Utóbbisem nem csak zenélő nyelvművészet, sem nem csak nyelvi poén, hanem sokféle gyerekvers-hagyományból merítő líra. Bár sokféle műfajban alkot, megvan az a hangütés, amely miatt Finy Petra szövegeit rögtön felismerjük. Ahogy a felnőtteknek írt műveiben, a gyerekszövegekben is két dolog érdekli igazán: hogy a nyelv apró kisiklásai, botlásai mit mondanak el a mindennapjainkról, és hogy az apró részleteket megfigyelve hogyan tudjuk összerakni magunknak a saját valóságunkat. De nem egyszerűen játszani jött a gyerekirodalmi homokozóba. Másik, legfontosabb sajátsága ugyanis, hogy nem csak a versbéli apróságokra és a szavak testére figyel, de maximális empátiával fordul a gyerekek felé is. Komolyan veszi a gyerekperspektívát, és az ő szemszögükből, velük együtt próbálja újragondolni a világot. Ebbe a keretbe illeszti a két fent említett eszközét is: azt hallgatja és írja le verseiben, ahogyan a gyerekek megtapasztal(hat)ják a nyelvet, ahogy a nyelv evidenciái az ő szájukban lebomlanak, ahogyan rájuk kérdeznek vagy megváltoztatják őket. Ebből a kicsit megcsavart szemszögből épül fel újra a világ. A gyerek és a szerző közös sajátsága az elmélyült figyelem is, amellyel egy-egy apróságot (pocsolyát, bogarat, teregetést, postást) néznek.

Elsőként a Pagony Kiadónál jelentkezett a Lámpalány meséivel, mely a 2007-es Aranyvackor-pályázat egyik díjazottja volt. A mesék Rufusz Rafaelről, egy rossz alvó kisfiúról és Rafaelhez is szólnak. A mesék kerete szerint Rafaelt minden este nyugtalanítja valami, és varázslámpája, mint egy jó szülő és egy szabályokat áthágni kész gyerek keveréke, a valóságból és csodálatos elemekből történeteket sző, amelyekben Rafael problémája a mesehős problémájaként merül fel, és a mesén belül megoldást is nyer. Az már Rafaelre van bízva, hogy a választ valóságosnak vagy egyszerűen megnyugtatónak tartja: azaz hogy megtudni akar valamit a mesétől vagy át akar érezni valamit a mesélés interakciója során. A mesék maguk teli vannak mulatságos fordulatokkal és nyelvi humorral, gyerekes felnőttekkel és bölcs gyerekekkel. Megtudjuk, hogy mit csinálnak este a szülők (azt, amit a gyerekek orra előtt nem tehetnek, mert példamutató felnőtteknek kell lenniük), hogyan beszélnek a kisbabák, és mik azok a hőkígyók. A sajátos képekkel, rengeteg hasonlattal, metaforával, a szerkezetből adódó metonímiával dolgozó nyelv egyszerre veszi komolyan Rafael problémáit és egyszerre láttatja kissé ironikus fénytörésben a Rafaelt körülvevő, néha érthetetlen és értetlen felnőtt világot. A Lámpalány közvetít a felnőttek és Rafael között (például feloldja a kistesvér felé irányuló negatív érzelmeket azzal, hogy azt sugallja Rafaelnek, csak ő érti meg igazán; az elveszett plüssmacit segít elengedni, hogy ezzel is közelebb kerüljön a felnőttekhez), és közvetít Rafael és a képzeletvilága között, hogy a képzelete megnyugtató magyarázó kereteket teremtsen gyermeki gondjai számára. Az apró és nagyobb félelmek így egyszerre jelennek meg nagyon hétköznapi történetekben és oldódnak fel egy kis varázsmesében.

