"Az Apokrif folyóirat szeretettel meghívja Önöket a Napkút kiadó gondozásában, idén decemberben megjelenő, Beszámított veszteség című versantológia könyvbemutatóira, melyek során a kötet mind a kilenc szerzője bemutatkozik a közönségnek" - áll a meghívón, továbbá az is, hogy az első esten Fehér Renátó, Stolcz Ádám és Török Sándor Mátyás mutatkozik be a nagyérdeműnek a most éppen Szabad az Á névre keresztelt helyen.

A lépcsőn felfelé egy nagydarab, szimpatikus arc, zavaromban elmondom ittlétünk célját és a csillagjegyünket, „tudom, mindjárt láttam rajtatok”, kapjuk szembe a választ, nahát, ki hitte volna, mi meg nem látszik az emberen.

Odalent megnyílik valóság és költészet, törésvonaluk fényében fiatal lányok a sörüket iszogatják, a kávéjuk felett úgy üldögélnek a színpad felé összpontosítva, mintha a századfordulós bohém Párizs nélkülözhetetlen kellékei volnának. Az ujjuk közé csippentett égő cigaretta szemérmes parazsával lassan olyan, mint a romantika korában írott versek halál, szerelem és hazamotívuma: elcsépelt, unalomig használt. Attól félek, minden irodalmi est a maga stábját használja, alkalomadtán előveszi, egy jó rendező a színpad körül megszervez minden jelenetet és kezdődhet, aminek kezdődnie kell. Ne legyen igazam.

Állunk a falnál, nézelődünk, a hátulról mögénk lopakodott, lépcsőn szembejött arc hellyel kínál, rögtön a főasztalhoz, a költők, antológiák és idegen sörök közé. Kezdünk zavarba jönni, nem készültünk fel ilyen kedvességre.

Hangulatfény, sejtelmes színpad, egyetemisták és a bárban egymás után töltögetett italok, hol költészet van, ott költészet van, de hát akkor már legyen alkohol is.

Az első költő Fehér Renátó. Verseiben van költészet és mondanivaló, hatások és hatástalanságok, együtt viszont érdekes és megszívlelendő lírát művel. A versek után egy kis beszélgetés, Renátó megállapítása szerint az első kötet még szükség szerint érezhetően viseli más költészetek hatását, viszont a második már önálló, eredeti kell legyen. A pár percig tartó beszélgetés alatt felvázolt költői hitvallás szerény, ajánlom mindenki figyelmébe, olvassa Fehér Renátó verseit, érdemes.

Második felolvasónk, Török Sándor Mátyás mint egy meglepődött manöken néz körül a nézőtéren -- nem értem, mire számított, hiszen reggel óta tudja, estére egy felolvasás, színpadi szereplés vár rá. Mátyás verseiben van tócsa és filozófia, őszintén remélem, utóbbi nem indul éjszakai tivornyára, mert még a végén az előbbibe fullad bele. A versek egy fiatalember  versei, még nehezen tudom eldönteni, mennyire kiforrott ez a költői hitvallás... Jön a beszélgetés, Mátyás beszámol a vizsgaidőszak nehézségeiről. A bánat egy nagy... igen, nagyon nagy. Sőt! Itt is elhangzik ez-az, de sajnos itt nem érzem a hitelesség meglétét.

És harmadiknak az est fénypontja, az eredetiség szócsöve következik, hosszú előkészületek után hallható mindaz, amiért érdemes volt eljönnünk ide. Stolcz Ádám, költő és előadóművész és magyar szakos hallgató. Zenére adja elő a végtelent súroló költeményét - néha mondjuk az egyik elnyomja a másikat és fordítva. A verse műfaji megnevezése: tekken, a szerző elnevezése, japán eredetű szó, azt jelenti, küzdelem, ha nem csal az emlékezetem.



Költőnk, mint modern Karinthy, képes a közönség hangulatának fokozására, többekből a füst és alkoholgőz mellett dől a röhögés és a jókedv, mi sem maradunk ki ebből, a láthatatlan szózuhany összevizez, benedvesíti a rekeszizmunk tetőtől-talpig. Költészete padlásán a seggemtől az izzadságomból készült, megivott limonádéig van minden, ami szem szájnak ingere, bennem meg az ijedtség, félő, könnyedén leszakad ez a padlás és maga alá temeti a kedves költőt. A várva várt előadást megelőző beszélgetésből természetesen kiderült, mire számíthatunk. A szavaknak van ereje, tud fájni a nyelv, most érzem először igazán. Nem baj, hadd fájjon, megérdemlem.

A cigaretták tovább égnek, a sörök habján ott tündököl a kortársi költészet fényhulláma, elmenőben még észreveszem a színpad előtt térdeplő Kemény Lilit és Hercsel Adélt.

Van itt költészet, fiatal és provokatív, ettől nem félek. Viszont a költészet lényegét még egyik felolvasó sem ragadta üstökön. Ki a Zappából, vissza a hűvös, novemberi ég alá, a fény nem csillapodik, a Mikszáth tér galambjai világgá szálltak, kirakatok előtt elsétálva igyekszünk a Blaha felé. Dübörög a költészet, hajrá, csak az én fülem időközben kissé megsüketült.

http://apokrifonline.wordpress.com/
http://www.youtube.com/user/apokrifonline