A szerző röpke pillanatokra kapja fel az elbeszélés szálait, de pontosan tudja, melyik jelentéktelenre színtelenített mellékmondatnál kell elengedni, hogy az egyszeri képből nagyszerű metafora legyen, s hogy a szöveg, a nyelv megmutassa metapoétikai működését.

A tárcák szerkezetüket nem belső titokként hordozzák magukban, hanem kívül hordják ruhájukként, nem tovább nehezítve az intellektuálisan-intertextuálisan eleve terhelt szövegeket, hanem éppen ellenkezőleg: a szövegek légiesek lesznek, és a természetesség hatását keltik.

Tóth Krisztina, amint azt a Vonalkódban is megmutatta, jellegzetes novellista kvalitásokkal rendelkezik. Hogy mit jelent ez? A novellista rövidtávon képes nagy utat megtenni, egy-egy felvillantott képbe a lehető legtöbbet tudja sűríteni. Ez a tudása legújabb kötetében olyan mesterien fejti ki hatását, hogy a novella súlyú szövegek 2-3 oldalas tárcákká sűrűsödnek, de a tömegük – úgymond – változatlan marad.

A korpusz működése (létmódja?) magában hordja azt a felismerést, amely szerint a szöveg nem csupán dominálja a történetet, mi több, nemcsak „cselekményítője” a történeti anyagnak, hanem messze elemelkedik tőle, s maga a beszédszituáció az, amely a poétikai játékot megteremti. Ezért lehetséges, hogy a szövegek olykor torzókként hatnak, már amennyiben történeteket olvasunk bennük, hiszen az elbeszélői játékkedv a fentebb jelzett felismerést nem dogmatikus szigorral működteti, hanem elbeszélői intrikával, akárha a történet is csak a beszélő tolvajnyelvének lenne egy kódolt rétege; ad is belőle, meg is vonja tőlünk.

A nyelv és a metanyelv, a nyomokban felbukkanó történeti szegmensek és piktúrák, valamint a kötet nagyobbik részét uraló beszélői pozíció egészen regényszerűen alkot egységes egészt. Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy a kötet regényként is olvasható (noha az olvasót nem vonjuk meg az ő tulajdon szabadságától), hanem inkább azt, hogy az elbeszélő nem csupán tematizáltan és explikáltan egy felnőni képtelen, játszi kedvű anya, akit gyermetegsége megvéd a megfásultságtól, s megtart az evidenciákra minduntalan rákérdező infantilis idiomatizmusban, aki gyűjt, bogaras, és képtelen belenőni a realitásba, ezért a realitásból vagy játékot farag, vagy kiköltözik az egekbe (a méretarány és a pozíció hasonló), de a történetekben megjelenő kisgyerek, és a narrátor hozzá fűződő önfeláldozó és odaadó anyai viszonya a mellékes cselekményeknek a fent említettek mellett alakító tényezője is. Az elbeszélő lényegileg nem szövegenként változik, hanem kötet-ciklusonként.



A kötet poétikai téma- és ötletgazdagsága, elapadhatatlan játékszenvedélye nem csupán a szövegdarabok mint játék-darabok sokszínűségét, egyszersmind szépen ívelt egységét mutatja, hanem az elbeszélő kisfiával való együttgondolkodás, együttjátszás történeti lehetőségét is, sőt, egy közbülső narratív szinten, az egyes szövegeket alkotó különös beszédhelyzetek kiindulási pontjuktól induló, leleményekkel teli, kalandos, olykor nagy íveket rajzoló, mégis a meglepetés furcsa véletleneivel tagolt végpontba jutásának elbeszélői játékát is.

