Az előadást méltatlanul alulreklámozta a köztérileg amúgy igen aktív Millenáris, de – ha verekedni nem is kellett a jó helyekért – a majdnem-teltház így is gond nélkül megvolt. Elsősorban „előadás”, és nem „koncert”, legalábbis nem a hagyományos rock- vagy népzenei értelemben, ugyanis a Teátrum tere, a sorokba rendezett székekkel a befogadást a csendes-ülős-elmélyülős módba kapcsolta.

A kategorizálás persze igencsak problémás a Woven Hand esetében, mivel az amerikai zenekar az alternatív country, post-rock, folk-rock vagy éppen a punk elemeit vegyíti – hogy csak a Wikipedia-szócikkből szemezgessünk. Az ebből kialakuló összhatás pedig gyakran billentené a nézőt a mozgás felé, csakúgy, mint a Muzsikás vérpezsdítő húzása.

Ugyanakkor a szokatlan környezet és a hozzá tartozó elementáris erejű, tiszta hangzás új minőséget kölcsönzött az élménynek: a Woven Hand zenéjének hömpölygő áradatában az egyes hangszerek megtalálták helyüket, és nem süllyedtek el a kavargásban, nekünk csak fel kellett feküdni a hullámokra, és követni David Eugene Edwards közeledő-távolodó, effektekkel játszó, borzongató énekét.

A hangulatot uraló parttalan melankólia itt nem nyomaszt, hanem távlatot és mélységet nyit, és olykor a pszichedélia légterébe emelkedik. Volt The Beautiful Axe a legutolsó lemezről, volt egyszemélyes Whistling Girl a Mosaic-ról, de igazán magasra a 2002-es himnikus és egyben parancsoló White Bird repült és repített.

Mindehhez elsőre disszonánsan hat a Muzsikás – gyakran ugyan sírva – vigadó, lábat is meg-megcsapkodó, pattogós zenei világa, ami mintha feloldhatónak, lezárhatónak mutatná a Woven Hand-nél feloldhatatlan és végtelen hömpölygést.

A koncert forgatókönyve is inkább „egymásmellettiséget”, mintsem „közös-séget” mutatott: javarészt felváltva játszott a két zenekar, néhány Woven Hand-dalban ugyan szerepet kapott a Muzsikás is, de pillanatnyi csúcspontokon kívül mindez nem lendült túl az illusztráción.

Mindazonáltal valódi találkozás is létre tudott jönni, mégpedig a sötétebbik oldalon. A ráadásként eljátszott Betyárdal könnyei („jaj de szomorút álmodtam”) a Woven Hand feldolgozásában termékeny talajra hullottak, még ha a betyárból 'törvényen kívüli' is vált (Outlaw Song). Ezen a ponton született valami valóban közös: az egymás iránti alázatból új egész szervesült, és néhány pillanatra a zenei világok közti üres teret kitöltötte a csoda. Talán nem is kell még három hónap, hogy ez legalább három napig tartson.