A tesó-ügy és Az ovi-ügy (szintén Pagony-kiadványok) a kisgyerekek két, talán legnagyobb traumájával foglalkozik: jön a kistestvér, így anyja, aki eddig csak az övé volt, most ideges, fáradt és sosem ér rá, a kistestvére pedig nemhogy nem játszik vele és nem lehet vele semmit csinálni, de még folyton bőg is, ami hangos, megmagyarázhatatlan, frusztráló és ismét csak elvonja a szülőket. Aztán, mintha ez nem volna elég, még elcsapják idegenbe is: oviba. Az addig egyértelmű viszonyok mentén elrendezett világ a gyerek számára követhetetlen módon átrendeződik. Az ő logikája nem egyezik a felnőttekével. Ezt a szempontot ragadja meg a szerző, és a gyerek szemével láttatja a terhes anya problémáit, a kistestvér sajátos viselkedését (a gyereket nem az érdekli, hogy a testvér kíváncsi kisbaba, hanem hogy leormbol mindent – nem tudja értelmezni azt, hogy a kisbaba nem akar rosszat, csak azt, hogy a rossz megtörténik), sok nyelvi humorral (és Leventa Tani, az illusztrátor jóvoltából képivel is). A könyvek nem vigasztalnak, nem szépítenek, megmutatják a dolgok negatív oldalát. Viszont megmutatják, hogy a megpróbáltatásoknak jó vége lesz, a kis vadállat megszelídül, az ovis magány (gömbbe zárt egy szerm gyerek a képen) feloldódik, az ovis társakra lel. A felnőtt olvasóknak ugyanaz teszi érdekessé a könyvet, mint a gyereknek: a kicsi megcsavart perspektíva és a humor kiemel egy-egy részletet a mindennapokból, nem pusztán tükrözi azokat, így új tapasztalatokra tehetünk szert az olvasás során.

Ehhez a kiscsaládi hétköznapi világhoz kapcsolódnak Finy Petra versei is, amelyek Gréta garbója címmel a Naphegy kiadónál jelentek meg. A versek nyelvi eszközeikben egyértelműbben kapcsolódnak a felnőtt versekhez és a felnőtt irodalmat érdeklő jelenségekhez. Életképek ezek, akár Tóth Krisztina vagy Erdős Virág művei, csak éppen a család és a kisgyerek életéből, sokszor a kisgyerek szemszögéből. Az alaphelyzetek ebből indulnak ki: a család tagjai, a gyerek barátai, megjelenő idegenek, majd valami félrecsúszik, valamit nem ért vagy félreért a gyerek, és aztán vagy a nyelv elferdítésével, vagy egy magyarázó történet megalkotásával megpróbálja megmagyarázni (vagy megmagyaráztatni) magának a történteket, és helyreállítani a világrendet. Ez a képekből, hasonlatokból, nyelvbotlásokból összeálló magyarázat, kognitív és emocionális folyamat lesz a vers. A versnyelv a kisgyerek töredezett, csapongó világlátását igyekszik megközelíteni: a gyerekesség és az apróságok sorolása közel viszi a giccshez – ez a veszély mindig fennáll, ha a nagyon apróban akarjuk tükröztetni a személyes igazságot. A félrehallások pedig olyan konzekvensen vannak jelen, hogy teljesen világos: itt nem csupán a gyerek világban való tájékozatlansága, a vicces gyerekszáj, a naiv gyerekszem játszik szerepet, hanem ez a versek világszemlélete, világgörbítő perspektívája, ahonnan újrafelfedezni akar(unk) – jelen esetben egy rakás gyerekkel karöltve, de azért elég önállóan. Nagyon jól bele lehet bújni ezekbe a versekbe, bár engem nem ütnek úgy szíven, mint mondjuk Tandori mackós verseiből egy-egy magányosabb, és nem is annyira erőszakosan viccesek, mint sok más költő poénos gyerekversei.

