - főleg Magyarföldről érkező, éjszakára bekéredzkedő átutazókat, de önmaguk vagy élettársuk elől menekülő párizsiakat is. Lángh Júlia nyitottsága és emberismerete végigkíséri az olvasót a sötét tereken, áramellátás nélkül maradt lépcsőházakon és újonnan nyitott edzőtermeken, ahol az utcagyerek valódi pisztollyal jár, az afrikai gyógyítóasszony tele szájjal mosolyogva vendégeli meg az arra járó idegent, és a feketebőrűek sokkal vidámabban vetik alá magukat az izomgépek okozta terhelésnek, mint látványosan szenvedő európai társaik.

Az utazás létformája, az új szabályok közti létezés, az idegen közegben megélt magárahagyatottság az élet lecsupaszított lényegére nyitja rá a fantáziát. Nemcsak a létfenntartásról, a testi táplálék előteremtéséről van szó, hanem a transzcendentális keresésről, a hippikorszakon túlhaladott Európa legkülönbözőbb, újonnan kínált lelki gyógymódjairól. A vízbe merülő párizsiak megkapaszkodnak a medence szélében, bekapcsol a zene, rezegnek a koponyacsontok és dobhártyák, a hangkúra résztvevői ringatózva élvezik a japán szimfónikusok és az éneklő bálnák vízbe vezetett dallamait. Csoportosan és egyedül is igénybe vehető az egyiptomi kártyajóslás vagy a dobterápia (a dobszó parancsának engedelmeskedve a páciensekből távozik a lelki salakanyag). A kínálattól megrészegülő, messziről jött értelmiségi kalandor elrugódzik a mindennapi megélhetés kemény talajától, és egyik tanítástól a másikig löki magát, de kelet-európai szkepticizmusát eközben sem vetkőzheti le.

Aki ebbe az éleformába belekóstol, elkerülhetetlenül függővé válik. Elhitetheti magával, hogy lakóhelyet talált, évekig élhet ugyanott, a társadalomba beilleszkedve, ugyanakkor a szociális hálón épphogy evickélők küzdelmeinek ismerőjeként is. Egy idő után mégis mennie kell; egyszerre vágyik megtartani ezt a nehézkesen kialakított, mégis egyedien párizsias életet, és újat keresni, elölről kezdeni az egészet valahol, persze csak rövid ideig, átutazóként. A szerző jóval később, a Münchenben eltöltött rádiós időszakot követően afrikai útra indul, ahol hasonlóan sivár lakókörnyezetben, ugyanolyan eső-áztatta szobában éli meg kívülállóságát, formálódását egy másik kultúra szabályai között. Élményeit erről a küldetésről is a Párizs fű alatt stílusában, egybefüggően elmesélt kis színesekként olvashatjuk.