Bár esett szó irodalomról is, a hangsúly főleg az „emberi lomok” -ra helyeződött Szilágyi Ákos és Háy János „kékek és a zöldek”-nek szentelt estjén. A két író bármelyik humanista művészt zavarba hozta volna Mátyás udvarában: énekszó, káposztaillat, harsány kacajok, barguzini versek és szociológiai eszmefuttatások teremtettek kelet-európai hangulatot, és nyűgözték le a nagyérdeműt.

A moderátor, Bán Magda röviden bemutatta Szilágyi Ákos hamarosan megjelenő politikatörténeti esszékönyvét. Az igencsak vaskosnak ígérkező könyv három év munkájának gyümölcse. Az ötletet a szerző Oroszország elrablása című, 1999-ben megjelent, hasonló műfajban írt műve adta. Ebben az orosz állam ciklikus (nem lineáris) fejlődésére mutatott rá. Szellemesen jegyezte most meg, hogy a könyv megjelenése után lépett hatalomra Putyin elnök, és indultak el azok a változások, melyeket ő, Szilágyi Ákos előre megjósolt. Új műve Magyarország történetéről állít hasonlókat, várhatjuk tehát a lehetséges következményeket... Talán a közönség soraiban ülők nincsenek is tisztában vele – tette hozzá – hogy új korszakhatáron élünk. Putyin származására is utalva az alacsonyabb néprétegek problémájáról beszélt. Az orosz szakot is végzett, Majakovszkijjal, és orosz avantgárddal foglalkozó író hangsúlyozta, hogy az első generációs értelmiségiek, művészek teljesen más habitussal indulnak pályájukon: egyrészt mindenáron fel akarnak mutatni valamit, ki akarnak tűnni a többiek közül, másfelől viszont sikereik súlya alatt gyakran össze is roppannak. A politika egyik oldala sem foglalkozik manapság az ő problémáikkal (nemcsak a művészek esetében), elég, ha itt az alkoholizmusra gondolunk, ami ugyanúgy az alternatívák hiányának a következménye, hiszen a rendszer az említett réteg számára nem ad használható életvezetési tanácsokat, nem szervez kulturális programokat. Érintőlegesen ezért aztán a cigányság helyzete is szóba került: „felzárkóztatásukkal” nem itt kellene tartanunk. Háy János azt a körülményt nehezményezte, hogy teljesen zárt társadalomban élünk, politikai figyelmünk alig terjed Magyarországon, illetve azon a két szón túlra, hogy Gyurcsány és Orbán, ki antiszemita és ki nem.

A politikai, szociológia témák után, némileg azokhoz kapcsolódva esett szó Szilágyi Ákos írói magányáról. 1976-ban megjelent Weöres Sándorról írt tanulmánya után a különböző folyóiratok, csoportosulások elhatárolódtak tőle. Akik addig a „fejét simogatták”, ezután nem akarták közölni verseit. Háy Jánossal együtt utaltak arra a konzervatizmusra és pátoszra mely a 19. századtól a nyolcvanas évekig jellemezte az irodalmat. A versmondást néma áhítat, síri csend övezte. Az íróknak, költőknek már életükben olyan műveket kellett alkotniuk, melyekkel bizton bevonulhattak a halhatatlanságba. Tökéletes példa volt erre Jókai, de a Nyugat, illetve az Újhold nemzedéke is ezt a hagyományt folytatta. Pedig mennyi humor rejlik Arany János költészetében is – tette hozzá Szilágyi Ákos –, amikor például a Szondi két apródjában azt írja: „mint hulla a hulla”. A humorra terelve a szót, Háy János elemében érezhette magát. A jó mű nyitott, írója halála után is köztünk él, folyamatos kommunikációban állunk vele. Katona József Bánk bánjából például éppen ezt a nyitottságot hiányolja. Legutóbb megjelent könyvéből, az Egymáshoz tartozókból a Sanyika című, Weöres Sándorról szóló írását olvasta fel, melyen jót derülhetett a közönség. Ki ne hallott volna Weöresről anekdotákat? Ki ne tudná, hogy egy nyelven se beszélt, de annál többről fordított, és hogy cselezte ki minduntalan feleségét, Károlyi Amit, aki a veszélyes, el-elcsatangoló költőt gyakran zárta be szobájába. Nos, szerintem mindenki tisztában volt vele, hogy Háy János írása nem a fikción alapul. Ahogy talán az sem, hogy Weöres egy német, gótbetűs Faustot ajándékozott egy tízéves, németül tanuló kislánynak. Ilyen jól ismerte a gyerekeket – jegyezte meg Háy János.

A legnagyobb vidámságot a közönség soraiban Háy János terminus technikusa, az „orális történetírás” keltette. Szilágyi Ákossal együtt elégedetten konstatálták, hogy a hallgatóság figyel. Bán Magdának arra a kérdésére, hogy miért kezdett drámát írni, őszinte választ adott. Egy ösztöndíj miatt. A Gézagyerek alkotója nem szeret színházba járni, mert katarzist, kis túlzással, életében kétszer élt meg. Márpedig, a katarzis szerinte elengedhetetlen feltétele a jó színháznak. Ahogy az irodalomnak is, mondta, feltétele, hogy ismerjük az alkotó életét, személyiségét. Bár nem tartja kivetnivalónak a műközpontú elemzést, sikeresebb a kommunikációnk egy adott művel, ha ismerjük keletkezésének körülményeit.

A kellően megalapozott hangulatot Szilágyi Ákos népi dallamokra írt versei fokozták. Némi beéneklés után – mélyebbről kellett kezdeni – gyönyörködhettünk hangjában, majd a barguzini versekben. A beszélgetés után pedig kiderült, nemcsak a töltött káposztának van káposzta illata: a Nyitott Műhely tulajdonosa új ételkölteményével rukkolt elő. De OSZK-t megszégyenítő könyv-, és folyóiratgyűjteménye is okozott meglepetést. Karafiáth Orsinak, tíz évvel a megjelenés után, lett saját Lotte Lenya kötete!