Vége felé közeledünk a japán-magyar évnek, de még mindig érdekesnek ígérkező programokkal kecsgtetnek bennünket. Ez alkalommal a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara látogatott el Japánba. A zenekart Berkes Kálmán dirigálta, aki már önmagában kapcsolatot teremt a két ország között: a híres zenész egy évtizede a tokiói Muszasino Egyetem vendégprofesszora és a Budapest-Tokyo Ensemble művészeti vezetője.


 

Tokiói Művészeti Központ

Batta András japán nyelvű köszöntőjével az este legnagyobb sikerét aratta. Majd a műsor Kodály Zoltán Galántai táncok című darabjával kezdődőtt. A hangversenyterem hangzása meg sem közelíti a Zeneakadémiáét, amihez rég hozzászoktunk, de magával ragad a zene lüktetése, a tempók hirtelen váltása, a tánc pörgő ritmusa. Ilyen zenét Japánban csak kivételes alkalmakkor hallhatunk, ilyenkor tudatosul igazán, hogy honnan is jöttünk, és büszkék vagyunk kultúránkra, szellemi örökségünkre.

Majd Liszt Esz-dúr zongoraversenye következett. Nagy mű, sokat várunk tőle, annál nagyobb a csalódás. A zongoraszólót Fukui Naoki játssza, aki éppen az előadást is támogató Muszasino Egyetem igazgatójának a fia. Ez még önmagában nem lenne probléma, ha képes lenne elbűvölni zongorajátékával, de sajnos nem így történt. Félreütéseitől rendszeresen szisszent fel a közönség, de amikor éppen nem ütött félre, akkor is hangjai tompák, színtelenek voltak, csupán különálló hangok halmazát hallhattuk, és ez a halmaz nem állt össze egy teljes egésszé. A zongorista, bár nyilvánvalóan más zenei kultúrában nevelkedett, nem volt képes átérezni Liszt muzsikájának ritmusát, úgy játszotta a művet, mint ahogy a diák mondja fel a bemagolt leckét. Előadása akkor volt a legjobb, amikor a zenekar teljesen elnyomta játékát.

És ezzel el is érkeztünk a japán üzletpolitikához. Japán minden behozott cikket a maga képére formál. Ezért látjuk itt az egynyelvű Longman angol szótárat japán borítóval, az olasz pizzát tengeri moszattal, és a sort még sokáig folytathatnám. Ha pedig külföldi zenekar érkezik Japánba, ragaszkodnak legalább egy japán előadóhoz. Ez persze nem ritkán jól sül el – ilyen volt például a Magyar Állami Operaház Toscájának 2006-os turnéja, melynek néhány előadását a japán Nisimura Tomomi vezényelte –, de számos esetben így teremtenek fellépési lehetőséget kevésbé ihletett előadóknak. Az eredmény méltatlan volt Liszthez és a Tokióban vendégszereplő zenekarhoz is.

A koncert második részében Beethoven 7. szimfóniáját hallhattuk. Bár a zongoraverseny után nagy volt a megkönnyebbülés, az előadás mégsem érte el a Galántai táncok színvonalát. A szimfónia előadása elnagyolt, elkapkodott volt, jobb lett volna egy kicsit több visszafogottság és mélység.

A hangversenyterem előcsarnoka

Ráadásként Brahms 1. magyar táncát és Strauss Éljen a magyar! című polkáját játszotta el a zenekar. Ebben a két műben úgy szólt a zenekar, ahogy egy zenekarnak szólnia kell. Minden tompaságtól mentesen kristálytiszta hangzás áradt a teremben. Ebben a két rövid műben megmutatta a zenekar, hogy mire is képes, ezért a két darabért igazán érdemes volt elmenni a hangversenyre. De azért remélem, hogy majd tíz év múlva, a magyar-japán barátság 150. évfordulóján lesz rá mód, hogy egy magyar zenekar élén Schiff András zongorázzon Tokióban.

2009. november 18.
Tokió Geidzsucu Gekidzsó (Tokiói Művészeti Központ), Nagyterem

Kodály Zoltán: Galántai táncok
Liszt Ferenc: Esz-dúr zongoraverseny
Beethoven: 7. szimfonia
Ráadás:
Brahms: 1. magyar tánc
Strauss: Éljen a magyar!

Liszt Ferenc Zeneakadémia Zenekara
Zongora: Fukui Naoki
Vezényel: Berkes Kálmán