1923-ban Virginia Woolf a következőket írja naplójába a Mrs. Dalloway munkálatai kapcsán: „Beszélnem kellene […] a felfedezésemről; ahogyan gyönyörű barlangokat vájok a szereplőim mögé; azt hiszem ez pont azt hozza elő, amit szeretnék; humanitást, humort, mélységet. Az ötlet lényege, hogy a barlangok összeérnek, és mindegyik épp a jelen pillanatban kerül napvilágra.” Azért ezzel az idézettel kezdem, mert úgy érzem, Pollágh Péter is valami hasonlóra törekszik a maga költészetében, csak éppen nem egy regény szereplői, hanem a szavak, a fogalmak, a nyelv megkövesedett fordulatai mögé ássa ki a maga barlangjait. Ez egyben ásatás, feltárás, és megtisztítás is: de nem csak az, hiszen azok a szavak és fogalmak, melyek Pollágh keze alá kerülnek, új, eddig ismeretlen tartalmak hordozói is lesznek.

Ennek a munkának afféle elméleti alapvetése volt a költő második, Fogalom című kötete, mely 2005-ben jelent meg a JAK-füzetek sorozatban. A Wittgenstein-Pilinszky-Sziveri háromszög poétikai és filozófiai védnöksége alatt álló különös, konceptuális verseskötet új mondattant, a hagyományból való dacos kilépést, hidegfejű lázadást hirdetett és ígért. Hogy a hagyománytól való ilyen függetlenségi nyilatkozatok a legjobb esetben is csak egy másik hagyomány választását jelenthetik, azt persze Pollágh maga is tudja, ahogyan azt is, hogy az átfogó költészeti forradalom sem lehetséges, mert ma már – szerencsére – nincs olyan, hogy magyar költészet, csak magyar költészetek vannak. Pollágh forradalma is magányos harc, és ez a magány a legfőbb büszkesége. A kilencvenes évek túlságosan könnyed, főleg Kosztolányi örökségét továbbvivő, kiüresedettnek ítélt versnyelvével való küzdelme fölött annak az Ady Endrének a sötét szelleme lebeg, aki már Pollágh első, 2001-ben megjelent Eleve terpesz című kötetének is titkos védangyala volt. Az ő tartása és szenvedélye köszön vissza az első kötet némi kamaszromantikától sem mentes verseiben, melyet aztán a fogalmi gondolkodás ellenárama hűt le egyfajta konok, fehér izzássá. „Jégnél tartósabb jó, / a közlés tömör jege, / a mondat kell. / A mondat kése, / a hűlő gyűlölet kell.” – olvassuk a második kötet egyik versében.

Hogy a Fogalom lapjain kidolgozott „új mondattan” nem csupán önmaga állítására, hanem a világról való sajátos, egyéni versbeszédre is alkalmas, arról az új könyv szolgál meggyőző bizonyítékkal. Ellentétben a mostanában elterjedtebb, élőbeszéd-szerű, folyékonyabb stílussal, Pollágh versnyelve hangsúlyozottan csinált, szerkesztett nyelv – karcos, durva felületekkel dolgozik, ahol a legmeglepőbb helyeken elő-előforduló rímek hangsúlyozottan nem arra szolgálnak, hogy valamiféle andalító ritmusba simítsák a mondatokat, hanem ellenkezőleg, éppen hogy megtörik, megakasztják a szöveg folyását, ezzel is a szöveg szöveg-voltára, megalkotottságára hívva fel a figyelmet. Viszont az absztrakt nyelvi, filozófiai és etikai kérdéseket boncolgató költői példamondatok után az új kötetben már hús-vér figurák, valós életproblémák, enteriőrök, helyzetek és tárgyak kapják a főszerepet, s kerülnek újszerű, nem várt fénytörésbe, benépesítve és berendezve egy szuverén költői világot, ahol a szerző látókörébe kerülő témák úgy válnak mitikussá, hogy közben nem veszítik el kézzel fogható, húsbavágó plaszticitásukat. A kamaszkori detektívfilmek sűrű ködéből előlépő, megtört Apa és az elmúlt világrend titkos ragyogását leszármazottaira pazarló, cinikus Dédi figurája, az egyéniséget bekebelezéssel fenyegető, mégis vonzó főváros, a költői mesterség és hivatás dilemmái, az egyéni büszkeség és a csak a másikban megélhető nemiség egymásnak feszülő erőterei elválaszthatatlanul összefonódnak itt a Pollágh-féle magánmitológia már az első kötettől kezdve jelen lévő tárgyaival. A róka totem- és démonszerű alakja, a cukor, a kórház, a tükör és az üveg, a cigaretta, a rúzs: számtalan helyen fordulnak elő, mindig más és más, egyre gazdagabb jelentéssel, összhangban a szerző egyik kedvelt poétikai eljárásával, melynek során a bevett fordulatok, szólásmondások értelmeződnek át, vagy éppen térnek vissza eredeti, sokszor elfeledett szó szerinti értelmükhöz.

A nyelvi és motivikus elemeknek ez a fáradhatatlan „újrahasznosítása” pedig kiterjed Pollágh saját szövegeire is: ahogyan már a Fogalom verseiben is elő-előfordultak az előző kötet egyes sorai, fordulatai vagy versszakai, úgy a Vörösróka lapjain immár mindkét könyvből találunk beépített önidézeteket, melyek a motivikus hálóval együtt szokatlanul egységgessé teszik az eddig háromkötetes életművet. Ezek az összefüggések teszik átjárhatóvá az egyes figurák és témák mögé kivájt jelentéstani barlangokat, s egyben biztosítják a visszatérést a hétköznapi használatban ellaposodott nyelv prizmatikus, soha ki nem meríthető gazdagságához. Ami a Fogalom című kötetben még csak program és ígéret volt tehát, az itt megvalósult: a címszereplő Vörösróka élő, kérlelhetetlenül egyedi világot teremtett a hideg fogalmak jégkockáiból.

(Elhangzott a Bartók Rádió "Irodalmi újság" c. műsorában 2009. november 14-én.)