A Könyvhétre jelent meg Finy Petra és Takács Mari gyönyörű kis kötete, A Fehér Hercegnő és az Arany Sárkány (Csimota). Ahogy Bái hercegnő is többféle minőséget forraszt egy harmonikus egészbe, a könyv is többféle minőségből tud erős szöveget és képi világot építeni. Egyszerű történet, tradicionális mesei hármassággal; bonyolult, mindent hasonlatokkal leíró, keleties nyelvezet és szimbolika, mely szintén tükrözi Finy Petra érdeklődését: az apróságok megragadása más perspektívából (jelen esetben a kínai mesékre utaló reminiszenciák felelnek ezért), és a részletek felé forduló, empatikus figyelem. Részben megtartja a tündérmese klasszikus építőelemeit: konfliktus, elszakadás, próbák (érett személyiség megteremtése, szembenézés önmagunkkal) és vigasztalás (a probléma lehetséges megoldása). Eltér azonban ezen építőelemek megvalósítása a megszokottól, azaz az első sikertelen párkereséstől nem jutunk el a próbák során a társas boldogságig ("boldogan éltek..."). Ezzel inkább a szellemi-esztétikai feloldással záró romantikus (Andersen) mesékhez kapcsolódik a mese narratívája. A létkérdéseket felvető narratíva iróniától (azaz regiszterkeveréstől) sem mentes nyelvvel párosul, a keletiesen kacskaringózó mondatok felvilágosodott-európai gondolatok bújnak.

 A történet főszereplője Bái hercegnő, akinek teste Takács Mari ábrázolásában egyszere nádszál és bő ruha, kínai mintákkal díszítve; hagyományos kínai hajviselet, és egy hatalmas fej – gondolkodó kislánykobak. Bái boldog szeretne lenni szerelmével, de nem kell egyik kérőjének sem, mert fehér a bőre. Ugyan mindenki fehérre festi magát az udvarban, de az alatt ott a közös sárga bőr. Túl tökéletes, mert nem csak magára festi a tökéletes külsőt, hanem ő maga a tökéletesség. Barátja, az Arany Sárkány, elviszi a fehérekhez, de azoknak keskeny szeme miatt nem kell. Végül a Száműzöttek Országában találkozik egy hozzá hasonló királyfival, de az gyűlöl mindenkit, aki nem más: számára a másság nem egy elfogadott állapot, hanem személyiségének meghatározó alapvetése, a normalitásból kiemelő testi jegy - azaz ugyanúgy nem képes elszakadni a testétől és eredetétől, és csak egy lenni mindenki között, ahogy a többiek. Valójában nem fogadja el önmagát, öngyűlöletét a normálisokra projektálja. Mindhárom lehetőség bezárult: Bái elválik testétől, a Sárkány mester újra megszüli őt, Fehér Sárkány lesz, a legszebb a sárkányok között, aki az elfogadást, a jót ülteti az emberek lelkébe.

A keletről induló történet a sárkány hátán megérkezik a Sárkány mesterhez – nagyon is nyugatra, mert Bái a személyes boldogságot keresi, a (nyugati) individuum jogát a saját boldogságra, a másságra, az egyediségre. Pesszimista zárás: mert nincs befogadó közösség, csak a sárkányoké, azaz a szellemi lényeké – a tisztáké. Le kell vetni a testet, át kell változni puszta szellemmé az elfogadáshoz – mi ez, ha nem a befogadó, felvilágosodott nyugati kultúra kudarca? És optimista zárlat, mert Bái fehér sárkányként a lelkeket elfogadásra tanítja. A felvilágosodás egyenlőségeszméjének, a szellem prioritását hirdető eszméjének apológiája: dobd el a tested, az eredeted, a benső lényeg akkor is megmarad, az én integritása sérthetetlen a szellemi lények világában. És világosítsd fel az embereket, hogy ők is a tiszta szellem által vezérelve élhessenek, hogy jobb (szolidárisabb, okosabb) legyen a világ.

Mindez nagyon is finypetrásan: nem elvontan, hanem a részletek gazdag megfestésével, távoli dolgok összerántásával megírva. Itt is, mint a legegyszerűbb meséjében, érvényesül az a szemlélet, hogy ha az apró dolgokat egy különös nézőpontbból figyeljük, akkor megszólaltathatjuk őket a saját nyelvünkön. Ez az új nyelv meghatározza, elhelyezi a személyt a világban, bedolgozza a tapasztalatokat, feloldoz – legyen az a személy egyszerű (budapesti) óvodás vagy távoli hercegnő.