A szövegek én-identifikációja egy nagyon erős kései Kosztolányi (főként a Számadásra gondolok) affirmációval él, s olyan közel merészkedik a nagy költőelődhöz, hogy nem csupán a Nyelv és lélek egyes szövegeinek publicisztikai stílusát és nyelvszemléletét működteti sajátszerűen, hanem a szövegeket sűrűn átszőtt, Kosztolányiéval rokon motivikai hálóba direkt utalásokat is befűz, sőt, megjelenik két jól ismert figura: Édes Anna és Esti Kornél is. A Kosztolányi-alluzióknál valamivel kevésbé sikerültebbnek, hogy ne mondjam, keresettebbnek érzem az Örkény-rájátszásokat, és az Örkény-parafrázist, annál is inkább, mert az egypercesekkel való rokoníthatóság túlontúl kézenfekvő, ámbár ez mégis inkább a külsődleges (műfaji) hasonlóságok miatt érdekes; ezért aztán nem is gondolnám a köteléket vérszerintinek.

Megjelennek a jól ismert kosztolányis eljárások, és a már említett motívumok, a távoli ég és a poros, rögös föld toposzai, Budapest részletes városrajza, az egyszeri járókelő, aki találkozik a költészettel, s mindjárt a Lipótra asszociál, és – még egyszer – a felnőni képtelen felnőtt, kezében játékokkal, lelkében magánnyal, a nagyváros utcáin botladozva. A szövegek nem kevesebbet tesznek, mint ezeket a jól ismert, és csakugyan sokban Kosztolányihoz köthető közhelyeket sajátítják ki, hogy újra felleljék bennük az eredetit, ami ettől a perctől fogva eltagadhatatlanul tóthkrisztás.

Kosztolányi gyereklelkű énjétől jelen kötet elbeszélője egy tekintetben bizonyosan különbözik: a tárcák realista-minimalista groteszk világa fájdalmasan keserű léttapasztalatot mutat, egy nyilvánvalóan életre alkalmatlan helyet, nevetséges, vagy szörnyeteg alakokkal, akik rémisztőek, végtelenül nevetségesek, idegenek, durvák és távoliak. Ebben a világban senkit nem ismerhetünk meg igazán, legfeljebb néhány mondat erejéig, s az a néhány mondat, a szkeccs-szerű jellemzésen túl, aligha szolgálhat másra, minthogy ellenszenvet szüljön az illető figura iránt. Való igaz, jellemekkel nem találkozunk a kötetben, inkább sajátságos és nagyon plasztikus helyzetekkel. Ennek ellenére semmi hiányérzetünk nem támadhat a jellemek kibontatlansága miatt, már csak azért sem, mert a tárca műfaja aligha támaszthat effajta igényeket.

Elbeszélőnk, az alkotó, a tematizáltan örök megfigyelő, metaforáival a világot rendszerint lekicsinyíti, végül pedig, a kötet utolsó szövegeiben kiemelkedik a földi létből, őrangyalként (Térkép), egy másik helyen földön-kívül lebegő lélekként (?) (Pixel), tárgyiasítva mindent, ami emberi vagy nem emberi, mindent, ami az élethez köthető. Noha didaktikus és durva egyszerűségében a Pixel mutatkozik a kötet egyik leggyengébb szövegének, az „ars poétikai vallomás” vonatkozásában fontos lehet: „…figyelni, pontosan megörökíteni minden kicsi részletet, hogyha majd megint nem leszek ember, ha majd kérdőn fölém hajolnak, akkor visszaadhassak mindent. Sorjában e különös helyszíneket és testeket, mindent, ahogy volt: mint egy talált fényképezőgép.” Ekként kapcsolódik össze József Attila, Tandori Dezső és némi ars poétika néhány sorban.

Minden szöveg túlcsordul az alkotói invencióktól; olykor érdekes alkotás-ötleteket fedezhetünk fel egy-egy mellékmondatban elrejtve, vagy valamivel jobban kifejtve, hogy csak egy példát említsek: szőrszobor a levágott hajakból; nyelvi leleményei, viccei, duplafenekű mondatai mindig váratlanul érnek, és mindig megnevettetnek, még akkor is, ha a mese csupa rettegés és félelem.

A szövegek bejárják Budapestet, ismert helyekhez kapcsolnak fiktív történeti elemeket, állatok rajzanak majd minden tárcában. A kötet fikciós tere játékba hozza Petőfit is egy kevéske referenciával, s érződik csipetnyi Márton László-hatás (itt az Amit láttál, amit hallottál novellás kötet egyes elbeszélői technikáira gondolok). Furcsa és lehetetlen helyzetekbe bonyolódunk az elbeszélővel együtt, húsbavágóan egyszerű, rövid és találó képsor-kombinációkban. Egy-két mondattal képes egy teljes világot berendezni, egyszersmind elmozdítani helyéről, hogy billegjen, akárha az egyensúlyát keresné.

