A német Bohren Und Der Club Of Gore tökéletes példa erre és a helyzet az, hogy megy nekik. Súlyos zene ez, a basszusgitár gerjedésig torzítva, a dob - ha nagynéha megszólal - elementáris erejű, a melankolikus elszállást pedig a szinti/zongora és a szaxofon biztosítják. Azonban ha semmit sem tudnánk a zenekarról csupán azt, hogy dzsesszt játszanak, az olyan számcímek, mint a Destroying Angels (Pusztító angyalok) vagy a Midnight On Black Earth (Éjfél a fekete földön) mégis keltenének némi gyanút.

Az A38 állóhajó gyomra szépen megtelt kedd este: voltak ott black metál pólós rockerek ugyanúgy, mint már messziről felismerhető bölcsészek és egyéb hasonszőrű népek. Az esemény „ülős buliként” szerepelt a szórólapokon és megdöbbenésemre az is lett. Kilenc óra körül kijött egy fószer és közölte, hogy „az előadás” perceken belül kezdődik.

Odabent a felkészültek már az otthonról hozott párnákon csücsülve iszogattak, teljes sötétségben. Aztán kisvártatva előkerültek Bohrenék, némi derültséget okozva azzal, hogy elemlámpával keresik a helyüket a színpadon. Aztán szó szerint belecsaptak a húrokba. Az egész koncert alatt a Black Earth lemez borítóján szereplő koponya volt az egyetlen megvilágított dolog a teremben.

A széttorzított basszusgitár minden egyes akkordnál gyomron vágta az embert, a szinti pedig üzembiztosan hozta azt a nem evilági kriptahangulatot, amit a lemezekről már megszoktunk. Valahogy lassan indult az egész és nem azért, mert a Bohren Und Der Club Of Gore-nak nincsenek „gyors” számai - egyszerűen nem állt össze.

Aztán a harmadik tételnél - egyszeriben – sötéten lekúszott a színpadról az a fenyegetően kísérteties és mégis szomorú hangulat, ami a Bohren erőssége. Néha, amikor ugyanazt a témát ismetelték már vagy a harmadik perce, belémnyilalt a kétség, hogy ez az egész tulajdonképpen kamu, egy morbid poén, de ilyenkor mindig jött olyan rész, amire az egészen giccses „hideglelés” a legjobb kifejezés.

A zenekar fogadtatása lényegesen kedvezőbb volt, mint első itteni koncertjükön (az Ultrahang fesztiválon), ahol a koncert felénél kiürült a terem hetven százaléka. Itt legalább nagyjából tudták a népek, hogy mire jönnek; persze, kivételek is akadtak, mint az a lány mellettem, aki a második dal körül indignálódva megállapította, hogy ez milyen hangos zene. Azokat sem értettem, akik a koncert alatt ellenállhatatlan késztetést éreztek, hogy hangosan csillogtassák ganajtúró-szagú humorukat.

Voltak különösen durva pillanatok, amikor inkább éreztem magam egy Godflesh koncerten, mint egy dzsessz-eseményen. Pedig a Bohren zenéje dzsessz: önmagából kifordult, sötét, vontatott, szomorú dzsessz. Keveset konferáltak, de ezek élményszámba mentek: a csúcs az volt, amikor a dalt azoknak dedikálták, akik csontokat gyűjtenek.

Két ráadás és decens, felének sem tűnő másfél óra után távoztak. Az emberek azonban kissé agyonverve tántorogtak ki a hirtelen megvilágosodott hajógyomorból, szemmel láthatóan nem tudván eldönteni, hogy ez most pokoljárás volt vagy szellemvasút.