Sietve megjegyzem, hogy a kötetnek távolról sem minden darabja briliáns, sőt, akadnak kifejezetten kidolgozatlanul, vagy félkészen hagyottak is. Ilyennek érzem a Remete című novellát, vagy a Családunk szemefénye című Örkény-parafrázist. Néhol csak a nagyon erős ötlet érződik, amelyhez azonban nem társul a finom kimunkáltság. Ez a tünet leginkább a publicisztika-szerű szövegeken érződik, amelyekben ugyan képes dominálni a gondolat érdekes megformálása, ám a szöveg legtöbbször mégis csak a forma ruhája, külső váza marad, ily módon tehát nem születik meg kettejük között a pontos kapcsolat (Páternoszter). A legjobb szövegeket viszont éppen ez a kapcsolat, ez a termékeny és nagyon feszült érintkezés teszi sokrétűvé, egyszersmind pontossá. Az egyszerűség kedvéért úgy is mondhatnám, hogy egy-egy tárca voltaképpen egy történeti szegmensen keresztül kifejtett metafora, amely gyakran olyan pontosan illeszti egybe a jelöltet és a jelölőt, hogy kettejük kapcsolatából egyszerre nagyon sok réteg bontakozik ki, irányítottan, mégis szabadon (Hazaviszlek, jó?, A kalap közepe, Homokakvárium, Teiresziász).

Úgy tűnik, Tóth Krisztina költői kvalitásai ilyen módon tudnak termékeny kapcsolatot teremteni prózapoétikájával. Éppen ezért talán megbocsáthatóvá válik, ha némelykor kilóg a szerzői igazságtevés lólába, vagy ha néhány cinikusra (nem ironikusra!) hangszerelt szövegen eluralkodik nem kevés feminizmus (Nagy vonalakban a női szexualitásról), netán egy szövegnél azt érezzük, hogy a kiköltött fikció lebontható egy egyszerű szentenciára (Kamu), melyek – úgymond – gyanúsan nem a beszédbeli szerepjáték produktumainak tekintendők.

Bár a szövegek - a jól bejáratott és biztonságot adó formák ismétlésével - valamennyit gyengülnek a könyv végéhez közeledve, a kötet mégis nagyon megkomponáltnak érződik. Az egyes darabok ugyanis éppen úgy állnak egymás mellett, hogy egymás erényeit kidomborítsák, a gyengébb pontokat pedig elfedjék egymáson. Érződik az a kötetkialakítási koncepció, amelyben a minimalista-realista tárcától haladunk a groteszk egypercesekig, majd a publicisztikáig, a parafrázison át a novellisztikáig. Ha egy forma, egy poétikai alakzat elkezd ismétlődni, vagy ismerőssé válni, sietve előkerül egy olyan szöveg, amely azonnal frissíti az olvasói élményeket, így hát a meg-megújuló hermeneutikai jóindulatunkban az új arcot mutató új szöveg olyan fényben mutatja meg magát, amelyben a foghíjak és szarkalábak láthatatlanná válnak, szertefoszlanak.

Végül, miután magabiztosan és kertelés nélkül kijelentettem, hogy Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című tárcakötete egy igen fontos darabja lett a kortárs magyar irodalomnak, üde is, okos is, profi is, bájos is és magával ragadó, akad még valami…

A szürke hétköznapok, a rendszerváltás körüli miliő, a kispolgári undor nem csupán a szerkezet nagyszerűségében mutatja meg igazán kisszerűségét, hanem az itt-ott elejtett, elsuttogott, de nagyon is érezhető irracionalitással, sőt, mondjuk ki: a misztikummal szembesülve is.
„…a világ pókhálófinom összefüggései felfénylenek időnként, de nem mindig követik a logika szabályait.” (Monroe és a baldachin)